A Dűnék egy ember-atomokra hullott világ mozgóképe, egzisztencialista táncdráma, amelynek alapmetaforája a homokdűnék világa, a sivatag.

Fehér Ferenc első két, önálló koreográfusként (és táncosként) jegyzett alkotása (Sirzamanze; villanyszék trónusán) kisebb-nagyobb mértékben, de mozgássorokban, hangfekvésben, megszó- lalásmódban egyaránt egyértelműen magán hordozta az O. Carusóval (Juhász Anikó) közös alkotói időszak jegyeit. Emellett ezek az előadások lőporuk tetemes részét az ő színpadi jelenlétének erejéből nyerték, amelyre ez alkalommal az új bemutató nem támaszkodhatott. Két kérdésre kerestem választ: képes lesz-e Fehér arra, hogy karakteresen eltávolodjon a Finita la Commedia-beli időszak formai-tartalmi megoldásaitól, kérdésfelvetéseitől, valamint koreográfusként, színpadi személyisége és előadói képességei nélkül tud-e kellő erővel telt darabot alkotni? Az elsőre a válasz határozott igen, míg a másodikra – egyelőre – inkább nem.
Érdemes lenne egyszer tüzetesebben szemügyre venni a darabokhoz írt orientáló, felvezető fülszövegeket. „A tánc számomra mindig is az érzéki közvetlenség közege volt. Természetközeliségünk eleven tapasztalata. A zenére hangolt mozdulat, a saját törvényeire koncentráló test belső erők játékszerévé, médiumává válik. A homokbarázdák arcunk barázdái, a sivatag a mi hiteles tükrünk.” Ez a szöveg kellően rövid, lényegi, ráadásul még igaz is. Viszont fülsértően disszonáns ezeket a szavakat első szám első személyben olvasni, miközben Fehér Ferenc lényéből süt a mozgásba oldódó verbalitás, azaz a nyelvi önreflexiótól való ódzkodás vagy akár az arra való nehézkedés. Ezek nem Fehér szavai, Fehér szájába adva egyenesen csúsztatásnak érződnek.
Másrészt utolsó mondata egy teljes szerzői értelmezés kinyilatkoztatása, amely éppen szentenciaszerű, frappáns megfogalmazása miatt elveheti a befogadók saját alkotói munkájának örömét, lendületét, mivel ennél jobban nyilván ők sem képesek megfogalmazni a látottakat. A kevés eszközzel létrehozott koreográfiák (amilyenek zömmel a kortárs darabok) megértése igényelhet szerzői, dramaturgi rásegítést, de nem szerencsés, ha azok mértéke túllépi a „mederteremtés” kereteit.

A Dűnék egy ember-atomokra hullott világ mozgóképe, egzisztencialista táncdráma, amelynek alapmetaforája a homokdűnék világa, a sivatag, ahol az egymáshoz érések nem az emberi kapcsolatokat jelenítik meg, nem lelki-testi-érzelmi vonzódásoknak, hanem sokkal inkább fizikai törvényeknek engedelmeskedő egymáshoz sodródások, egymáson ragadások. Izgalmas és termékeny ellentétet alkot ez a fajta szétesettség és a darab mérnökien geometrikus szerkesztettsége: a visszatérő mozgáselemek, a zörejzene és a fülnek kellemes zongoramelódiák szabályos váltakozása. A darabbeli lét széthullottsága ellenére, vagy éppen ezért, a darab legerősebb részei az együttmozgások. Fehér Ferencet egy Dózsa Ákos-szóló erejéig megkísérti (de szerencsére ellen tud állni a kísértésnek), hogy saját mozgását húzza táncosaira. Fehér színpadi (és vélhetően civil) lényéhez közel áll ez az embersivatag. Nem így táncosaihoz, és talán legkevésbé éppen az egyetlen férfi előadóhoz: Dózsa Ákos (és nagyrészt partnerei is) szépek, kedvesek és normálisak, amitől a Dűnék inkább csak utalni képes arra, amit megmutatni szándékozik. Talán mert nem lehetett elvonatkoztatni Fehér személyétől, de a darab szenved legalább egy, archetipikusan ebbe a hiány-létre épülő világba illő személyiség színpadi hiányától. Mondandójának közérthető egyszerűsége és megvalósításának felszínközelisége miatt az előadás annak ellenére is pozitív élmény, hogy egyenetlen lendülete néhol az unalom határáig sodorja. Tematikájában avatott kézzel festi meg egy Isten és társ nélküli világ alaprajzát, ám egyelőre ennél az elsősorban atmoszferikus lét-skiccnél nem tud továbblépni.
Fehér Ferenc azonban tanul. Azoknak, akik szeretik őt, mindenképpen jó hír, hogy első két önálló, még az O. Carusóval közösen vágott csapáson haladó munkája után immár belekezdett valóban önállósodott alkotói személyiségének kiépítésébe.

Dűnék (MU Színház)

Koreográfia, zene: Fehér Ferenc. Jelmez: Simon Judit. Fénytervező: Bánki Gabi. Szakmai tanácsadó: Hegedűs Sándor.
Tánc: Dózsa Ákos, Hucker Katalin, Tonhaizer Tünde, Nemes Zsófia.