Rengeteg szeretőm van. Bár a tánc az én szótáram, s benne a mozgó testek a szavak, azt gondolom, nem vagyok igazán jó koreográfus.

Philippe Decouflé / Koncz Zsuzsa felvétele

– „Nem mondhatom magam a tánc odaadó férjének, hiszen számos szerelmemmel frigyre lépek, és egynek sem fogadok örök hűséget. Úgy érzem, az én szükségleteimet nem tudja kielégíteni egyetlen művészi forma. Szeretem keverni a varázslatokat” – írja Alwin Nicolais.1 Mi a helyzet Philippe Decouflé „szeretőivel”? Követi a poligám mestert?

– Rengeteg szeretőm van. Bár a tánc az én szótáram, s benne a mozgó testek a szavak, azt gondolom, nem vagyok igazán jó koreográfus. Amit Alwintől tanultam, az a tánc, a zene, a film, az illatok, a világítás, a kosztümök és a technika összeadódásából megszülető show, amely soha sem egyetlen ember műve, hanem mindig csapatmunka. Mostanában nem igazán nézek már táncelőadásokat sem. Szívesebben megyek kiállításra. A képekkel, a szobrokkal táplálkozom, azokat emésztem.
– 1983-ban, huszonkét évesen megnyerte a fődíjat az akkor egyre nagyobb hírnévre szert tevő bagnolet-i koreográfusversenyen, és megalapította az együttesét.
– Igen, de nem koreográfusként kezdtem a pályám. Bár az első filmemben, a Kaleidoskopban táncoló emberek szerepeltek, de elsősorban a mozi, a technika, a látvány érdekelt. A későbbi filmek [Codex, Decodex, Abracadabra – A szerk.] elkészítésekor szintén az izgatott, hogy a báb- vagy rajzfilmfigurának mutatkozó emberalakok miféle „képtelenségeket” tudnak végrehajtani, miféle elképesztő cirkuszi mutatványokkal kápráztatnak el. Az álmaim inspirálnak. Ha színpadra készítek valamit, akkor is az a vágy hajt, hogy olyan látványos show szülessék, amit csak elképzelni lehet. A mai technikának köszönhetően ez egyre könnyebben megy.
– Honnan vezetett az út az álmok megvalósulásáig?
– Kifejezetten művelt szülők gyereke voltam. Az anyám riporter, az apám író, körbeutaztam velük Marokkót, Libanont. Mindig azt képzeltem, hogy hozzájuk képest nem vagyok elég okos. Anyám beíratott dzsúdóra, de az edző közölte, hogy vézna vagyok, keressek „intellektuálisabb” elfoglaltságot. Dühös lettem. Mindenáron a testemmel akartam kezdeni valamit. Először egy cirkusziskolában tanultam, majd mikor a híres filmben, a Szerelmek városában (rendezte: Marcel Carné) megpillantottam a főhőst, tudtam, hogy pantomimot akarok tanulni. Marcel Marceau-hoz kerültem. Később éjszakai bárokban kezdtem el táncolni, azt igazán élveztem, mert előtte számomra a tánc egyet jelentett az unalmas, régimódi balettel. Szerencse, hogy találkoztam Alwin Nicolais-val és Merce Cunninghammel. Cunninghamtől nagyon tiszta, precíz technikát tanultam Amerikában. S egyik táncosnőjének a bemutatója rádöbbentett, milyen kifejező lehet a tánc. A mintegy másfél-két órás darabban egy kemény, zúzós rockot játszó gitárost táncolt körbe-körbe…
– A Codex, a Decodex, a Shazam, az Abracadrabra, a Lyon Ballet számára készült Tricodex s a Triton clownok, tornászok, mutatványosok gyűjteménye. Úgy tűnik, otthonosan mozog ebben a világban. Mit jelent önnek a cirkusz?
– A cirkusz mindennek a keveréke. Nincs benne semmi konceptuális. Egyetlen célja a csoda. És a szórakoztatás. És ez az én igazi munkám. Az, amit szeretek: szórakoztatni az embereket. Nincs semmi különösebb üzenetem, kivéve egyet: a vidámságot.
– Készült egy portréfilm Decouflé világa címmel. A felvételen egy faragott emberalakokkal díszített képkeretből válaszol a riporter kérdéseire. Talán ugyanabból, amit az Abracadabra című filmben is használ mint „képkivágást”, mint „teret” a táncosokat rögzítő kamera számára. Több szempontból is beszédes ez a momentum. Hol helyezi el saját magát a „keretek” közt?
– Mindenhol. Szívesen vagyok kívül is, belül is.
– S ha kívülről tekint a keretre, milyen Decouflé néz vissza ránk?
– Nem tudom. Nem igazán akarom látni. Egy szerencsés, vén gyerek vagyok. A sors kegyeltje, akinek a munkája és a kedvtelése egy és ugyanaz. Most például a meztelen testtel dolgozom, mert érdekel. Egy kabaré számára készítek előadást Párizsban, csupasz táncosokkal.
– Mi volt mind ez idáig a legbonyolultabb, legnehezebb munkája?
