A szeged Ory sokkal inkább klubest, mint színház, leginkább dalszínházi revü.

Adjatok egy bevásárlólistát, és azt is megzenésítem, mondotta volt állítólag Rossini, nem kevés büszkeséggel utalva arra, mily könnyen alkot nagyszerű dallamokat. Az Ory grófja szövegkönyve – a pályája kezdetén álló, később jobbra is képes Eugène Scribe és Charles-Gaspard Delestre-Poirson munkája – nem sokkal hálásabb feladat az anekdotában szereplőnél. A művet, Rossini búcsúját a vígopera műfajától, mégsem sorolhatjuk a színes, de érdektelen munkák közé. Megérdemli, hogy újra felfedezték, még ha ehhez egy olyan bel ami sztár kellett is, mint a chileiek üdvöskéje, Juan Diego Flórez. Nem tudható, hogy a pesarói Rossini Fesztivál produkciója indította-e arra a szegedieket, hogy színre vigyék ezt a librettójáért nem magasztalható művet, mindenesetre még amannál is kevesebb energiát fektettek abba, hogy az operát mint drámát láttassák. A szeged Ory sokkal inkább klubest, mint színház, leginkább dalszínházi revü.

Anger Ferenc csak árt e revünek akkor, ha egy jelenetet mindenképpen megpróbál megrendezni. Ez csak kínos mocorgáshoz (nem valódi közeledésekhez), egymás körüli forgásokhoz (nem a vágy felpörgéséhez) vezet. Ezért aztán e szegedi előadás legfőbb erényeként a pazar díszleteket (tervező: Szendrényi Éva) és jelmezeket (tervező: Zöldy Z. Gergely) dicsérhetjük, és csak utánuk jönnek a némely szerepben brillírozó (azonnal meg kell említeni Keszei Borit) énekesek, a vonóskart remekül összefogó karmester, Pál Tamás (a fúvósok az általam hallott mindkét előadásban melléfogtak), és csak legvégül a korántsem tehetségtelen, de ezen az estén háttérbe szoruló rendező.
Az egész egy, a XX. század húszas évei táján játszódó revü, az olasz harctéren – Doberdo! – elesett katonákat megörökítő laktanyafallal, csupa örökzölddel: tujákkal, pineákkal és buján kúszó, indázó vadszőlővel (akár egy pálmaház) az – egyébként utólag megírt – első felvonásban, bubifrizurákkal, szénszálas mikrofonokkal a másodikban. Ez utóbbi, második felvonás ciklámenszínű (az éppen aktuális divat): a színhely egy zugbár a föld alatt. Fenn a kommünárok fala magasodik bősz harciasságával, mintegy ellenpontozva a nők által látogatott fülledt lokál erotikus atmoszféráját. Nagyszabású és mélyen bevésődő kép, ahogy a férfinép odafent, már félig apácagúnyában, a ciklámen lokál fölött lopakodik, csellel kívánva bejutni, és a biztos győzelemről danol, míg alant a nők tollászkodnak, koktélt szürcsölnek. A két részre osztott színpad valóban két részre szakad, és e jelenetben tetten érhető, hogy az alkotókat – a rendezőt és a díszlettervezőt – a feminizmus tüzelte fel e koncepcióra; ebben az elfuserált színdarabban azt látták a legvonzóbbnak, hogy eszükkel, józanságukkal és hűségükkel győzedelmeskednek benne a nők. Az ostoba, csak az ivásra meg persze a nemi gerjedelmeik kielégítésére gondoló, magukat császárnak vélő férfiak fölött. És azért éppen a húszas évekbe transzponálták, mert az első világháború az a sorsdöntő idő, amikor a nők kénytelenek voltak munkát vállalni, feleszméltek, és politikai jogokat, függetlenséget követeltek maguknak. Saját lokálokat. A nők underground mozgalmának ideje ez – ezért is a föld alatt van Adèle de Formoutiers grófnő és társainak bűvös szórakozóhelye.
A szénszálas mikrofon persze fölösleges. Egyértelmű, hogy itt dalolnak is, és egymás, nem holmi férfinép szórakoztatására. A férfiaknak itt nincs helyük.
Ory nem a háborúban akar dicsőséget szerezni, inkább a paplanok alatt vitézkedne. Azon mesterkedik, hogy a benne mint szentben hívő nőket becserkéssze: nem rest malacságokat súgni gyónáskor a fülükbe. Apródja, az Adèle-be szerelmes Isolier eszeli ki, hogy a nők bunkerébe szállást kereső apácaként tudnak bejutni. Ory ellopja Isolier tervét, de persze a második felvonásban csúnyán pórul jár; megszégyenül. Közben a lovagok is hazatérnek, így menekülni is kényszerül.

