Sorsom egy szombat délután dőlt el, amikor három óra tízkor felhívott a színház szervezője, hogy miért nem vagyok a színjátszó stúdió felvételén.

Pálfi Ervin Koncz Zsuzsa felvétele

A Liszt Ferenc térre beszéltük meg a találkozót délután ötre, hogy a színikritikusok díjátadó estje előtt még legyen időnk beszélgetni. Pár perccel öt után – mintha csak a szomszédból sétált volna át – érkezik, és szabadkozik, hogy Szabad­ká­ról autózva a belvárosban dugóba került. Rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, hogy az Ady-szobor tövében hajléktalanok végzik szükségüket, de azt is, hogy az Andrássy úton megálló rohamkocsikból kipattanó rendőrök zárt alakzatban rohannak el mellettünk a Zeneakadémia irányába. Azért megjegyzi: „Szabadka nyugisabb hely.” Fontos számára az a város: ott született, ott nőtt fel, akadémiai tanulmányai után oda tért vissza dolgozni, ott él, ott érzi otthon magát.

– Ez igaz, de egy ideje már Palicson, Szabadka fürdő- és üdülőtelepén lakom. Hat évvel ezelőtt, nagyanyám halála után örököltem egy házat, amit még a dédapám, Jovanovics Milorad építtetett. Hódfarkú cserepekkel borított, régi stílusú nyaraló, hatalmas oszlopos tornáccal, az oszlopokat meg egy viharban kettétört lucfenyőt befutotta a lila akác, ez utóbbi tavasszal úgy néz ki, mint egy lila kucsmagomba. Itt kedvemre zenélhetek, játszhatok a két német juhász kutyámmal. Mindig ilyen fajtát szerettem volna, de az emeletes házban felnőtt gyerek erről nem is álmodhatott.
– Kutya helyett miről álmodhatott a városban élő gyerek?
– Apám hatéves koromban meghalt, így édesanyám egyedül nevelt engem meg a nálam jóval idősebb bátyámat, aki most Szegeden él. Közel, s mégis távol, mert ritkán találkozunk. Kiskoromtól kezdve nagyon sokat beszéltem, ezért a rokonok meg ismerősök mindig azt mondogatták, hogy ebből a gyerekből biztosan bíró lesz, mert mindenkinek lukat beszél a hasába. Ha valamit sokszor mondanak az embernek, előbb-utóbb elhiszi. Én is elhittem, ezért sokáig jogász akartam lenni. A tanulás jól ment, az anyag nagy részét már az órán, hallás után megtanultam, otthon nem sokat kellett bifláznom. Csak a matematika nem ment, az ellen be vagyok oltva. Viszont imádtam az angolt. Hallgattam a Beatles-számokat, közben olvastam a dalok szövegét, s játszva ragadt rám a nyelv.
– Mikor tett le a jogi pályáról?
– A gimnáziumban egy legendás szabadkai asszony, Horváth Emma lett az angoltanárunk. Már az első órán is csak angolul szólt hozzánk. Én meg angolul válaszoltam neki, s egész jól kommunikáltunk egymással. Az óra végén felszólított, hogy járjak hozzá különórákra. Tanítványa lettem, s mivel ő vezette az Életjel versmondó kört, oda is elhívott. Akkor kezdtem verseket mondani. Nem sokkal később Jónás Gabi, a szabadkai színház akkori igazgatója szólt neki, hogy Gárdonyi Géza A lámpás című előadásába szükségük volna egy tizenöt-tizenhat éves srácra, s a tanárnő engem ajánlott. Be­csü­lettel megtanultam a szöveget, a próbákon sem volt velem probléma, így gimnazistaként sorozatban játszottam Jani gyerek szerepét, sőt, dél-bánáti turnéra is velük mentem. Különösebben nem fogott meg a színház világa. Érdekes volt, de akkor még eszembe sem jutott, hogy színész legyek. Örültem, hogy akkora gázsit kaptam, amelyből egy használt, de jó elektromos gitárt tudtam venni. Zeneiskolába soha nem jártam, de apám régi akusztikus gitárja sokáig ott állt az egyik szoba sarkában, s azon már próbáltam játszadozni. Az új hangszer azért más volt, azzal lehetett hangot torzítani, ez már alap volt ahhoz, hogy együttest alakítsunk.
