A magyarok civilnek szánt színpadi mozdulataiból hiányzik a polgári fejlődés uszkve két-háromszáz éve.

Kamaszkorom termékeny kultúrafogyasztó korszakát éltem, amikor először találkoztam Charleroi város nevével. Korosztályom néhány tagja (és remélem, hogy a mai fiatalok széles tömege) most egy emberként böki ki: ez csakis Rimbaud-versek olvasása közben történhetett. Bingó! A kamasz költő belga kóborlásai közben az említett városba érkeztét így örökítette meg egyik szonettjében: „Nyolc nap nyűttem cipőm az országút kövében. / Charleroiba így érkeztem végre meg. / A Zöld Hordóban egy vajaskenyeret kértem / és félig hidegen egy sonkaszeletet.” (Rónay György fordítása)
Mai fejjel ugyanúgy szeretem e négy sort, mint hajdanán, de most leginkább a félig hideg sonkaszeleten akadok fel, megkockáztatom: a csavargó kölyök e kulináris választékossága Kelet- és Nyugat-Európa kulturális különbözőségét demonstrálja, a civil szféra ottani évszázados meglétét, és itteni máig tartó hiányát.
A Charleroi/Danses – Compagnie Michèle Anne De Mey Trafó-béli vendégjátéka kapcsán egy másik Rimbaud-szonettből tovább rekonstruálom a Zöld Hordóban történteket: a költő békésen eszegetett a fogadó ebédlőjében, amikor is a „konyha ajtaja nagyhirtelen kitárult”, és a kis cselédlány befutott, aki „elrakta körül a tálakat szorgosan, / aztán – alighanem csókomra szomjasan – / halkan szólt: >Nézd csak, úgy megfázott itt a képem…<”
Lehet, erőltetettnek tetszik a párhuzam, de a belga együttes táncosai a Sinfonia Eroicában ugyanolyan keresetlen természetességgel viselkednek, mint Rimbaud charleroi-i cselédlánya. A magyar színpadokon általában megjátsszák, nem ritkán ügyetlenül erőltetik a koncepciózus civilkedést, a belgákból (és a franciákból, hollandokból, angolokból stb.) ugyanez belülről fakad. Nem vagyok a hazai termés rovására okítóan külföldimádó, de nem tudom nem észrevenni: a magyarok civilnek szánt színpadi mozdulataiból hiányzik a polgári fejlődés uszkve két-háromszáz éve, mint ahogy az sem véletlen, hogy Rimbaud Nyugat felé húzó magyar költő követői is félig hideg sonkaszelet megverselése helyett jórészt népben-nemzetben gondolkodva, görcsösen váteszkedtek. Egyebek mellett ezért is felüdülés a Lajtán innen hamisítatlan De Mey-koreográfiát fogyasztani.

 

Hermann Sorgeloos felvétele

A hölgyek diszkréten színes, csinos nyári ruhácskákat cserélgetnek, az urak farmerban, retrós tréningnadrágban jönnek-mennek, olyan lezserek mindannyian, hogy simán vegyülhetnénk velük, ha megszomjaznék, kérés nélkül ihatnék a vizükből. Aztán – a csevegés és rakosgatás közben – gondolnak egyet, és táncolni kezdenek. Civil testük rögtön olajozottan mozdul, végtagjaik nincsenek tökéletesre faragva, mint a balerináké, de mégis minden mozdulatuk ihletett és koordinált, kitartott pózaik is – „fényesre” csiszolatlanságuk ellenére – artisztikusak. Rafináltak: nem (képzetlenséget álcázó) civilkedéssel legyűrik a művészi matériát, hanem igényes, technikás mozdulatanyagot jelenítenek meg – civil köntösbe bújtatva. Ha variációikat klasszikus táncosok mutatnák be formaszigorral, az felérne egy Kylián-balettel. Egy szintre helyezik a sallangmentes privát szférát a megkomponált művi világgal (tökéletes természetességgel, tét nélkül lépegetnek egyikből a másikba), nyilván valami olyasmit akarnak mondani, hogy a kettő között nincs is különbség. Rendszeresen visszatérnek Beethoven Eroica szimfóniájához (az első táncot Mozart-zenére lejtik), a tökéletes zenei kompozíciókat megkomponált koreográfiával képezik le, és civil hétköznapisággal ellenpontozzák. A konklúzió: egyszerűségünkben és mindennapiságunkban magunk is tökéletesek vagyunk. Csak a német-alföldiek (meg a franciák, az angolok stb.) ilyen magabiztosak.

De Mey azt is megkockáztatja, hogy hangulatos-játékos jeleneteit diszkrét narratív szálra fűzze (hazai kortárs koreográfusaink legtöbbje ettől tartózkodik, mert fél, hogy korszerűtlennek ítéltetik). A kötélpályán mozgó trapéz és egy csinnadrattás jelmezes felvonulás arra utal, hogy cirkuszosok, mutatványosok életéről szól a koreográfia (mintha fellépésre készülnének, gyakorolnának), de e keretek lépten-nyomon kitágulnak, a történések a konkrét civil gesztusok és az elvont művészi kompozíciók között cikáznak.
Ugyanilyen szélsőséges a hangulati skála: játékosság, drámaiság, harsány humor követi egymást. A felfokozottság hatalmas locsolkodásba torkollik. A jókedvű hülyéskedés csúcspontján még ez is motiváltnak tetszik. A felöntött színpadon aztán tíz métereket csúsznak a lendülettől mámoros táncosok. Ebből a félénk ázsiai lány is bátorságot merít, és a trapézba kapaszkodva végig mer lendülni a kötélpályán.
A slusszpoén azt jelenti, hogy kitartó akarással mindenkinek sikerülhet a felzárkózás. Bíztató: kilométerre mi sem vagyunk messze Charleroi-tól.

Sinfonia Eroica (Charleroi/Danses – Compagnie Michèle Anne De Mey)
Koreográfus: Michèle Anne De Mey.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2010. június 7.