Az Előadó-művészeti Törvényben foglalt, a független terület finanszírozására szánt „tízszázalékos keretet” sokan támadják, de közülük kiemelkedik eltökéltségével és hevességével a Teátrumi Társaság, élén – meglepő módon – Vidnyánszky Attilával.

Nyitott autonómiát!

A Független Egyeztető Fórum nyilatkozata

Az utóbbi időben újra sorozatos támadások indultak meg a független színházak autonómiája ellen. Újra, vagyis a jól ismert módon és érvrendszerrel, mely hosszú idők óta jellemző a magyar színházi életre. Az Előadó-művészeti Törvény életbe lépése után, a független színházakat érintő passzusokkal kapcsolatban egyre többen jelentkeznek azzal, hogy „mi nem ezt akartuk”, „mégse így gondoltuk”. Ennek nyomán, a Független Színházak Szövetségének kezdeményezésére megalakult a Független Egyeztető Fórum, melynek feladata, hogy a terület helyzetét folyamatosan elemezve részt vegyen a független színházi szférát érintő kérdések megoldásában.
Az Előadó-művészeti Törvényben foglalt, a független terület finanszírozására szánt „tízszázalékos keretet” sokan támadják, de közülük kiemelkedik eltökéltségével és hevességével a Teátrumi Társaság, élén – meglepő módon – Vidnyánszky Attilával. Meglepő módon, mivel Vidnyánszky Attila személyes színházcsinálói és színházigazgatási koncepciója a mai magyar színházi életben kifejezetten alternatívnak mondható, és azt a független színházak határozott szimpátiával kezelik. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen – saját bevallása szerint is „kívülről jövő” –, a beregszászi múltra épülő koncepcióval rendelkező alkotó pontosan tudja, hogy a független színházak autonómiája miért és mennyiben fontos egy egészséges és nemzeti színházi struktúra szempontjából. Mivel a vele készült interjúból1 mégsem ez olvasható ki, s mivel magunk is hiszünk a szakmai alapú érvek ütköztetésének és az abból születő belső értékrendnek a szükségességében, az alábbiakban a nyilvánosság figyelmébe ajánlunk néhány szempontot.
Rögtön kezdjük a neuralgikus pontnak tekinthető „tízszázalékos keret” kérdésével. A Vidnyánszky által hangoztatott véleményt vallók egyrészről helytelenítik a felülről nyitott minimumarány meghatározását, másrészről magát a tízszázalékos limitet is lejjebb tolnák. Miután egyetértünk abban, hogy „a meglévő struktúrát szellemi és művészi erővel kellene újratölteni”, meggyőződéssel tudjuk a cél érdekében példaként állítani egyes független színházak szakmai munkáját, valamint a független területről érkező alternatív koncepciókat. Ismeretes, hogy ezeket a teljesítményeket a területen tapasztalható lassú, de folyamatos forrásbővülés is elősegítette. Tudjuk azt is, hogy a minimumgarancia nem hordozza az anyagi igények féktelen elszabadulásának (s főleg nem beteljesedésének) veszélyét, viszont gátat szab a – máris tapasztalható és gyakran önkényes – lefaragási szándékoknak. Számháborúzás helyett annyit érdemes rögzíteni, hogy a színházi struktúrába invesztált, mintegy harmincmilliárd forintos állami-önkormányzati támogatáshoz viszonyítva a függetlenekre eső arány ténylegesen három-négy százalék (vagyis a Vidnyánszky által javasolt ráta) körül mozog! Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy ebből a keretből kell – a független színházi alkotókon túl – a független tánc világának és a szféra befogadói infrastruktúrájának finanszírozását is megoldani. Az ötszázalékos javaslat tulajdonképpen visszaállítaná a törvényt megelőző, kirekesztő és a terület fejlődését ellehetetlenítő állapotot, miközben most jutottunk el oda, hogy nagyságrendileg egyetlen nagyobb állami-önkormányzati színház költségvetésével egyenlő összegből gazdálkodhatunk.
