Az életnagyságú figurák többnyire kötélen lógva himbálóznak, táncolnak, állnak talpra, vagy arról levéve sokszorozzák meg és rajzolják el a játszók személyiségét.

Ács Norbert, Kovács Judit és Teszárek Csaba / Koncz Zsuzsa felvétele

Az első világháború kitörésekor elhunyt Christian Morgenstern költő kötetének és a Budapest Bábszínház előadásának címe megtévesztő. Mert bár a Bitódalok nyelvi és gondolati sziporkái a halál árnyékában születtek, több közülük sokkal inkább szól az életről, annak illékony esszenciájáról, amely nyilván egy akasztófa tövéből tűnik a legvarázslatosabbnak.
Az előadás a Bitódalok húsz verséből, húsz versének töredékeiből, zajából és zenéjéből szövi meg saját nyelvét. A szellemes és élőben megszólaltatott kuplédalokat és a különféle földöntúli hangokat Darvas Benedek bújtatja elő a sorok közül. Az élet és az elmúlás kettőssége képeződik le a játéktérben is: romos orfeumi színpadon, csálé futófényektől megvilágítva áll a három képzetbeli bitófa, vagyis lóg akasztókötélen az a három báb, amelyek (vagy akik) az előadás három húsvér szereplője, Ács Norbert, Kovács Judit, Teszárek Csaba mellett vesznek részt a játékban (a díszlet és a bábok Grosschmid Erik munkái). Kérdés, hogy az ember életének melyik dicső vagy éppen dicstelen pillanata kerül bemutatásra a fekete kabaréban? Valóban a halál és az elmúlás között eltelt idő nagyítódik előadásnyivá, vagy magáról az életről beszélnek – ami kezdetétől fogva logikusan és kegyetlenül vezet a halál felé, tehát közvetlenül megelőzi azt, hasonlóan az első, szürreálisabb és látomásosabb, talán nem is létező pillanathoz. Christian Morgenstern és az előadás alkotói valószínűleg az elsőben, a kicsiben látják a nagyot, hiszen maga a tüdőbeteg költő is saját végének közeledtével látott neki a tréfás halálverseknek – majd jó pár, ráadásul költőileg termékeny évvel túlélte jövendölt halálát. Mégis, a halál közvetlen vagy közvetlennek hitt közelsége szülte a groteszk műveket. Az idő tehát két rétegben van jelen, ehhez kapcsolódóan lavíroz az előadás az élet és a halál között.
Az alaphelyzet végtelenül életszerű: szerelmi háromszög, vagyis hatszög, kétszer két férfi, kétszer egy nő, amiben a három színész és a három báb vesz részt. Az életnagyságú figurák többnyire kötélen lógva himbálóznak, táncolnak, állnak talpra, vagy arról levéve sokszorozzák meg és rajzolják el a játszók személyiségét. A két férfi báb karaktere némileg különbözik, ami az Akasztófacimbora dala hóhér Zsófihoz című dalban tűnik ki: a Teszárek Csaba életre keltette figura térdre rogyva, míg Ács Norbert bábja csibészesen udvarol a bakólánynak. A „halálian” romantikus jelenetben látott kétféle attitűd – a történésekre kívülről és intellektuálisabb nézőpontból és belülről, empatikusabb szemszögből tekintő megközelítés – nyomokban visszafejthető a játék egészére nézve, de túlzás lenne azt állítani, hogy a két színész játékában ilyen erőteljes és végigvitt különbözőség van. Kovács Judit a nő állati és éteri énjét, az álmodottat és a rémálmokban szereplőt egyaránt megmutatja. A rémálmok egyébként egészen más módon is megjelennek az előadásban. A versekben megénekelt szürreális összevisszaság, testrészek bolyongása ihlethette a torzóvá csonkítható bábokat: fejük, kézfejeik, karjaik és lábaik lecsatolhatóak a törzsükről, így a fej akár ujjakon szaladgálhat, a kézfejek angyalszárnyként tapadhatnak a színész hátához, a fejekből lábak nőhetnek ki szarvként. A sokféle színt és eszközt – humort és drámaiságot, bábokat és azok testrészeit, prózatöredékeket és főlek dalokat – használó nyelvvel Christian Morgenstern bitóköltészetének könnyedebb és apokaliptikusabb árnyalatai is kiválóan jelenítődnek meg. Azokban a jelenetekben fejeződik ki talán leginkább a halál és a meghalás közötti pillanat(ok) sűrűsége, amelyekben a színészek és a darabokra szedett testek máglyahalmot alkotnak, ami már leginkább valamiféle morbid csoportos szeretkezésnek hat. Amikor a már majdnem élettelen maga köré gyűjtene mindent, ami az életre emlékezteti. Talán éppen ebből a nászból születik meg az a csecsemő, aki szintén bitófára, vagyis kötélre kerül. Ezzel Morgenstern fekete humora az előadásban még komorabbá fordul, hiszen a születés itt egyben a halál pillanata is – tovább erősítve azt a gondolatmenetet, amely szerint a Bitódalok az élet egészéről mond mesét.