– Épp ez utóbbi. Sajnos az igazgató mindenbe beleszól. Hogy ezt lehet csinálni, azt nem. Ezt lehet mondani, azt nem. Nekem, aki megszoktam a szabadságot, ez szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás.
– Mit szeretne megmutatni a meztelen testekkel?
– Érdekelnek az erotikus show-műsorok. Igyekszem tiszteletben tartani a műfaj „szabályait”, de közben érzelmeket rakok bele, hogy modern hangon tudjon megszólalni.
– Egyfelől tehát vonzódik a keretekhez. Másfelől azonban…
– Természetesen keretek nélkül nem lehet dolgozni. Néhányra azért szükség van, de azokon belül jó, ha szabad kezet kapok.
– Hogy született meg a Solo? „Keret” vagy „szabadság”?
– Negyvenéves voltam akkor, s épp füstbe ment egy amerikai felkérés. Látni akartam, képes vagyok-e valamit egymagam létrehozni. Vissza akartam térni egy egyszerűbb formához, jelenléthez. Azelőtt sosem szerettem bármit is egyedül csinálni, de egy japán utam során felfedeztem a trick-effektet. Ez lehetővé teszi, hogy bár magam vagyok, mégis duplikálódva, látványos és érdekes táncba kezdjek a képmásommal.
– Nem kockázatos a káprázatos show-k után egyedül színpadra lépni?
– Remélem, hogy nem.
– Sosem jutott eszébe tisztán táncelőadást csinálni, trükk és látványelemek nélkül?
– Önmagában a tánc nem érdekel eléggé. Nem látok benne semmi különösebben izgatót. A Solóban úgy érzem, mintha egy hatalmas hátizsák lenne a hátamon, ami elég nagy ahhoz, hogy abból bármit előkapva szabadon improvizálhassak.
– Nem próbált játékfilmet készíteni?
– Dehogynem. Úgy látszik, e téren egyelőre elkerült a szerencse. A vágyam valóban az, hogy egyszer egy nagyjátékfilmet forgassak. Egy láb nélküli főhőse lenne. Nem táncfilmnek szánom. A test érdekel, az, amit ez az ember elérhet, amiért küzd. Sok szex is lenne benne. Minden mást megcsináltam már. Az olimpiai játékok nyitó ceremóniáján ezernyi furcsa lényt mozgattam (Albertville, 1992), videoklipeket (New Orders, Fine Young Cannibals), reklámfilmeket (Polaroid, Dior) készítettem… Mindenen túl vagyok, amiben kihívást láttam. Egyébként meg azt teszem, amihez értek. Nincsenek különösebb ambícióim.
– Tanít?
– Párizsba visszatérve egy workshopot tartok diákoknak. Nemcsak a tánccal, hanem a többi művészeti ággal is foglalkozunk majd. Illetve a színpadi technikával: a világítással, a hideg és meleg fény kifejezőerejével, hogy hogyan lehet felfüggeszteni valakit… Sőt, politikával is.
– A beszélgetésünk elején azt mondta, nincs valós üzenete, amit át szeretne adni. Miért fontos akkor a politika?
– Hogy az emberek tudatosak legyenek, és észleljék, mi történik körülöttük a világban. Enélkül egy alkotó nem lehet meg.
– Akkor hát reflektálnak valamire a művei, tükröznek valamit, vagy sem?
– Nehéz lenne megmondani.
– Mit jelent önnek a szépség?
– Ollálá! Szépség! Igazi misztérium. A jelenlegi munkámban épp ez foglalkoztat! Hogy miért tekintenek az emberek valamit szépnek vagy visszataszítónak. Azt hiszem, ez kultúrafüggő. Kövér, vékony, meztelen… Melyik a szép? Nem tudom.
– És a gravitáció? Ha a falon mászkáló emberekre vagy a testekből formázódó abszurd gúlákra gondolok, kiderül, hogy önnél a gravitáció éppoly relatív, mint a szépség.
– Ez marceau-i hagyaték. ő azt mondta: a pantomim a földön, a talajon történik, a táncosok viszont szállni, repülni akarnak. Ezért nem szerette a táncot. Szerinte ostobaság, mert mi emberek vagyunk, és nem repülhetünk. Ránk hat a gravitáció. Van súlyunk. Ennek ellenére én olyan alakokat képzelek el, akik a szoba falán vagy épp a plafonon mászkálnak – akárcsak Fred Astaire -, és őrült mutatványokat végeznek. Az egyik nagy álmom, hogy egyszer megtapasztaljam a súlytalanságot.
– Melyik „könnyebb”: a művészi vagy a kommersz?
– Nagy baj, hogy a kettő közt mélynek tűnik a szakadék. Ahhoz, hogy igazán jót tudjunk csinálni, pénz kell. De a kommersz gyakran csak pénzt akar, a túlságosan művészi pedig érthetetlen a nézők számára.————–
1 Táncpoétikák. Szöveggyűjtemény a reneszánsztól a posztmodernig. Szerk.: Fuchs Lívia. Budapest, L’Harmattan, 2008.

Az interjút készítette:
Szoboszlai Annamária

Facebook Comments