Egyenként lépnek a térbe. Ruganyosan, sportosan, szelik-hasítják. Itt mindenki önazonos: négy férfi, majd végül, meglepetésként, az egyetlen nő.

A kortárs táncról (pontosabban arról a mozgástrendről, melyet mintegy tizenöt-húsz éve így neveznek) mára bátran elmondható, hogy nincsenek jellemzően nemzeti irányzatai: Olaszországban hasonló mozdulatsorok készülnek (hasonlóképpen nemzetközi összetételű előadókkal), mint Norvégiában, Portugáliában vagy Dániában. A tánc (a test, szellem, lélek… sorolhatnám, mi is kell még hozzá) talán még sosem tanúsította annyira, mint mostanában, hogy az ember – bárhol is éljen – ember. Azt, hogy milyen egy színházi előadás, melynek a tánc, az emberi test csupán az egyik alkotóeleme, már számtalan hangi, képi, egyéb érzéki tényezők is eldönthetik. Ilyen alapon pedig akár még el is helyezhetők valahol a világban.

Ugyanilyen alapon helyezhető el a svéd Andersson Dance előadása is oda, ahová kritikusai is helyezik: az északi fények világába. A Ready to Explode (Robbanásra kész) című Örjan Andersson-darab ugyanis alapvetően nem a mozgásanyaga által kerül különleges helyre, hanem elsősorban a látvány és a zenei hangzás alapján.
Különleges térben vagyunk (Jens Sethzman képzőművészé): hófehér, hűvösen világított szőnyegalap, fekete oldalfüggönyök, a mennyezetről a játéktérbe függesztve pedig egy óriási, glóriaszerű körelem uralja a látványt. Nincs itt az égvilágon semmi más, egy építőkockára (afféle házikó alakúra) emlékeztető hófehér tárgyat kivéve, melyet a táncosok néha megérintenek, elmozdítanak, ide vagy oda döntenek.
Különleges a hang is (Keith Fullerton Whitman anyaga): azonnal egy sejtelmes világba visz, és tágnak, mélynek, öblösnek érezzük. A különleges morajvilágtól a fémesen ütemes motívumokig széles skálán mozog a hanganyag.
Mindkét érzéki hatás, a fényeké és a hangoké, afféle igazi high-tech: valódi XXI. század – sőt abban is mintha már előbbre járnánk valamivel a saját időnknél. Az „elem” viszont, amely itt is megmaradt olyannak, amilyen már időtlen idők óta – az maga az ember. A zsigerből mozduló-lendülő, izomból csavaró, dobbantó, tépő, semmilyen technika által meg nem másítható ember.

Egyenként lépnek a térbe. Ruganyosan, sportosan, szelik-hasítják. Itt mindenki önazonos: négy férfi, majd végül, meglepetésként, az egyetlen nő. Az utóbbi nem is akármilyen nő: mindőjüknél jóval magasabb, kemény léptű amazon, s ez már alapban érdekes kapcsolódást hoz létre a szereplők között. De az előadáson szerencsére ez a látványos „szereposztás” nem kap eltúlzott hangsúlyt: nem lesz belőle ziccer. A kezdeteket a fiúk uralják (igen szép, harmonikus és „technikás” kettőst látunk az elején, ettől eltekintve mozgásuk kemény, robot jellegű, alapvetően Cunningham-stílust alkalmazó), a női princípium kicsit később – mintegy meglepetésként – kezd hangsúlyt kapni. Ugyanakkor semmilyen elem, semmilyen látvány nem kap konkrét jelentést (olyat, amilyet a szerzői szándék kényszerítene rá); szabadon bánhatunk a képekkel, saját belátásunk szerint. A lila, a kék, majd a zöld különös fényárjai érzéki erővel hatnak, s ez nem mond ellent annak, hogy van valami távolságtartóan hűvös ezekben a fényekben, melyek a vakítóan fehér szőnyegről s az „égi” karikáról visszaverődnek, s közegükben az egyszerű fekete ruhás táncosok mozognak. Lehet, hogy az erős píár teszi, de itt óhatatlanul beugrik: Észak, Skandinávia, hó, jég, sarki fény… És távolságtartó maga a mozgás is: tiszta, egyszerű, visszatérő formákkal, logikus mozdulatpályákkal. Még a finom irónia is távolságtartó, de a harmónia is.
A darab vége felé ugyanis a „robbanni készülő” dinamika egyre líraibb lesz, egyre több a mozdulatokban a személyes, mígnem végkifejlet gyanánt egyedül marad egy férfi (olyan hosszan és olyan egyedül, mint eddig senki), s egy egészen éteri finomságú, mégis sziklaerős szólót prezentál. Eldad ben Sasson (nevének kiemelése nem mulasztható el) felteszi a pontot az i-re: technikai tisztaságával, bravúrjával, valamint átszellemültségével. Ugyanakkor mégis mintha elúsztatná, nyitva hagyná a művet: sziporkájának nincs levezetése, folytatódhatna is akár…
Mind az öt táncos remekel. Nem mind svédek, ők maguk tehát nem jellemzően a skandináv dizájn. A sokszínű csapat szabadúszó tagjai – a vendégjáték kedvéért – a világ különböző tájairól tértek vissza Anderssonhoz, s Budapesten, a Trafóban (ahol felléptek) próbálták be az előadást; két év után először, öt nap alatt.