Az előadás kevés kapaszkodót nyújt a játékosoknak és a nézőknek egyaránt: karakterek helyett sokkal inkább a költemények kevésbé konkrét utalásaiból kibontott konkrétabb szituációkat, a versekből és azok megzenésített változatából születő hangulatokat. A jeleneteken belül pedig természetesen a nőt és a férfit, a nemek számtalan színét. Szerkesztése ugyancsak lírai, éppen ezért valódi tetőpont nincs az előadásban, a hangulatok, a motívumok továbbfolynak egyik szakaszból a másikba. A terhes hullanő és az újszülött akasztása hatását tekintve kilóg a sorból: a legélőbbnek gondolt pusztulása az akasztottak különféle változatokban bemutatott keringője, egymásra találásaik és elszakadásaik közepette is megrázó. A közeg leginkább a harmincas évek kabaréit, azok pimaszságát, dekadenciáját és látomásosságát, a két főszereplő clownszerű öltözéke és keménykalapja az abszurdot idézi – létkérdések a vidám rothadásban. De a közeg nyilvánvalóan néhány évtizeddel későbbi az 1905-ös esztendőnél, amikor a Bitódalok kiadásra került. A harmincas évek és a kabaré azonban a színház Jolly Jokere: karakteres, magával hordozza a csillogást és a pusztulást, az életörömöt és a világégést, vagyis a megsemmisülés fenyegetését. Nagyjából mindazt, amit Morgenstern költészete is. Veres András rendező jó érzékkel választott tehát közeget a versekből készült előadáshoz – a forma mellett ráadásként érzelmi töltést adva a költő olykor könnyedségükben is kegyetlen, a humorban tréfát valójában nem ismerő soraihoz. Érdekes volna azonban az a kérdés is, hogy a bitóköltemények mit jelentenek egy olyan korban, 2010 ben, amikor már sem „létlógatásra”, sem meghalásra nincs idő. Így azonban marad a mese: jelen idejű és múltbeli, ismerős és ismeretlen, rémisztő és nosztalgikus egyszerre.

Christian Morgenstern: Bitódalok
Fordította: Győrei Zsolt, Kálnoky László, Hetényi Heidelberg Ernő, Hárs László, Katona Tamás, Molnár Imre, Orbán Ottó, Eörsi István, Márton László, Szabó Lőrinc, Tótfalusi István. Díszlet, bábok: Grosschmid Erik. Zene: Darvas Benedek. Dramaturg: Dobák Lívia. Koreográfus: Nemes Zsófia. Asszisztens: Kalmár Éva. Rendező: Veres András.
Színész: Ács Norbert, Kovács Judit, Teszárek Csaba.

Budapest Bábszínház, 2010. március 25.