– Mégsem zenész lett – bár sokat zenél –, hanem színész.
– Sorsom egy szombat délután dőlt el, amikor három óra tízkor felhívott a színház szervezője, hogy miért nem vagyok a színjátszó stúdió felvételén. Miért lettem volna? Addig győzködött, míg átmentem a tőlünk percre lévő színházba, ahol Kovács Frigyes felvételiztetett. Egy verset kellett mondani, és felvett. Kevés fiú jelentkezett, nyilván ezért jutottam eszükbe. A stúdióban mindenfélét tanultunk, etűdöztünk, helyzetgyakorlatokat csináltunk. Az egyik alkalommal egy állat bőrébe bújva kellett valamit eljátszanunk. Néztem-néztem otthon a papagájomat, s elgondoltam, mit csinálna ő ebben a szituációban. Ekkor éreztem meg először, hogy ez jó. Ekkortól vettem részt a Szép Szó-táborokban is, amit Szabadka másik legendás asszonya, KrekićOlga vezetett.
– Innen vezetett tehát az útja az újvidéki színiakadémiára, Hernyák György osztályába, ahol Ferenc Judit, Körösi István, Nemes Kovács Andor és Szőke Attila társaságában végzett 2003-ban. Hogyan telt az ott töltött négy év?
– Hernyák György mellett az első két évben László Sándor, a másodikban pedig Mezei Zoltán tanított bennünket a mesterségre. Hernyák maga volt a szigorúság, ugyanakkor apánk és tanárunk egy személyben. László és Mezei színészként szólt hozzánk. Mezei alig néhány évvel volt idősebb nálunk, így pufferként is működött Hernyák meg köztünk. Egy-egy etűd vagy helyzetgyakorlat után persze ő is elmondta a kifogásait, de másként, mint Hernyák vagy László Sándor. De mindannyian munkára szoktattak, maximalizmusra tanítottak bennünket, arra, hogy mindent csak teljes erőbedobással érdemes csinálni. Talán úgy fogalmazhatnám, hogy hozzáállást tanítottak.
– Hernyák módszerét ismerve, korán önállóságra szoktatta tanítványait.
– Közösen kellett mindent kitalálnunk, egymást kellett figyelniük, instruálnunk. Például harmadévben Csehovval foglalkoztunk, s azt a feladatot kaptuk, hogy az ő bármelyik novellája alapján s az ő stílusában készítsünk vizsgajelenetet. Választásunk a Panaszkönyv című írásra esett, amely egy pályaudvari panaszkönyvbe beírt kurta mondatok füzére. Mindenki írt ebből valamit, én huszonvalahány oldalt. Végül ez lett az alap, amelyből elvettünk, a többiek ötleteiből hozzáadtunk, s így született meg A távirat című előadásunk, amelynek alaphelyzete a várakozás: különböző emberek várják a kormány válaszát arra, hogy engedélyezik-e a pályaudvar fejlesztését. A végén, amikor a táviratból megtudják a nemleges választ, óriási vodkázós mulatozásban oldódik fel a várakozás feszültsége. Ezt is magunk írtuk, rendeztük, játszottuk.
– Végzés után miért Szabadkát választotta?
– Az első szemeszter végén behívatott Kovács Fri­gyes, a szabadkai színház igazgatója, és ösztöndíjat ajánlott fel. Három és fél évig kaptam pénzt, ezért az egyezségünk alapján ugyanennyi időt tartozom itt játszani. De már rég túl vagyunk a három és fél éven, s megszerettem a társulatot, a színházat. Barátságok születtek, a munka után is számíthatunk egymásra. Ha egyikünk építkezik, megyek ásni, ha Hernyák költözik, az egész társaság pakol, cipekedik.