Rossininak nem voltak erkölcsi skrupulusai: az első rész négy jelenetét a hatból és a másodikban is kettőt elegánsan ellopott saját korábbi művéből, a Reimsi utazásból. Az Ory grófja kis színházakban szól csak jól, s természetes helyére került a Horváth Mihály utcai Kisszínházban. A hangzás sem sínyli meg a teret. Majd mindegyik énekes remekelt az általam hallott két előadásban; főleg a fiatalok.
Hosszas elemzés tárgya lehetne, hányszor és hogyan utal a zenében – különösen a második felvonás tonalitásból is kizökkenő zárótercettjében – Rossini arra, hogy Ory nem Don Juan. Léha gazember, igazi pojáca, nem pokolra kerül, hanem gatyamadzagját fogva menekül. A szegedi gárda remekül ábrázolja Orynak és körének kisstílűségét: nem is csak a beképzelt férfiak, de a pitiáner csalók is felsülnek ebben az előadásban, melynek így egyik legszellemesebb és legfontosabb része az az epizód, melyben az álapácák hitványsága napnál is világosabb lesz: cellájukból kiszökve benyakalják Adèle és a delnők alkoholkészletét. Pazar – Szerekován János előadásában, Horváth Istvánéban kevésbé – Ory és a többi léhűtő bordala. Szerekován nem dülöngélő részegként, nem is az élet apróbb örömeinek élő egyszerű lélekként, hanem tobzódó kis gazfickóként örül az ingyen jött piának. Nem hogy Don Juanhoz, de még Ëvejkhez sem méltó.
Hogyan is hódíthatná meg a magányában kissé levertté vált Adèle-t, aki a szegedieknél öntudatos, józan, okos nő. Még azt is feltehetjük, hogy rossz házasságban élt háborúzó urával. Többre vágyott: szellemi izgalmakra. A bárban van elemében, amikor társnőivel italozhat, diskurálhat. Ory fel sem ér hozzá, ezért is nyilvánvaló már az első percben, hogy csúfosan bukni fog. A Rossini szülővárosában tartott fesztiválon a katalán Lluís Pasqual rendező nem borotváltatta meg Juan Diego Flórezt. A szegedi verzióban is akad agg, szakállas apáca. Jelenléte különös humorforrás. Egy percig sincs az az érzésünk, hogy itt a nők beveszik: ő is apáca; nem, inkább arról árulkodik a szakálla, mit gondoltak a férfi betolakodók a nőkről, szellemi képességeikről. Kortárs szatírává különösen az avatja a – második felvonásban megélénkülő – szegedi előadást, hogy a férfiak pökhendisége olykor még ma is ily szembeszökő.

Az ősbemutatón Oryt éneklő Adolphe Nourrit énekstílusára a pályatárs Manuel Garcia traktátusából következtethetünk, illetve akár abból is, hogy a pótvonalas hangokat mellkasból éneklő Donzellit meghallván, véget vetett életének. Rossinit is elborzasztotta a máig divatos éneklési stíl, aminek nem kevés köze volt ahhoz, hogy még negyven se volt, amikor – nem is sokkal az Ory bemutatója után – felhagyott a komponálással. Ory nyitó kavatinájának magas c-je, melyet Szerekován ha nem is biztosan, de abszolvált, az ősbemutatón tehát biztosan másképpen hangzott. A hölgyek viszont hasonlóképpen énekelhettek, mint a magabiztos, valóban csáberőt sugárzó, dívás Keszei Bori, az Isolier-t adó, kissé megszeppent Érsek Dóra vagy az élénkebb, de kevésbé szépen formálva éneklő Ducza Nóra.
Pál Tamás a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház énekkara élén remekül vezeti fel Rossini lassan fokozódó, egyre terebélyesedő crescendóit. A mű miattuk lesz pazar, sziporkázó revü, az öntudatra ébredő nők életvidám diadalmenete.

Gioacchino Rossini: Ory grófja (Kisszínház, Szeged)

Dramaturg: Kenesey Judit. Díszlet: Szendrényi Éva. Jelmez: Zöldy Z. Gergely. Karigazgató: Kovács Kornélia. Zenei asszisztens: Zalánkai Rita, Herczeg Ágnes. Rendezőasszisztens: Pópity Tímea Klára. Vezényel: Pál Tamás/Kardos Gábor/Koczka Ferenc. Rendező: Anger Ferenc.
Szereplők: Szerekován János/Horváth István, Keszei Bori/Barabás Annamária, Érsek Dóra/Ducza Nóra, Altorjay Tamás/Koczor Kristóf, Szonda Éva/Tóth Judit, Cseh Antal/Réti Attila, Horák Renáta/Nánási Helga, Bonecz Tamás/Börcsök Bálint.
Közreműködik a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház énekkara.