„Színdarabjai viszont többnyire azért rosszak, mert ebben a műfajban Móricz a kor rossz konvenciójának akart megfelelni.”

Két előadás és négy színdarab, két társulat és négy író képviselte Móricz Zsigmondot a 2010-es debreceni Deszka fesztiválon. Ezúttal az írók felől közelítünk a témához. Forgách András írta a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház három egyfelvonásosból álló Móricz 2009 című előadás egyikét: a Tragédia című komédiát. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház pedig Závada Pál Bethlen című drámáját vitte színre, amely az Erdély trilógia adaptációja (?).

Forgách András: Hogy mért ő a legnagyobb? Titokzatos dolog, ahogy minden kultúrában „létrejön” valaki: a németeknél Goethe, az angoloknál Shakespeare, az olaszoknál Dante, akik a maguk módján meghaladhatatlanok. Sok szempontból Móricz is ilyen, akiről jól esik kimondani: a legnagyobb magyar író. Olyan, mint egy természeti képződmény, egy táj, amelyben csodálatos élmény barangolni. Nem azt érzi olvasóként az ember, hogy az író kitalált magának egy hangot (ez persze így volt, és nem is ment neki könnyen), hanem, hogy a világ beszél általa. Móricz nem beszélt nyelveket, nem volt szuperművelt, de a kortársaitól, a Nyugatosoktól és a népiesektől pusztán attitűdjeik érzékelésével is képes volt leszívni, hasznosítani, amire szüksége volt, és így sűrítette magába korának minden impulzusát – regényeiben, novelláiban és nem utolsósorban zseniális riportjaiban.

 

Szalma Noémi és Horváth László Attila a Tragédiában / fotó: Deszka-archívum

Színdarabjai viszont többnyire azért rosszak, mert ebben a műfajban Móricz a kor rossz konvenciójának akart megfelelni. Szeretett volna divatos lenni, mint Herczeg Ferenc. Azokat a figuráit, akik prózai műveiben durvák és egyszerűek, a színpadon mesterkélten, kicsit emelkedetten – hamisan – kezdte beszéltetni. Ha megélte volna, amikor előbb Örkény, később Csurka vagy Szakonyi, aztán Spiró és Bereményi műveiben már kezdtek normálisan beszélni a magyar színpadokon a szereplők, akkor azt szívta volna magába, és nyilván jelentős színpadi műveket tudott volna írni. Ehelyett ránk maradt egy sor kétes értékű, a móriczi világlátás miatt mégis színpadra kívánkozó darabja, amelyeket ma csak erős korrekcióval vagy ironikus megközelítésben érdemes színre vinni, regényeit, mint például a Rokonokat viszont újra és újra érdemes színpadra adaptálni.

Felkérések révén sodródtam egyre közelebb Móriczhoz, és hozzá is biografikus megszállottsággal közelítettem, mint minden íróhoz, mert szerintem az életmű és az életrajz között – némely irodalomelméleti megközelítéssel szemben – mély összefüggés van. A nyíregyházi felkérésre azt az életrajzi tényt bontottam ki (Cséve Anna segített a téma megtalálásában), hogy Móricz 1934-ben találkozott egy amerikás magyarral a Hadik kávéházban, aki megemlítette előtte: vannak lapok, amelyeknél egy cikkel akár száz dollárt is lehet keresni. Ezt stilizáltam fel egy hollywoodi forgatókönyv ötletévé. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… Szerettem volna megmutatni, miként rontotta el Móricz a módos gazdát vagyonából kienni akaró Kis Jánosról szóló remekművét, a Tragédiát, és lett belőle az Egyszer jóllakni. Ebben elviselhetetlenül kimódoltan írta meg a gróf és Kis János feleségének találkozását, amin nagyon érezni az akkor divatos színházi nyelv – Móriczra gyakorolt kártékony – hatását.
A darabomban egyszerre látjuk az én Móriczomat íróként, filmrendezőként, férjként küszködni önmagával, halott és élő feleségével, a tehetségével, a lehetőségekkel, miközben dolgozószobájában – Móricz fejében – megjelennek életének és a két novellának a szereplői. Móricz egyszerre ír és már valósággal rendezi is a filmet vagy színházi előadást, miközben látjuk, hogy az átírt novella figurái kritizálják megteremtőjüket, mert érzik – az én Móriczom is tudja ezt -, hogy itt valami hamisan szól. Olyan alaposan ismerem már Móricz minden „mozdulatát”, hogy a tényekhez való különösebb ragaszkodás nélkül fel tudom idézni ő és a környezete színpadi világát. És ez a rendezőnek és a társulatnak remekül sikerült a színpadon is.