Már akadémistaként is befogadtak. Emlékszem, hogy 2001-ben, amikor a Titanic vízirevüt próbáltuk, hogy csodáltuk Törköly Leventét, hogy milyen pofátlanul laza, hogy minden gesztusa pontosan olyan, amilyennek ott és akkor lennie kellett, s ekkor éreztük meg igazán a színház ízét. Akkor ott már banda voltunk. Egymásnak adtuk az ötleteket, hogy ki milyen ruhadarabot vegyen fel, mert egy feliratos póló vagy sapka meghatározta az alakokat. Kitaláltuk például, hogy bekenem a fogamat festékkel, így lett odvas fogú a Tüdő figurám.
– A vizsgaelőadásukra is Szabadkán került sor. Még állt a színházépület – bár a teteje már beomlott –, s a régi színészbüféből kialakított, ám a bontás miatt csak rövid ideig működő stúdiót épp Doug Wright De Sade pennájával maguk avatták fel.
– Mi a darabot Toll címen játszottuk. Fantasztikus szöveg, Upor László fordítása remek, de én nagyon megszenvedtem azt a munkát, mert az utolsó előadásig sem tudtam, hogyan lehet igazán megcsinálni az abbét.
– Legalább nyolc éve van a pályán, hiszen akadémistaként már Újvidéken rendszeresen fellépett. Ez idő alatt több mint harminc szerepet játszott el. Dolgozott a Tanyas­zín­házzal is, meg a Szabadkai Gyerekszínházban és a Kosz­tolányi Dezső Színházban. Munkamániás, vagy csak így hozta a sors?
– Nem vagyok munkamániás, de, igen, szeretem a munkát, szeretem, ha értelme van annak, amit teszünk. Tudom, nem mindig van mindennek eredménye, vagy legalább azonnal lemérhető értéke, de érezzem, hogy valamiben valamennyit előreléptem. Nem szeretem az üresjáratot. Ha próbálunk, akkor próbáljunk. Nem mindig megy a munka, de néha minden összejön, s ez a csodálatos a színházban. Eszméletlen dolgok születnek. Máskor meg már az elején látszik, hogy a próbából nem lesz más, mint beszélgetés, vitatkozás. Ennek is lehet haszna, de ilyenkor azt érzem, fölöslegesen töltöm az időt. Ehelyett mást is csinálhatnék otthon vagy másutt. A büfézést mint időtöltést sem szeretem. Amit meg kell beszélnünk, azt a próbán, az előadások előtt és után megtettük. Ilyenkor inkább hazamegyek. Kisza­ka­dok a színházból.
– Nem panaszkodhat, szinte minden műfajban kipróbálhatta magát. Volt Szellemfi és Bagó, A botcsinálta doktor Valérja és A windsori víg nőkben Evans, A makrancos hölgy Petruchiója és a Vízkereszt Sebastianja, az Álszentek összeesküvésében Moirron, a Bolha a fülben dadogós-hebegős Camille-ja vagy a Charley nénjében Charley.
– A zenés darabokat nem szeretem nézni, de játszani igen. Különben a Charley nénjében szerettem meg a táncot, amelytől talán gyerekkori botladozásom miatt idegenkedtem. Az akadémián klasszikus balettet tanultunk. Maximális erőbedobással végeztem a gyakorlatokat a rúdnál, a tükör előtt, elsajátítottam a kötelező merev tartást – be a has, ki a mell, fejet fel! –, vezettem a sort, de ennek semmi köze ahhoz a tánchoz, amelyre nekünk a színpadon szükségünk van. Jött Rogács László koreográfus, és megéreztem valamit annak a táncnak az öröméből, amelyet a musical megkövetel.
– Alakításait nézve feltűnő, hogy kicsi és nagy szerepben egyaránt roppant igényes önmagával szemben. Színészi remeklés a Murlin Murlo szótlan öregasszonya, aki egész elő­adás alatt egy ablak mögött ülve, mint egy természetfölötti lény szemléli az eseményeket, vagy az Equusban a kimért koreográfiát végrehajtó lovak egyike, ugyanakkor elementáris erejű A gyilkosok éjszakájának Bebéjeként, a még vizsgaként bemutatott Az étellift Benjeként, a Csirke­fej­ben mint Srác…
– A Spiró-darabot nagyon szerettem. A színész szempontjából is fantasztikusan jó a szövege, a sok rövid és félbehagyott vagy megszakított mondat! De a többi alakításom közül néhánnyal, például Sebastiannal egyáltalán nem voltam megelégedve.
