…külföldön egészen más, komplexebb színházi gondolkodás a jellemző.

Klasszikus balettet, szertornát, dzsessz– és modern táncot tanult Magyarországon és Bécsben, majd 1996 végén lett a KOMPmÁNIA Kortárs Táncszínház egyik alapítója, táncosa és társkoreográfusa. Önálló alkotóként eleinte főleg szólókoreográfiákat hozott létre, melyekben specifikusan a fizikum és annak határai foglalkoztatták. Később a koreografálás és a többszereplős darabok felé fordult. Előadásaiban különös figyelmet szentel a testnek, a fizikai kapcsolatnak és az érzelmeknek – a szakmai visszhang szerint „őszinte tisztasággal”. 2001-ben csatlakozott az L1 Független Táncművészek Társulásához, 2009 őszén az L1 Fesztivál főszervezője volt.K

– Az L1 Fesztivál szervezése kapcsán felmerül a kérdés: milyen táncosként a másik oldalon lenni?
– Szervezőként is alapvetően maximalista vagyok. Ha bárhová bepottyan egy homokszem, az nagyon tud bosszantani. Az L1 Fesztiválban a pályázatok megírásától kezdve féléves munkám volt, mégis nagyon sok problémát kellett az utolsó pillanatban megoldani. A fesztivál alapgondolata az volt, hogy az L1-tagok számára nyújtson bemutatkozási lehetőséget, de az eredeti hét tag egyeztetése – új produkciókkal – lehetetlennek bizonyult. Így egyre több meghívott vendégünk lett, két éve a meghívottak aránya külföldiekkel együtt ötven százalék fölé ment, idén pedig már mi mutattunk be új arcokat, tehetségeket.
– Kiknek szervezitek a hasonló jellegű, táncra fokuszáló fesztiválokat?
– Az L1 Fesztivál jövőjét úgy képzelem, hogy ne kifejezetten mainstream előadásokat hozzunk ide – azokat hívják meg mások. A még fel nem fedezett tehetségekre szeretnénk irányítani a figyelmet, és ápolni akarjuk a nemzetközi kapcsolatokat. Törekedtem arra is, hogy minden napra jusson magyar fellépő, hiszen amúgy a külföldi alkotók, szakmabeliek nem találkoznának velünk.
– Kik a tagjai ma az L1-nek?
– Az alapítók mára kicserélődtek, Gál Eszter és én például később csatlakoztunk. Az L1 jelenleg három társulatnak ad otthont: a Tünet Együttesnek, a Zéró Balettnek és nekem. A tagság komoly kommunikációs, szervezői és egyéb funkciókkal is jár. Az eredeti koncepció szellemében elindítottuk rezidensi ösztöndíjas programunkat, ennek keretében mi kérünk fel külföldi vagy itthoni tehetségeket. Góbi Rita például most második félévét fogja eltölteni nálunk. Fontosnak tartjuk a mobilitást, az új arcok, impulzusok felfedezését. Viszont ennek kapcsán is azt tapasztalom, hogy lusták a magyarok: nem pályáznak, vagy nem ismerik fel a lehetőségeket. Általános jelenség, hogy itthon a legnehezebb beszerezni egy megfelelő felbontású fényképet vagy idejében elkészült leírást egy fesztivál anyagához.
– Mennyire élőek a külföldi kapcsolatok?
– Én mindent megteszek, hogy minél gyakrabban jussak ki. Sokan szememre is vetik, hogy külföldön többet lépek fel, mint itthon. Ez talán azért is alakul így, mert úgy érzem, kint versenyeken, fesztiválokon, pedagógusként és fellépőként is jobban „kellek”. Mindennek ellenére itt vannak a gyökereim. Nem tudom, hogy ez a nyelvi korlátokból adódik-e, vagy egyszerűen más a szocializációs mintám, de én mindig hazavágyom.
– Magyarországon más táncos alkotónak lenni, mint külföldön?
– Úgy látom, itthon kicsit gittegyletszerűen működnek a dolgok. A fesztiválokra ugyanazok mennek. Sok előadást nézek meg, és tapasztalom ezt a belterjességet. A válogatók sosem láthatnak rá a teljes palettára, mindemellett persze működnek a bejáratott barterek is. Minden bizonnyal kell egyfajta cserekereskedelem, de nem hiszem, hogy az újszerű társulások, alkotók száma véges. A 2008-as Dunapart Platformba nagyon nehéz volt bekerülni, még akinek volt is menedzsere; mondom ezt úgy, hogy részt vehettem az off-programban.
– Mitől működhet ez kint másképp?
