Napról napra

Erősen romanticizált, nosztalgikus kulturális-társadalmi képzeteket mozgósít a szabadkai Népszínház két friss előadása: az Andrej Boka rendezte Koštana az önmagát béklyóba verő közösség által, Puskás Zoltán Othellója pedig az egymásba tapadó vágy- és félelemmechanizmusokon keresztül meséli el a kisszerű emberiség egyre kisszerűbb történetét.

Minden évben előfordul, hogy fontos teljesítmények egyike-másika nem kap elég figyelmet. Most, a háború és járvány kirajzolta helyzetben ez talán fokozottan igaz. Évzárásként két villámkérdést tettünk fel kritikusainknak: 1. Mi volt az az előadás/projekt/esemény/vita 2022-ben, amire leginkább fel szeretnéd hívni a figyelmet, és miért? 2. Kit/mit tartasz az év felfedezettjének/felfedezésének, és miért? Akik válaszolnak: BOROS […]

Úgy kezdődik a dunaújvárosi előadás, hogy Szalay bácsi keleties viseletben színre érkezik és meglehetősen hosszú harcművészeti bemutatót prezentál a nézőknek. Szalay bácsi persze nem bácsi, a szerepet alakító Őze Áron a keleti harcművészetek avatott és jó svádájú mesterének látszik, és ezt a benyomást erősíti néhány perc múlva a Kerekes Éva játszotta feleségével, a szintén igen […]

Sebestyén Aba Csehov-adaptációja olyan purgatóriumszerű világban játszódik, ahol a lassú és reménytelen vágyakozás pókhálóként telepedik rá minden élőre. A karakterek képtelenek arra, hogy szabaduljanak ebből a csapdából, ugyanakkor az az érzésem támadt, mintha nem csak a karaktereknek esne nehezükre átlépni határaikat. A Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának Három nővér című versenyelőadása ugyanis felszakítatlan érzelmi gátakat […]

Két új színházi bemutatót is láthatott decemberben a szabadkai közönség. A Népszínház Magyar Társulata az Élőhomok, a Kosztolányi Dezső Színház pedig Az utolsó kislányok című darabot tűzte műsorára. A maga módján mindkét előadás kísérleti jellegű, hiszen egy nem – vagy legalábbis nem úgy – létező szövegből indul ki, és bizonyos tekintetben akár felcserélhető is, hogy […]

A magyar színházi szakma a Nem fáj! Lucas-figurájaként ismerte és szerette meg 2002-ben, még újvidéki főiskolásként. Következett a nagy sikerű Záróra, a Szomorú vasárnap, majd a számos díjat, például a színikritikusoktól a legjobb férfi alakítás díját kiérdemlő A Gézagyerek címszerepe 2009-ben. Negyvenedik életévét tavaly ugyanannak a társulatnak a tagjaként töltötte be, amelynél pályáját elkezdte, a […]

Bevallom, arra számítottam, hogy ezt az ízig-vérig magyarországi, budapesti, lakótelepi, ’90-es évekbeli történetet az író-rendező kissé átírja, megkísérli időben és térben is a mi határon túli valóságunkhoz idomítani (…). Csalatkoznom kellett: a legapróbb részletekig megmaradt a történet az eredeti formájában. Szerencsére.

Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.

Pedig Béres Attila előadása zenei precizitással, olyan színházi profizmussal működik, ami nagyon meggyőző – minden hajszálpontosan van a helyén. Kivéve a nőt mint embert az én szempontrendszeremben: mit kérdez, mire késztet, miről gondolkodtat ez a színház?

Az utóbbi napokban-hetekben (ismét) közbeszéd tárgyává vált a szabadkai Népszínház magyar társulata. Ezek a narratívák gyakran méltatlan és ízléstelen szövegkörnyezetben említik a társulat nevét, csúsztatásokat, féligazságokat, valótlanságokat tartalmaznak.

Az elmúlt évben Hamletek adták egymásnak a kilincset Gyulán, két esztendővel ezelőtt pedig Prosperók és Calibanok – most pedig jöttek a skótok.

Tizenhat éve jártam utoljára Kisvárdán, az új találkozás örömmel töltött el, és amikor azt mondom, hogy „mintha tegnap lett volna”, meg hogy „megállt az idő”, az nem kritikai észrevétel, hanem a folytonosság konstatálása.