– Pedig abban nagyon érdekes, szomorú és keserű alakot formált meg, a zenéléséről és énekszámairól nem is beszélve, amelyekkel a pesti vendégjátékon is nagy sikert aratott.
– Egy rendező a minap azt kérdezte, nem zavar-e, hogy csupa zenés darabban játszom. Nem zavar, mondtam, de az azért elgondolkodtat, hogy ezek a sikerek elhomályosíthatják a Csirkefejet s a többi prózai szerepemet, amelyek azért mégis többségben vannak.
– E szerepeket első nagy színészi feladata, a 2002-ben bemutatott Nem fáj! Lucas-figurája alapozta meg.
– Gyötrelmes próbafolyamat volt. Elolvastuk Agota Kristof regénytrilógiáját, meg azt a szöveget, amelyet ebből Ilan Eldad és Brestyánszki B. Rozália készített, a rendező felvázolta elképzelését, hogy az üres színpadon csak fénykörök határozzák meg és különítik el a tereket, s ez mind nagyon izgalmasnak tűnt. Két nap alatt lerendelkeztük az első részt, aztán valahogy elakadtunk. Bár a rendező többnyire jónak tartotta, amit mutattunk, mi elégedetlenek voltunk. Próba előtt és után együtt próbáltuk kitalálni az ikertestvéremet játszó Ralbovszki Csabával, hogy mikor mit csináljunk. Kalmár Zsuzsá­val az öltözőjében próbáltuk a szerelmi jeleneteket, de én kétszeresen is zavarban voltam. Bizonyos dolgokat, mint a csókot, mindig elodáztuk, s a tanárom feleségével elbújni egy öltözőbe, az is furcsa volt. Kezdőként különösen nehezen birkóztam a feladattal, de nagyon sok segítséget kaptam Vicei Natáliától és Szilágyi Nán­dor­tól. Szilágyi egy egészen különös és fantasztikus pasas. A próbán – mintegy véletlenül – a hátam mögé lép, és fülembe súgja, hogy ezt vagy azt próbáld ki. S csaknem mindig igaza van. Átlendít egy holtponton, vagy rásegít a helyes megoldásra. Már az összpróbáknál tartottunk, amikor Nati és Nándi kilopózott a színpadról, s felmentek a karzatra, és amikor visszajöttek, lelkendezve mondták, hogy kívülről nagyon jól néz ki. Ez akkora erőt és hitet adott, hogy innentől szárnyakat kaptam én is, a produkció is.
– Ezért az alakításáért számos elismerést kapott, többek között Kisvárdán vagy a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválján. 2006-ban magam is a zsűri tagja voltam, amikor Kisvárdán azt a Zárórát díjaztuk, amelyet a Mezei–Pálfi–Szőke–Brestyánszki kvartett írt.
– Érezzük a színházra nehezedő nyomást, hogy a közönség szeretne több olyan előadást nézni, amelyben kikapcsolódhat. Tehát tudtuk, hogy valami zenéset kell csinálnunk, de azt is, hogy nem úgy és olyat. Nem operettet, nem musicalt és nem zenés vígjátékot. Sokat beszélgetünk négyesben. Filmekből mindannyian szeretjük a húszas–harmincas évek világát, tehát ekkor játszódjon a történetünk. A szerkezeti minta Kiss Csaba De mi lett a nővel? című darabja volt, s azt tudtuk, hogy egy nő lesz a középpontban, akinek mindenkivel volt valami kapcsolata. A végső forma zömmel a próbákon, improvizációk során született meg.
– S miként lettek színészekből dzsesszt játszó muzsikusok? Egyáltalán, honnan jött ez az ötlet?