Závada Pál: Számomra Móricz nemcsak a legnagyobbak egyike, hanem az, akinek életműve olyan széles, mély és gazdag, akkora vagyon, hogy nekem folyton kínálni és adni képes – de nemcsak az olvasónak, aki vagyok, hanem az írónak is: részint ellesni-eltanulnivalót, példát (jót, de néha követhetetlent is), és persze ebből a hatalmas korpuszból merítenivalót is – például egy drámaírási kísérlethez. És az ember igen jól jár vele, mert eleve is nagyon eleven, friss, erős a Móricz-művek matériája, az Erdély trilógiában pedig, amelyhez ez esetben fordultam, igencsak a hatása alá kerített az alakok, a jellemek, az összeszikrázó történetek lánca és építménye.

 

Györffy András, Tompa Klára és Bányai Kelemen Barna a Bethlen előadásában / fotó: Deszka-archívum

Egyrészt a valóságos Bethlen Gábor fejedelemnek, történelmünk jeles alakjának a koráról van szó, de inkább mégiscsak arról a már fiktív főhős Bethlenről, akit Móricz teremtett meg (és akihez képest az én Bethlen-figurám megint csak más). Róla szól a darabom, meg az elődjéről, Báthory Gáborról, annak húgáról, Annáról, aki Bethlen szeretője lett, és a feleségről, Károlyi Zsuzsannáról, de hatalmi harcokról, erkölcsös és erkölcstelen lépésekről, hűségről és csalásról, szenvedélyről és erőszakról is – és nemcsak magán-, hanem közügyekben szintúgy. Hogy ezek a konfliktusok erőteljes hatalmi relációban is kiütközhessenek (és így persze magánéleti-szerelmi ütközéseik is komoly hullámokat vessenek), ezért nyúlnak az írók hagyományosan királyok, fejedelmek történeteihez – feltehetőleg Móricznak is ilyen meggondolásai lehettek. Az ő trilógiájából számomra egyébként két dráma szerkezete magasodott ki az olvasás során. Az elsőnek a Tündérországfőszereplője, Báthory Gábor fejedelem lehetne a főhőse, a másiké pedig Bethlen, akiről A nagy fejedelem és A Nap árnyékacímű regények szólnak – nekem egyelőre a másodikat sikerült megírnom.

A regény anyagából az ember óhatatlanul tömörít, de itt nem az a fő szempont, hogy „terjedelmileg” kell rövidíteni és kiiktatni kevésbé fontos szálakat, hanem meg kell próbálni drámai erőterekbe bevonva sűríteni a különféle természetű összeütközéseket. Az egyénített szereplőkön kívül kart is alkalmazok, akik egyrészt ironikus narrátori szerepet is betöltenek – sokat segítenek a szálak összerántásában is -, de azon kívül kommentálnak, szembesítenek, szolgálnak vagy pimaszul szembeszegülnek, sőt mellékszerepeket is eljátszanak.
Megvallom, én sem azt nem ambicionáltam, hogy a múltunkba bevilágító történelmi drámát írjak, sem pedig azt, hogy afféle paraboladarabként aktualizálni akarjak, inkább arra törekedtem, hogy legyen a darab minél egyetemesebb, hogy – noha van kora, amikor játszódik – kérdésfeltevései mégis minél kevésbé kötődjenek konkrét helyzetekhez, konkrét időhöz-térhez. Ezért a darabnak magáért kell helytállnia, magának kell megvilágítania, amit meg kell – függetlenül a konkrét történelemtől és függetlenül még Móricztól is, akinek persze hálával tartozom.
Ezek voltak a szándékaim – hogy mennyire sikerült mindezt megvalósítani, ezen nyilván lehetne vitatkozni. Egy-egy előadás – a marosvásárhelyieké már a második színrevitel volt – mindig a darab próbája is, mi működik benne, és mi kevésbé. És az előadásnak nemcsak a hibái tudnak rámutatni a darab hibáira, hanem még az erényei is – megpróbáltuk Debrecenben a színrevitel részvevőivel és nézőivel mindezt közösen megvitatni, de persze még csak a kezdeti lépésekig juthattunk el.

2010. március 14.