A törvénynek sok hibáját tudjuk mi magunk is felsorolni (bizonyos értelemben még abban is egyetérthetünk, hogy „hiányzik belőle a jövőkép”), ezek kijavítása a következő évek szakmai feladata lesz. Az azonban, hogy a törvény fő szerkezeti problémájának a függetlenek forrásbővülését nevezik meg, nem más, mint a valódi problémák elkendőzése, az állami támogatásért folyó gátlástalan harc meghirdetése. Nem szabad elfelejteni, hogy a jelenlegi bővülés nem az intézményrendszer rovására történt, hanem az egész színházi struktúrának megítélt plusz finanszírozásnak köszönhető. Elképzelhető, hogy több igazgató csupán a kész szöveget olvasta el, s azt is csak felületesen, ám közülünk többen intenzíven részt vettek az előkészítő folyamatban, így tudhatjuk: a szakmai konszenzust tükröző törvény elfogadása előfeltétele volt a 2009-es markáns (bő huszonöt százalékos) költségvetési emelésnek, amelyből jelentős mértékben éppen a kőszínházak részesültek. De osztjuk Vidnyánszky Attila véleményét: „nem létezik, hogy megint csak lövöldöznünk kellene egymásra. Lövöldözni a legegyszerűbb.” Ezért tisztelettel csak annyit kérünk, ne sorolja egy felületes gesztussal a függetlenséget választók munkáját a céltalan önmegvalósítás kategóriájába, ne vitassa el tőlünk azt a szándékot, hogy mi is „egy közösséget” kívánunk (és tudunk!) megszólítani. Talán éppen azt, amelyet saját színházából olyan fájdalmasan hiányol!
Felméréseink szerint két évvel ezelőtt az állami pályázat által támogatott függetlenek a kőszínházak nézőszámának tizenöt százalékát produkálták. Szintén tizenöt százalék körül mozgott a munkatársak száma a kőszínházakhoz képest, míg az előadások száma körülbelül harmincöt százalék volt. Mindezeket az eredményeket a független szféra 2007-ben az állami és önkormányzati színházakra fordított összegek két-három százaléka közötti részesedésével érte el! Látva a területben rejlő potenciált, tapasztalva, hogy egyre többen keresik a művészi megszólalás lehetőségét a „falakon” kívül, hisszük, hogy érdemes „löketet adni az alternativitásnak, és pénzeket nyomni bele”, mert ennek eredménye hamarosan megmutatkozik a művészeti teljesítményben is. A legjelentősebb csapatok, amelyeket Vidnyánszky is példaként említ, nem a semmiből születtek, hanem szívós munkával, anyagi és szellemi bázisukat fokozatosan bővítve jutottak el olyan szintre, ahol már a szakmai közvélemény elismerését is elnyerték, és szélesebb közönségrétegnek szolgáltattak. Ennek az útnak a lehetőségét szeretnénk biztosítani többek számára is a törvénnyel kiharcolt keretből. Ki kell törni abból a csapdahelyzetből, amelyben a függetlenek támogatásának arányát olyan alacsonyan tartották, hogy ezen a területen csak kivételesen jöhessen létre számottevő, megalapozott munka, s így végső érvként mindig elő lehessen húzni azt, hogy „ők amatőrök”, „nem is léteznek igazán”, tehát „nem kell őket figyelembe venni”. Az általánosan tapasztalható hazai jelenségről Péterfi Ferenc közösségfejlesztő, egyetemi oktató, a Magyar Művelődési Intézet osztályvezetője ezeket mondja: „Mivel hiányzott a demokráciára való szocializáció, a hatalmi elit tagjai – még azok is, akik becsületesek és jó szándékúak – sokszor olyan mintákat követnek, amilyeneket annak idején velük szemben alkalmaztak.” (Élet és Irodalom, 2009. november 6.) Le kell tehát szögezni, hogy ezúttal a független szféra nem kiemelt támogatásban részesült, csupán az eddigi deficit csökkent.
A minimumgarancia kikötése számunkra sem öröm, mivel ezzel a gesztussal elválik egymástól a két egymásra utalt, egymást kiegészítő terület, amelyek szükségszerűen összeérnek, egymásba folynak. A jelenlegi, még mindig demokráciahiányos helyzetben mégis ragaszkodnunk kell némely biztosítékokhoz, hiszen azt gondoljuk, hogy egyik terület sem létezhet a másik nélkül. Végső soron egy közös színházi struktúrának kell léteznie, elismerve, hogy ezen belül különféle identitásokkal van dolgunk, különösen az alkotófolyamat tekintetében, amelyek nem egymással ellentétben fejtik ki hatásukat, hanem bonyolult kapcsolatban állnak. A kérdés az, hogy a felek tiszteletben tartják-e egymás munkáját, identitását, partnerekként kezelik-e egymást a szereplők. Ha az egyik a másik kárára kerül túlsúlyba, akkor mindketten vesztesek lesznek. Ha az egyik elsorvasztja a másikat, akkor hosszú távon mindketten szegényebbek lesznek, végül mindannyian elsorvadnak. (Lásd a magyar színház fokozatos elszürkülését.)