– Egyszerű. Ha az adott kor zenéje a dzsessz, akkor játsszuk ezt. Elmentünk a színház zenei vezetőjéhez, ifj. Kucsera Gézához, aki profi dzsesszzenész, s amikor meghallotta, hogy csekélyke zenei és hangszeres tudásunkkal mit akarunk, igencsak hitetlenkedett, de végül mégis ráállt: lássuk, mire megyünk – öten.
– A színészek közül Katkó Ferenc jó klarinétos, de Ral­bovszkinak zongorázni, Szőkének gitározni, magának bőgőzni alighanem sokat kellett gyakorolni ahhoz, hogy tökéletesen összeszokott, jól zenélő együttessé váljanak.
– Az Indul a bakterház próbáin Hernyák odaszólt: bőgőzni fogsz. Soha nem próbáltam, de ő meglátott bennem valamit. Nekiálltam, s megtanultam. Ezt kellett továbbfejlesztenem. Heteken keresztül mindennap gyakoroltam. Próba és előadás között, előadás után, keményen. El kellett sajátítanunk a harmóniákat, a fogásokat, a stílust, hogy biztonságosan, egymásra figyelve még improvizálni is tudjunk.
– Bevallom, ahányszor láttam a Zárórát, mindannyiszor a hatása alá kerültem.
– Ha akarja, megnézheti még néhányszor, hiszen most is műsoron van. Amikor otthon játsszuk, akkor Katkó helyett – aki a beregszászi színház tagja, s nehéz egyeztetni – Frankie-t Kucsera Géza alakítja, és senki nem mondaná róla, hogy nem színész.
– A Szomorú vasárnapot nézve meg Pálfi Ervinről nem mondaná senki, hogy nem zongorista.
– Bár már az akadémián pötyögtettem a zongora billentyűit, s a gitár alapján próbálkoztam megtalálni a hármashangzatokat, csak a Záróra időszakában kezdtem zongorán is játszadozni. Amikor megtudtam, hogy Seresst fogom alakítani, egész nyáron hallgattam a dalait, és Kucserával kezdtük betanulni a számokat. Volt, amit transzponálni kellett, hogy el tudjam énekelni, a kíséretet meg itt-ott a zongoratudásom épp meglévő szintjéhez igazítottuk. A Zárórában is, a Szomorú vasár­napban is változik ez a szint, mert állandóan gyakorlok. Már megszokott, hogy hol én rohanok Kucserához, hogy sikerült egy új frázist találnom, hol ő hozzám, hogy próbáld ki még ezt vagy azt a fogást is.
– Ez lehet az egyik titka annak, hogy mindkét előadásban a néző úgy érzi: a dallamok ott és abban a pillanatban születnek, nem pedig kottáról játsszák le őket. De színházi munkája mellett zenekarban is játszik. Először a Szulamit című előadásban hallottam Bakos Árpáddal, a Vajdaság egyik legeredetibb, sokoldalú és nagy tudású zenészével, zeneszerzőjével együtt muzsikálni. A játéktér fölött elhelyezett dobogón különböző hangszereket szólaltatott meg, majd két méterről leugorva a színpadon termett, hogy a szerepét is abszolválja.
– A zene valóban életem fontos része lett. Időnként részt veszek a Bakos Árpád és barátai nevű formáció fellépésein, és gyakran zenélek a délszláv zenét játszó Iskon együttes két tagjával. Ilyenkor keleti meg fúvós hangszereken játszom, buzukin, tamburán, kavalon. Nagyon szeretem a macedón és a szerb népzenét, és ha tehetem, s a színházi elfoglaltságom engedi, megyek az Iskonnal koncertezni. Erre persze leginkább nyáron van időm.
– A Szomorú vasárnap azonban nemcsak zenei szempontból revelatív előadás, hanem összességében is: egészen új a darab kicsengése attól, hogy egy huszonnyolc éves fiatalember idézi fel Seress életét, s ő maga zongorázza-énekli a dalokat. G. Erdélyi Hermina és Szőke Attila személyében nagyszerű partnerei vannak, s a komikus és tragikus pillanatokat tökéletesen adagoló produkció a ma oly ritkán átélhető katarzissal ajándékozza meg a nézőt.
