Az előadás és a Nemzeti Színház kivételes szerencséje, hogy a legtöbb szerepre megvolt (vagy meghívható volt) az ideális jelölt.

Ha emlékezetem nem csal, Molnár Gál Péter adta Ljubimov csoda-Hamletjéről írt kritikájának a „Függöny királyfi” címet. Sopsits Árpád nemzeti színházi Tennessee Williams-rendezésében nemcsak az Antal Csaba tervezte díszletnek, de az egész, a Gobbi színpadon látható előadásnak is lényegi eleme egy magas, valahová a semmibe vezető, köralakban eltolható és mindenkori elhelyezésével mondanivalót is közvetítő fémlépcső. (Igaz, Orpheusz nem volt királyfi, csak egyszerű mitológiai polgár.)
A lépcsőnek még a konkrét jelentése is szimbolikus. A felső szinten haldoklik Jabe Torrance, a rákbeteg férj, a rasszista, kukluxklános amerikai Dél megtestesítője, aki amúgy szimpla öregedő kisvárosi vegyesboltos, a testében hordozott halál azonban démonizálja, mígnem maga lesz a Halálosztó Halál. De a lépcsőn megpihenni, meditálni, álmodozni is lehet, a fel- és lerohanások vágtató, nem köznapi, már-már eszelős ritmust nyernek rajta, s néha úgy tűnik, hogy mint Jákob lajtorjája, a mennyekbe vezet – hogy végül Val, a levadászott Orfeusz úgy szenvedjen ki rajta, mint egy keresztfán. Alászállt, de mert hátranézett Eurüdikéjére, az alvilág nem ereszti el. Consummatum est.
Elolvasva az Orfeusz alászáll még Forgách András újabb keletű, drámai szépségű fordításában is gyakran émelyít a maga permanens williamsi – nem tudok rá jobb szót – „geil” egzaltációjával, pedig a fordító nyilván hűtött rajta. Az előadást dicséri, hogy miközben bizonyára tovább nyesett a szövegen, a színészek száján és játékában s még tovább: az összkép megkomponáltságában és szuggesztivitásában a hisztérikus fordulatok emberivé, sőt már-már adekváttá válnak. Ami azt jelenti, hogy a darabot sikerült az ötvenes évek süllyesztőjéből visszahódítani a mának, és ez kétségtelen nyereség. Talán a korszak többi nagymesteréről, Sartre-ról például vagy Frischről sem kellene lemondani.

 

Udvaros Dorottya és Szabó Kimmel Tamás / Schiller Kata felvétele

Kevésbé győz meg a rendezés egy másik alapeszköze: a szemközti falak két-két szakaszán a helyszínen forgatott film, amely a nagyjelenetekben konfrontálódó főszereplők játékát az arcjátékra szűkíti. Énszerintem a színház attól színház, hogy a premier plánokról való kényszerű lemondást az egész test jelenlétével, helybeni és térbeli mozgásával kompenzálja, de ehhez ragaszkodni, meglehet, szűkkeblűség. Mindenesetre magam szívesebben figyeltem az élő színészekre, bár néhány emlékezetes mimikai pillanattal (elsősorban Udvaros Dorottya jóvoltából) kétségkívül gazdagabb lettem.

Az előadás és a Nemzeti Színház kivételes szerencséje, hogy a legtöbb szerepre megvolt (vagy meghívható volt) az ideális jelölt. Valaha Udvaros Dorottya jutalomjátékaként hirdethették volna a produkciót, hiszen ő ma valóban Lady; elsősorban talán ő az, aki – hogy patetikus legyek – saját vérével ömleszt emberi hitelt a tragikus olasz hősnő túldimenzionált alakjába. De tökéletesen a helyén van a milliomos Cutrere-testvérpár, Carol és David is, Péterfy Bori és a vendég Terhes Sándor alakításában: a színésznő egyszerre nyújt pszichiátriai kórképet és sugall egy tisztább világot, a színész képes rá, hogy egyetlen — s lényegében egyetlen mondatot ismétlő — jelenetét drámai súllyal és feszültséggel telítse. A sheriff feleségét telibe találja Nagy Mari is, bár Williams talán nem véletlenül képzelt ide egy terebélyes, hatalmas keblű asszonyságot. És az első helyen illetné említés Bodrogi Gyulát, aki a kórnak kiszolgáltatott, fájdalmak marcangolta vén szörnyeteget iszonyatossá tudja növeszteni. (Ígérem, többé nem utalok nosztalgikusan az utána kiáltó, elmulasztott nagy szerepekre.)
Érteni vélem a szándékot, de vitathatónak érzem a Néger ördögűző figuráját. Williamsnél csak szimbolikus, atmoszférateremtő funkciója van, némileg hasonló, mint A vágy villamosa vak mexikói asszonyáé; itt, Gergye Krisztián borzongatóan kecses megjelenítésében önálló célokat követ, nem igazán meggyőzően.
A szerencse sem lehet azonban végtelen: eszményi Valja (biztos, hogy Vólnak kell ejteni?) nincs a társulatnak. Szabó Kimmel Tamás szépen, tisztán, pontosan, a vége felé megindítóan oldja meg a feladatot, de inkább látszik Dosztojevszkijt idéző orosz intellektuális diáknak, a Valt jellemző animális mágnesesség hiányzik belőle; Orfeusz, úgy vélem, nem jeleníthető meg egy csipetnyi mitikus dimenzió nélkül.

•

Ha jól hallottam, Val vezetéknevét, a Xavier-t K-Saviournak (a.m. Megváltó, Üdvözítő) ejtik. Tennessee Williams elégedetten kuncogna.

Tennessee Williams: Orfeusz alászáll
Díszlet: Antal Csaba. Mozgás: Gergye Krisztián. Dramaturg: Vörös Róbert. A rendező munkatársa: Bencze Zsuzsa. Rendező: Sopsits Árpád.
Szereplők: Bodrogi Gyula, Udvaros Dorottya, Szabó Kimmel Tamás, Terhes Sándor m. v., Péterfy Bori, Szarvas József, Nagy Mari, Murányi Tünde, Söptei Andrea, Molnár Piroska, Gergye Krisztián.

Nemzeti Színház, 2009. december 21.