Hiszünk a nyitott struktúrában, és üdvözöljük a debreceni színházi modellben is megfigyelhető ilyen irányú törekvéseket. Nem véletlen, hogy az utóbbi években ebben a városban rendeztük meg a független színházak szemléjét. Vidnyánszky Attilához hasonlóan mi is azt tapasztaljuk, hogy a kultúra folyamatosan változó közegére csak nyitott és rugalmas struktúrák képesek reagálni, ennek megvalósítása azonban időt, energiát és türelmet igényel, ahogy Debrecenben, úgy a független területen is. Ezért állítjuk, hogy az Előadó-művészeti Törvénnyel (húsz év késéssel) a színházban is megindulhat végre a rendszerváltás. Mi folyamatosan végezzük az ehhez szükséges munkát, elkészültek azok a szakmai anyagok, melyek 2010-től megalapozhatják a kívánt folyamatokat, feltéve, ha az Előadó-művészeti Tanács, a minisztérium és a pályázat kuratóriuma elfogadja konkrét javaslatainkat. Ezért tartjuk a törvény megőrzendő vívmányának a független terület helyzetének rendezését, törvényben megfogalmazott, nyitott autonómiáját.
Fontosnak tartjuk, hogy soha többet ne alakulhasson ki mesterségesen „perifériára szorított” helyzet, „kirekesztettség”, „esztétikahatalmi” koncentráció. „Lehet, hogy ez furcsának hat itt Magyarországon”, de a független színházak elfogadják, ha valaki másként gondolkodik a színházról, épp ezért mi sem csinálunk mást, csak szakmai érveket sorakoztatunk fel, bízva abban, hogy nem kell semmiféle „politikai löket” ahhoz, hogy az értelmes és egészséges koncepciók meghallgatásra találjanak.
Végezetül szeretnénk idézni egy passzust a Teátrumi Társaság lapjában közölt, honlapján is olvasható beszélgetésből, amely Nagy Józseffel készült: „Úgy érzem, hogy itt a Kárpát-medencében, ami a színházat illeti, egy kiélezett probléma előtt állunk. Van egy kiépült színházi rendszer, amely kitermelte a maga játékstílusát, a maga közönségét. Rajta kívül voltak az elmúlt évtizedekben más irányba kereső alternatív csoportok, akiket mindig számomra érthetetlen gőggel kezeltek, és perifériára szorítottak. Egyes egészségesebb kultúrpolitikával bíró országokban ez nem így történt… Ott a repertoárszínház mellett mindig is volt egy olyan hálózat, amely a teremtő, a kreatív színházcsinálásnak adott lehetőséget. Ez nagyon fontos. Intézményesen is biztosította azt a szabad teret, művészi szabadságot, amiért itt nálunk meg kellett küzdeni. (Ebbe sokan bele is fáradtak, és ez érthető.) Persze attól még, hogy megvannak a lehetőségek, automatikusan nem jön össze, hogy a rendszer megtöltődik izgalmas, élő darabokkal. De elgondolkoztató, hogy mái napig – akár egy autista ember – végeérhetetlenül ismételjük azokat a görcsöket, amelyek megakadályozzák az egészséges áramlást. Úgy érzem, hogy nagy szükség lenne arra az összefogásra, amelyet már többen felvetettek… Így egész generációk ereje, képzeletvilága záródik be anélkül, hogy az emberekkel meg tudták volna osztani. Ez egy furcsa gőg, amit ideje lenne már végképp felszámolni, megnyitni a találkozások, a kapcsolatteremtés, a közös munkák lehetőségét. Tudatában vagyok annak, hogy ez rendkívül nehéz feladat, mivel ehhez egészséges államapparátus kellene, egészséges kultúrpolitika. Megfelelő embereket kellene megfelelő helyekre tenni. És akkor már működne maga a rendszer, de még mindig késésben lennénk, mert csak ezután jönnének létre az emberekben most csak szunnyadó művek. E téren viszont nincs semmiféle kételyem – rengeteg lehetőség van, tehetségekben sosem volt hiány ezen a vidéken.” (Magyar Teátrum Online, 2009. október 15.)

Gáspár Máté, Hudi László,
Magács László, Szabó György,
Szögi Csaba

———-
1 A színháznak szolgálnia kell, SZÍNHÁZ, 2009. december – A Szerk.