A darabot mindaddig érdeklődve nézzük, és intellektuális rejtvényt is látunk benne, amíg fény nem derül a dramaturgia váratlan váltásainak egyszerű és praktikus okára.

Nem vagyok híve a spanyolok kortárs drámáinak, és őszintén szólva a színházuknak sem. A spanyol barokk aranykor régen elmúlott és nyomát sem lelni ma. A spanyolok színháza mostanság egyszerű és praktikus, mondhatni pragmatikus, valahogy kézenfekvő és azonnali válaszokat tartalmaz a kortárs valóságra, különösebb mélység és élesség nélkül. Sem intellektuális, sem érzelmi feladatokat nem rejt a néző számára, inkább elszórakoztat kortárs világunk közvetlen dolgaival, nem invitál reflektálni és morfondírozni.
A spanyol élet, az igen, az más! Ott van teatralitás, mélység, ünnepi rituálé, gazdag emberi kapcsolatok, élethez való szövevényes, ha tetszik transzcendenciával is átitatott viszony. Azonban a spanyol életből belépni egy spanyol kortárs drámába – még ha az ember minden kortárs drámát izgalommal is kezd el nézni, mint (végre!) ismeretlen játékot – rendszeresen csalódásba fullad. Ahol ennyire gazdag és teátrális az élet, ahol annyi ünnep és maskarás utcai ünneplés folyik, ahol a családi és baráti mulatságok oly gyakoriak, ahol ilyen erős a közösségi érzés és tér, ott a színház nem versenyképes.
Félretéve elő- és utóítéleteket (melyet hosszas, léttapasztalatokban gazdag, színháziakban tehát szegény spanyolhoni tartózkodásomból merítettem), a kortárs drámák iránti örök érdeklődéssel kezdem nézni a MU kényelmetlen és hideg lépcsőin az előtér-kávézó izgalmas terében élet és színház határait egybemosó játékot. Katalán szerző, Sergi Belbel Toszkána című darabja a Neptun Brigád előadásában, Baksa Imre rendezésében.
Toszkána? Negédes francia regények helyszíne, boldogság-, jólét- és szabadságképünk netovábbja. De jó is volna, hogyha minderre vágyó szereplőink egyszer inkább Montenegróba vagy a Duna-deltába mennének, vagy Fehérgyarmatra, de legalább az unalmas egyentömbházakból épült Alicantéba, a napfényes Costa del Sol-ra. De rendben, menjenek Toszkánába. Feleség veszi a repülőjegyet ajándékba, ugyanúgy, mint néhány nappal korábban egy másik feleség egy másik színházban (Bartis Attila Romlásában a Vígben).
A darabot mindaddig érdeklődve nézzük, és intellektuális rejtvényt is látunk benne, amíg fény nem derül a dramaturgia váratlan váltásainak egyszerű és praktikus okára. Főhősünk ugyanis hol az evilágban, hol valami furcsa, erőszakos és – nyilván az „új brutalitás” drámáiból átörökölt – véres képzeletvilágban jár ki-be: fejbe lövik, és utána teázik, öl, és aztán áldozatával cseveg a szófán. Ügyes bonyolítás. Valahogy egy mobil telefonnak is szerepe van mindebben, de még rejtőzködik (a mobil). Aztán egyszer csak a főhős kimondja a kulcsszót: rémálmai vannak. Ezzel vége a titoknak, már csak arra kell válaszolni, mióta és mitől. Ettől fogva a szürreális egyszerű és lebonyolítandó realitássá válik: kapcsolatok szétmennek, barátok halnak. Ám ez a realitás elég posványos; korábban izgalmas és titokzatos hőseink közhelyes sorozatfigurákká válnak, a mondatok kopárak és érdektelenek, így aztán a mélység nélküli emberek viszonyai és gondjai helyett inkább azon tűnődöm, hogy bizony a lépcső, amin ülök, igencsak nyom.
A jól megtalált térben a négy színész szépen dolgozik. Huszár Zsolt mint főszereplő lázálmok látójaként izgalmas, van belső élete, de végül kifúj a szerep, elhagyó és elhagyott szeretőként nincs mit eljátszania. A barát és barátnő, Kövesdi László és Cseh Judit is élő alakok. Szabó Márta a főszereplő élettársaként erős, energikus, olykor metszően hideg, de ahogy a közhelymondatok felbuzognak a darabban, sablonos közhelyjáték kerül rájuk, s hirtelen ez a tehetséges színésznő nem tud többet egy amerikai sorozatszínész szerelmi szakítójátékánál. Kiábrándító felszínességbe, kapcsolatok ürességébe torkollik minden, az ember inkább mellette ülő társa kezét keresné, nem azért, mert „az élet nem ilyen üres”, hanem mert ez az állítás – akár igaz, akár nem – nem vezet a felismerés egzisztenciális kétségbeeséséhez.
Nem tudom, hogy a commedia della morte megjelölésű morbid-vígjáték nem abszurdabb-e, szürreálisabb-e, vadabb-e annál, mint amit Baksa színre szólít. A dráma sekélyes mélységeit mindenesetre kellőképpen felszántja a rendezés, bár ebbe a szántásba – ha már… – semmilyen mag nem vethető el. Nem hinném, hogy a csapat tehetségéhez mérten választott darabot.

Sergi Belbel: Toszkána (Neptun Brigád)
Látvány: Daróczy Sándor. Jelmez-konzultáns: Kovács Andrea. Dramaturg: Duró Gábor, Deme László. Zene: Barna Balázs. Produkciós vezető: Gáspár Anna. A rendező munkatársa: Lippai Kriszta. Rendező: Baksa Imre.
Szereplők: Huszár Zsolt, Szabó Márta, Kövesdi László, Cseh Juci.

MU Színház, 2010. január 3.