– Nagyon sokat dolgoztunk ezért a rendezővel, Kovács Frigyessel. Itt is sokat improvizáltunk, míg megtaláltunk egy-egy megoldást. Máskor meg magától adódott, mit és hogyan kell csinálnunk. Bár én vagyok a középpontban, minden elismerést, amit kapok, mindannyiunk sikerének tartom, s ennek igyekszem mindig hangot is adni.
– Ahogy ezt a Pataki-gyűrű átvételekor is tette, amit elő­ször a Seress Rezső-alakításáért kapott meg, most pedig a Géza­gyerekért. Ezt a díjat a szabadkai színház legendás színész-rendezőjének, Pataki Lászlónak az emlékére alapították. A díjra háromtagú zsűri jelöli azokat, akik a vajdasági színházak előző évi előadásaiban kiemelkedő teljesítményt mutattak, s a nomináltak közül egy másik testület választja ki az elismerésre legérdemesebbnek tartott mű­vészt. A gyűrű tehát a Vajdaságban a legjelentősebb szakmai visszajelzésnek számít.
– Nagy megtiszteltetés és elismerés a Pataki-gyűrű, amit 2008-ban Kálló Béla, Kovács Frigyes (akit kétszer is díjaztak), Balázs Áron, Szilágyi Nándor és Faragó Edit után kaptam meg. De arra talán még büszkébb vagyok, hogy az idén már hatodszor kerültem be a jelöltek közé. S az is jólesett, hogy az Újvidéki Művészeti Akadémia színészhallgatóitól különdíjat kaptam, a 10-es díjat, ami a 10-es tanterem padlószőnyegének egy kis darabkája, keretbe foglalva.
– Érthető az öröme, hiszen részben a tanítványaitól kapta, ugyanis hat éve Hernyák György tanársegédje.
– Még nem is volt diplománk, amikor a Toll című vizsgaelőadásunk egyik próbáján odaszólt Hernyák, hogy ne szaladjak el, hanem menjek fel az irodába, mert beszélni akar velem. Összeugrott a gyomrom: mivel nem elégedett? Ugyanabban az irodában, ahol pár évvel korábban Kovács Frigyessel az ösztöndíjról tárgyaltunk, Hernyák azt kérdezte, hogy mi a tervem a következő nyolc-tíz évre. Nyökögtem, hebegtem, hogy hát játszani szeretnék. Mit szólnék ahhoz, ha ő maga mellé venne az újvidéki akadémián? Hogy a most induló osztályánál legyek a tanársegédje. Hosszú ideig nem tudtam válaszolni, úgy meghatódtam. Csak azt éreztem, hogy ha ekkora bizalma van bennem, akkor nem mondhatok nemet.
– Elég korán jött ez a felkérés, hiszen a tanár és a hallgatók között alig van korkülönbség. Hogyan birkózik meg a feladattal?
– Akadémistaként megtapasztaltam, hogy miként alakul ki a tanár–diák viszony, s azt is, hogy ez mindenkinél más. Amikor Mezei Zoltán került hozzánk, ő lett a „szelep”. Nemcsak másként tolt le bennünket, mint Hernyák, hanem tudott olyan dolgokat, ötleteket mondani, amelyektől kimásztunk a gödörből, hitet adott. Erre törekszem én is. Nem könnyű. Sok-sok kétely van bennem. Mi a helyesebb: előjátszani vagy dumálni? Szólni kellett volna valamiért, vagy hagyni, hogy magától alakuljon? Végsőkig kellett volna forszírozni egy megoldást, vagy elodázni másnapra a megtalálását? Megfelelési kényszer is munkál bennem. Amikor egyedül tartom az órát, sokat vívódom hazafelé. De az meg nagyszerű, amikor sikerül valamerre elindítani őket, amikor egyszerre minden összejön, felszabadultak lesznek, s nemcsak maximális erőbedobással akarnak valamit, de azt meg is tudják valósítani.