– Egyrészt külföldön egészen más, komplexebb színházi gondolkodás a jellemző. A produkciókat alaposan átgondolják, mind zeneileg, mind vizuálisan, a projektor- és fényhasználattól kezdve az emberek mozgatásán át egészen az olyan apró mozzanatokig, hogy a takarófüggönyön legyen-e még egy pasztell fa, mert az különféleképp megvilágítva más és más érzeteket kelt. Másrészt a legnagyobb különbséget a közösségi formában való gondolkodásban látom. Sehol máshol nem tapasztaltam még olyan mértékű széthúzást, mint itthon. Együtt dolgozunk, de nem nézzük meg a másikat, mert hátha jobb, és akkor már nem is akarunk tudni róla. Kint sokkal nagyobb az átjárás a művészek és művészeti ágak között is, az alkotók pártolják, figyelik egymást. Egy cseh fesztiválon mindenki mindenkit megnézett, ami számomra szinte hihetetlen volt. Egy itthoni rendezvénysorozaton csak a külföldiek mennek el mindenhová. Ez kizárólag hozzáállás kérdése.
– Ezen a ponton sokan érvelnének az általános pénztelenséggel.
– Ez nem pénzkérdés. Az őszi Gyalogosok utcáján, az Évadnyitó Színházi Fesztiválon, a Függetlenek Éjszakáján vagy a Tánckommandón ingyen vállaltam a fellépést. Ezeket a működési támogatásból oldom meg. Sajnos az itthoni gyakorlat inkább afelé tendál, hogy már a kortársiból is kiszorul a kísérlet. Mindennek ki– és beszámíthatónak kell lennie. Az L1 Fesztiválon fellépő szlovákoknál vagy cseheknél gyönyörű volt látni a partnermunkát, hogy hogyan fedezik fel egymást. Akár harmincöt évesen is, amikor már azt is mondhatnák: én már nem kísérletezek, a néző úgyis megeszi azt, ami jól megy.
– Az oktatásban történtek előrelépések?
– Igen, örülök, hogy vannak iskolák, Angelus Ivánéké vagy a Táncművészeti Főiskola. A fiatalok létszámához képest mégis kevés a KET-hez vagy a MU Terminálhoz hasonló gyűjtőhely, kezdeményezés. A befogadásra nevelés is hagy kívánnivalót maga után. A fiatal korosztályt mozgásra kéne szoktatni, az idősebbet pedig meg kéne nyerni, hogy kövessék és kommunikálják a lehetőségeket. Én csak workshopokra tudok szorítkozni: a testtel és a belső szellemi kutatással foglalkozom. Biztosan vannak labelek, amelyek azonosítanak, de nem vagyok divatos, így nem vagyok folyamatosan jelen. Viszont aki nagy nehezen rám talál, az keresi, hol láthat újra.
– Kedveled a szabadtéri, helyszínspecifikus fellépéseket.
– Színházon belül is szeretem a változatos tereket: ha egyszer „körbeülős”, máskor „sétálós”. A kezdetektől fogva részt veszek helyszínspecifikus programokban, hiszen engem alkotó-előadóként inspirál, ha a közönség megtapinthatja, megszagolhatja a hús-vér embert és viszont. Érdekel, hogy egy kísérletet hogyan tudok kivitelezni. Van, aki nem érti, hogy minek „produkálom” magam; viszont mindig akad ellenpélda is.
– Ezeket a kísérleteket el tudod helyezni egy fejlődési vonalon?
– Egy darabig éreztem, hogy megvan az utam, és azon megyek, még ha verbálisan nem tudom is megfogalmazni. Másfél évvel ezelőtt nagyon úgy éreztem, hogy nekem itt nincs keresnivalóm, mert nincs közegem azon a pár emberen kívül, aki követi, hogy mit csinálok. Mostanra elfogadtam, hogy ez a pálya ilyen és próbálom azt tenni, amiről úgy érzem, előbbre visz. Közben nagyon tetszik, hogy nem tudnak lemosni, ez jelenthet valamit. Ettől függetlenül sosem gondoltam azt, hogy megváltom a világot. Jelenleg azt próbálom elsajátítani, hogyan maradjak nyitott. Nagyon érdekel még, hogyan lehet megőrizni a játékosságot. Keresem továbbá azokat a társakat, akik fellelkesítenek. Kíváncsi vagyok arra, hogy ki tudok-e más művészből, táncosból hozni valamit, meg tudom-e osztani vele, amit én tudok.
– Mennyiben kell ehhez a néző, a befogadó?
– Annak örülök, ha a befogadó is nyitott, kíváncsi. Én nézőként sem szeretem, ha valamit a számba rágnak. Nálam a néző nem találkozhat iskolás dramaturgiával, nem kell történetet megfejtenie, mert nem így dolgozom. Belső löketeket követek. Belsőleg fokuszálok a témára, hiszek az első verzióban, hiszek minden mozdulatban. Szeretem, ha nézik őket – ez az exhibicionizmus megvan bennem. Szeretem a nézőt elvarázsolni, megnyitni benne azt a kaput, amely egy adott tartalommal kapcsolatban vezérli őt. Valaki egyszer azt mondta, hogy olyan szép és olyan különböző arcaim voltak egy előadásban. Én erre sosem gondolok. Annyira belülre figyelek, hogy úgy érzem, nincs is arcom.