A rák-ember élete változatos, vidám és szomorú.

Hogy miért pont a rák a főszereplője a holland Hotel Modern nevű társulat új előadásának, nem oly nehéz megválaszolni. A garnéla kicsi, egy-másfél hüvelyk, s a csapat eddigi előadásaiban, melyeket itt, a Trafóban élvezhettünk, láthattuk, hogy ez az ő kedvenc méretük. Ezen túl a garnéla rendszerint színes is – állatevő emlékeimben felmerülnek a szürke színű példányok, melyek sütve vagy főve valóban rákvörössé váltak; aztán meg a rák alakra karcsú, szépen ívelt, és nagy, kerek fekete szem jár mindehhez a karosszériához. Úgy tudom, hogy a szemecskéket kissé meg is polírozták az alkotók. Minden tiltakozásunk ellenére is meglehetősen humanoidok ezek az általában tányérunkból ránk tekintő kis lények, gombszemeikkel, rózsaszín testükkel, előrenyúló, karszerű, fogni képes ollóikkal, nagy, öreges bajszukkal. Hiába, a philogenesis szellemében mégiscsak van közös ősünk, egyszer tehát mindannyian rákok voltunk. Egyébként pedig e rákok sokan vannak, olcsók (már ahol; a tengerrel szegélyezett Hollandiában feltétlenül gyakrabban fogyasztják őket), és úgy tűnik, fotogének. Szoros, bár sok évmilliós törzsfejlődésünket tovább erősíti és ironizálja ez az előadás, mely az emberi társadalmunkat, mindennapjainkat, s az egész emberi faj szokásait és furcsa természetét jeleníti meg általuk.
A hatalmas terepasztalokon, ötven miniatűr filmkulissza előtt, hét kamera által kivetítve zajlik a rákok sűrű és csodás élete, melyben sokkal jobban magunkra ismerhetünk, mint Darwin ábráin. Négy színpadi színész – kik élő hangon közvetítik a kis animált lények játékát – tevékenykedik, s egy zenész-hangtervező, ki egyedülálló gazdagságú hangkulisszákat teremt. Mindezt kivetítve is láthatjuk, mint komplett dokumentarista mozifilmet a rákok életéből összevágva. A low-tech a high-techkel váltakozik, úgy hangban, mint tárgyakban és technikában. Irtó bonyolultnak néz ki, két napig építik a színpadot. Feszült, pontos, egyetlen pillanatnyi tévedés vagy fennakadás nélkül zajlik minden.

 

Pauline Kalker felvétele

A rákok által játszott ember lázasan kutatja a természet törvényeit, mindent tudni és megfejteni akar földön és űrben. Az ember gyógyít, életet ment, operál, fogat húz, szül, kórházban haldokló társát látogatja. Aztán az ember kivégez egy másikat, s hozzá nézőket hív. Autót javít és fergeteges bulit csap, miközben ollóval agyonszúr egy virágárus hajléktalant. Híreket mond, művészetet árul és készít. Hajléktalanként egy szemétdombon egy utolsó üveg pálinkáért esd. Vagy csak ül a karszékében és kapcsolgatja a tévéjét.

Az ember minden, az ember semmi, az ember Über- és Untermensch és legfőképpen átlagember, aki mindennapi életével él és hal. A rák-ember élete változatos, vidám és szomorú. Apró és mulatságos, groteszk jelenetek váltakoznak lassú és drámaival, csodás ritmusban. Egy átlagos kórházi ágyon szinte az élettől búcsúzó, állig betakart rák arra kéri elhaló hangján virággal érkező rák-látogatóját, hogy etetné meg a cicáját, ki a „darabosat” szereti. Egy rák-fogorvos fogat fúr néhány másodpercig egy rák-betegnek. Rákok őrjöngnek diszkóban. Hárfáznak, játsszák az Adagiót egy temetésen. (Micsoda lenyűgöző játék a miniatűr eszközökkel!) Agyműtétet hajtanak végre, rettentő naturalisztikus vérben úszva. Benzinkút, unalmas nagyvárosi kép, autók húznak el: ha csak a kivetített képet látnám, valóságnak hinném. De mert előttem zajlik miniatűr-élőben, látom a gyufás skatulya oszlopokat, matchboxot. Egy rák kirándulása a zöldben: sátrából kinéz, eső esik, Trabant pöfögve indul nagy víz- és gőzfelhőt csapva, aztán kisüt a nap, madárcsicsergés. Másfél perc, egy egész élet és jelenet.
A nagy háború és a Kamp után a Hotel Modern ugyanazzal a miniatűr és sokszereplős, kivetített bábvilágával, mégis egész más hangulatú előadást hozott. Az első világháború szörnyűségeit és az auschwitzi haláltábort megjelenítő darabjai után egy napfénnyel, derűvel teli előadást kínál, amelyben nevetni tudhatunk rák-magunkon, életünk groteszk és apró, fontoskodó hiábavalóságán. Minden oly sűrű és gazdag itt, mint magában az életben, az életünkben, ha közel hajolnánk hozzá és észrevennénk.
Az előadás optimista végén a szomorú temetés után inkubátorokban ott várakoznak a jövő még csak farkincaszerű lényei-zálogai, miközben angyal-rákok szálldosnak végig a terepasztalok felett, rák-lelkek, kik majd új alakba költöznek. Megnyílik a lelkek vándorlásának és költözésének (buddhista) reménye, valami kis transzcendencia-fénysugaracska. Mindössze egyetlen gyanú, mely megerősítést nyer (az előadás készítéséről szóló DVD által), árnyékolja be a nagy reményt: a garnélák sajnos igaziak. Jobban szerettem volna színházi artefakt másukat, s nem magukat az elpusztított, s mint kiderül: mikrohullámú sütőben kiszárított s lekezelt hullájukat. Mert még ha ők a törzsfejlődés alacsony fokán állnak is hozzánk képest, mégiscsak a mi őseink. S éppen ez az előadás lelkesíti, animálja őket, s általunk minket.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2010. április 29.