… az emberek nem „sok boldogságot”, „jó szerencsét” kívánnak egymásnak, hanem prosperityt, vagyis meggazdagodást.

A honvágyról, a hitről és a csodáról szól a müncheni Kammerspiele Jób című előadása, amely a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Nemzeti Színházban volt látható. A holland Johan Simons rendező szerint annál jobb, minél több csoda történik.

– Hogyan talált rá Joseph Roth regényére? Azért kérdezem, mert nálunk Roth (1894-1939) szinte teljesen ismeretlen, ellentétben például kor- és sorstársával, Ödön von Horváthtal, Stefan Zweiggel. A Jób 1930-as német kiadását követően gyorsan megjelent magyarul, ezután csak 1989-ben került újra az olvasók kezébe, Kertész Imre fordításában.
– Kár, mert Roth zseniális író. Rendkívül szépen, érzelmesen és szikáran szól valamiről, ami nekem nagyon fontos: a honvágyról. A biztos bázis, a haza hiányáról. Arról az állapotról, hogy valaki mindig úton van, mert vagy nyughatatlan, vagy zsidó, és menekülnie kell. Rothra történetesen mindkettő igaz.
– És önre?
– Egy kis holland faluban születtem, 1947-ben. Ott éltem tizennyolc éves koromig (és ott élt az összes rokonom), amikor a szüleim úgy határoztak, hogy valahol az ország másik felében vesznek egy gazdaságot. Képtelen voltam megérteni, miért akarnak elmenni. Abban a pillanatban világos lett előttem, hogy elveszítem a szülőföldem. Azt a biztos pontot, ahová majd időről időre visszatérhetek. Holland vagyok, most a belgiumi Gent színházát vezetem, ősztől a müncheni Kammerspiele intendánsa leszek. Boldog házasságban élek, szeretem a munkám, sok elismerést kaptam. Az üldöztetést nem, de a honvágyat jól ismerem.
– Az ótestamentumi Jóbot Isten egyre csak bünteti…

Forrás: www.volkskrant.nl

– Roth Jóbja az első világháború előtt játszódik. A cári birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia határvidékének egyik stetljében élő egyszerű zsidó tanító, Mendel Singer együgyű felségével nagy nyomorban tengődik. Egyik fia kozák akar lenni, és bevonul a cár hadseregébe, a másik Amerikába szökik a bevonulás elől (amerikai katonaként esik el), a lánya kozákoknak (aztán amerikaiaknak) adja oda magát, negyedik gyereke pedig epilepsziás… A család Amerikába megy a sikeres üzletemberré vált fiú hívására, de a beteg gyereket idegenekre bízzák, és otthon hagyják. Mendel sorra elveszíti mindenkijét, és végül a hitét is. Elkeseredésében megátkozza Istent.

– Ön számára mit jelent a hit?
– Szigorú kálvinista nevelést kaptam. Jártunk a templomba, vasárnapi iskolába. A lelkész a szószékről harsogta a ránk váró büntetéseket. A sok dörgedelemre jó emlékszem. Otthon is mindig imádkoztunk, olvastuk a Bibliát. Bármiről volt is szó az életben, tudtuk, hogy van miben bíznunk, mert hiszünk Istenben. Gyerekként ezt nagyon megnyugtatónak éreztem, pedig tizenhárom-tizennégy éves koromig éjszakánként bepisiltem. Amikor egyszer csak arra kezdtem gondolni, hogy talán nincs is Isten, aki büntet, mindez elmúlt. Persze később arra is rá kellett eszmélnem, hogy akkor az az Isten sincs, aki óv.
– De miért bünteti Isten az egyszerű Mendel Singert?
– Erre nem tudok felelni. Szerintem erre nincs válasz.
– Amikor Mendel Singer már megátkozta az Istent, és élő halottként tengeti New Yorkban az életét, megjelenik az Oroszországban hagyott beteg fiú, akiből időközben sikeres zeneszerző lett. Hihető ma, hogy valakivel megannyi sorscsapás után megtörténjen a csoda?
– Már Rothnak is a szemére vetették, hogy regénye végén megtörténik a csoda. Ha régebben kérdeztek volna erről, talán én is inkább azt mondtam volna, hogy ez a „happy end” mégiscsak túlontúl hihetetlen. De ez cinizmus volna részemről. Nekem tetszik, hogy az Istent megátkozó öreg visszakapja a fiát és a hitét. Annál jobb, minél több csoda történik…
– Van-e oka, jelentése annak, hogy nő játssza az epilepsziás fiút?
– Mindegy, nő-e vagy férfi, akivel a csoda megesik. Azzal, hogy nő játssza a fiút, a jelenségre szerettem volna felhívni a figyelmet, és nem a betegség hiteles ábrázolása érdekelt. Emlékszem, nálunk is volt egy ember, akinek időnként rohama volt. Ha a templomban jött rá, mindenki elfordította a fejét. Én nem akarom, hogy a nézőknek így kelljen tenniük. A betegséget inkább valamiféle szomorú táncként akartam színre vinni, ami nem borzasztja el az embereket, inkább együttérzést kelt.
– Roth ironikusan viszonyul Amerikához. Singer ügyes kereskedővé vált fia ki is oktatja együgyű apját, hogy Amerika God’s own country, ahogy egykor Palesztinát hívták, New York pedig a wonder city, mint a hajdani Jeruzsálem.
– Az apa ehhez még azt is hozzáteszi, hogy az emberek nem „sok boldogságot”, „jó szerencsét” kívánnak egymásnak, hanem prosperityt, vagyis meggazdagodást. Mendel Singer abban a pillanatban tudja, hogy rosszul döntött, amikor hajóra szállnak. És tényleg: Amerikában mindenét elveszíti, a családját, a múltját és a jövőjét, a hitét…
– Az előadás egyetlen díszlete egy körhinta. Kelet-európai buhera hangulatot árasztó firhangok lógnak rajta, amikor pedig már „megérkeztünk” Amerikába, csillog-villog az egész. Nem elég, hogy csoda történik, még egy ilyen banális jel is a színpadra kerül.
– Amikor Bert Neumann díszlettervező röviden közölte, hogy egy körhintát talált ki számomra, én is pontosan ezt gondoltam. Ám mielőtt nemet mondtam volna, elkezdtem megszeretni ezt a pofonegyszerű ötletet. A mi falunkba is éppen egy ilyen érkezett évente egyszer. A gyerek ott ül a körhinta lovacskáján, vidáman integet, de forgás közben egyszer csak eltűnnek a szeme elől a szülei, és kétségbeesik, aztán megint felbukkan apu és anyu, és a gyerek megnyugszik… Olyan ez, mint egy utazás. A körhintán lévő feliratok pedig a kedvenceim: birth, love, death. Ennyire „egyszerű” egy Mendel Singer-féle kisember élete.2010. április 3.