Deres Kornélia és Herczog Noémi: Fusiban?
… a POSZT-on is szükség lenne egy showcase-re, avagy bemutató „csomagra”.
10 éves a POSZT. Volna (Van? Lett volna?) miről beszélni. Ennek tükrében hívták össze Pécsen keddre a „Versenyszféra” fantázianevű, szélesebb merítésű szakmai megbeszélést, főként fesztiválszervezők részvételével. Hogy ennek keretében (ideális esetben) minek kellett volna kiderülnie azon felül például, hogy a hazai fesztiválok között nincs megfelelő mennyiségű és minőségű párbeszéd, abba talán most ne is gondoljunk bele. Azonban szerencsére néhány megfontolásra érdemes nézőpont és javaslat is felbukkant a közel három órás beszélgetésen.
A POSZT-válogatás mikéntjének nem új keletű vitája jellemzően a szubjektív-objektív tengelyen mozog – tündérmese és karteziánus tudomány, ízlések, pofonok és szakmaiság címszavai között bolyongva elveszetten. Egy pillanatra kilépve e két szélsőség pingpongmeccséből, és egyetértve azzal, hogy objektív mérce aligha lehetséges (hozzátéve persze, hogy magától Hegeltől tudjuk: a vélemény puha dolog), azt kellene talán hangsúlyozni, hogy a számon kérhetőség és egy világos szempontrendszer annál inkább elengedhetetlen volna. Erre a problémára jelentene egyfajta megoldást az egyetlen, Bérczes Lászlótól elhangzott gyakorlati felvetés. Eszerint a Kortárs Drámafesztivál szemleprogramjának mintájára a POSZT-on is szükség lenne egy showcase-re, avagy bemutató „csomagra”. Ezt az aktuális POSZT-válogató(k)tól független testület delegálná Pécsre azzal a szándékkal, hogy a külföldről meghívott fesztiválszervezőknek esetleg kedvük támadjon meghívni és külföldön is ismertté tenni egy-egy hazai rendezést. Hogy ez a csomag pontosan milyen szempont szerint állna össze, arra Selmeczi Nóra konstruktív megjegyzése világított rá, amennyiben (hiszen teljes szakmai konszenzus aligha lehetséges) mindenképpen olyanoknak kellene előadást delegálniuk, akiknek rálátásuk van a nemzetközi színházra (is). Az már vita tárgya lehet, hogy a csomagnak kell-e, kelljen-e bizonyos százalékban fednie a nagyközönség számára válogatott programot. Mert hogy a fesztiválnak a szakmán kívül más városok fesztiválközönségét is érdemes vonzania – ezt Nánay István hangsúlyozta. De ez a nemzetközileg vértezett szem, ez a szélesebb nézőpont jelenthetné azt a mindezidáig rejtélyes értelemben használt szakmaiságot, amire mindenképp szükség volna ahhoz, hogy be tudjunk kapcsolódni az európai vérkeringésbe.
A beszélgetés alatt bumerángként visszatérő finanszírozási és kultúrpolitikai probléma – Tasnádi Csaba érzékletes megfogalmazásában: „ki íratja meg kivel a mit, és hogyan teteti le valakinek az asztalára” – az előretervezhetőség témakörét is felvetette. Avagy hogyan képzelhető el egy olyan fesztivál, amelynek támogatási kerete az utolsó pillanatig kétséges. Mint kiderült, Magyarországon sokszor csak így képzelhető el. De ide kapcsolható Magács László észrevétele is, miszerint több fesztivált „fusiban” rendeznek, azaz a fesztiválszervező saját munkáján vagy egyéb pozícióján felül vállalja ezt, úm. nem ez a szakterülete. Ezen túl többen szóba hoztak külföldi fesztiválpéldákat is: Marina Davidova az oroszországi helyzetről beszélt, Jászay Tamás lengyelországi, holland, német példákat említett, de Románia, Ausztria, Szlovákia és Litvánia is előkerült. A hazai fesztiválok képviselői is bemutatták rendezvényeiket, azok fontosabb jellemzőit és/vagy problémáit. Nánay István még a magyarországi színházi fesztiválok és a POSZT történetéről is beszélt. Jordán Tamás pedig mindenkinek megköszönte.
Pécs, 2010. június 8.