– Béres Márta és Sirmer Zoltán vizsgaelőadásának szórólapján mint rendezőtanár van feltüntetve.
– Szó sincs arról, hogy rendeztem volna őket, csak a színészi játékhoz voltak megjegyzéseim. A lepkegyűjtőt ők találták ki, ők dramatizálták, a teret is ők alakították ki.
– A heti háromszori tanítás, utazás s az egyéb elfoglaltságai mellett nem lehetett könnyű A Gézagyerek címszerepét megformálni. Hogyan dolgozott a rendezővel, Bérczes Lászlóval?
– Eleinte nemigen értettük egymást. Bérczes sokat mesélt, megadta a helyzetek hangulatát, de abban a pillanatban én ezzel semmit nem tudtam kezdeni. Csak egy-két hét után világosodott meg, miről beszélt, ekkor került a helyére az, amit korábban kért. Nagyon érzékeny ember és rendező. A premierre már egymásra találtunk.
– Az első olvasáskor egyszerűnek és magától értetődőnek tűnő szöveg nem okozott nehézséget?
– De igen, mert a mondatok többsége majdnem egyforma, csak egy-egy szó vagy a megváltoztatott szórend hoz bennük némi variációt. Próba után naponta két-három órát tanultam, hogy ne nagyjából, hanem szóról szóra, pontosan tudjam a szöveget. Rájöttem, hogy minden kötőszónak értelme van. Erre különben először Telihay Péter hívta fel a figyelmemet, amikor egy próbán megállított: figyelj, ott nem és áll, hanem valami más kötőszó, nézzük meg a példányt. S tényleg. ő vezetett rá arra, hogy az írásjelek és a látszólag mellékesnek tűnő töltelék- vagy kötőszavak is milyen fontosak, s mennyit segíthetnek a szöveg felépítésében.
– Az előadás parányi körszínpadi terében, ahol minden szempontból Gézagyerek a középpont, különösen intenzív koncentrációra van szükség. Hogyan teremti meg ezt az állapotot?
– Nem hittem volna, mégis azt tapasztalom, hogy amikor Háy János darabját játsszuk, nem tetten érhetően és nem tudatosan, de már reggeltől foglalkoztat egy-egy szövegrészlet, gesztus vagy hangsúly. Korán bemegyek a színházba. Átöltözöm, kávézok, összemondom a szöveget Vicei Natáliával. Aztán félórával a kezdés előtt lemegyek a térbe, mindent ellenőrzök, a kellékeimet a helyükre teszem, beülök az anya helyére – hiszen végtére is ez az otthonom –, fel-alá sétálok, körbe, körbe. Szükségem van a csöndre és a magányra. Aztán kezdhetjük. Az első megszólalásból érzem, milyen lesz az előadás. Sok függ a közönségtől. Itt különösen. Van elő­adás, amelyet szétröhögnek, s van, amely süket csendben zajlik. Mindkettőben nagyon nehéz létezni.
– Eddig is díjak sokaságával ismerték el színészi teljesítményét, az idén újabbakkal gazdagodhatott: a POSZT-on megkapta a harminc év alatti színészek díját, a kisvárdai zsűri a fesztivál, a Színikritikusok Céhe – Hajduk Károllyal egyetemben – az évad legjobb férfi alakításának szavazta meg a Gézagyereket. Gondolom, ezek fényében nem bánta meg, hogy nem jogász lett.
– Jogász még lehetek. Természetesen nem bántam meg, hogy színész lettem, de nem a díjak miatt. Örülök mindegyiknek, s azt hiszem, értékelni is tudom őket. Tisztában vagyok azzal, hogy mekkora bennük az én részem, és mennyi szól az adott produkció értékéről. Akár díjazott vagyok, akár nem, minden munka új feladat, amit a nulláról kell kezdeni. De az mégis nagyszerű, hogy egy-egy elismerés visszaigazolja: jó úton járunk. Én és az együttes, amelyhez tartozom.

Facebook Comments