… a Szellemidézés Halász Péter személyének hiányán túl egy másfajta hiányra is rámutatott.

Nem ismertük személyesen Halász Pétert. Ez a tény (amit távolról sem mentegetőzésképpen jegyzünk meg) rendkívül fontos, hiszen alapvetően határozza meg a Halász személyéhez vagy mítoszához köthető előadások, performanszok alatt működtethető nézői és/vagy értelmezői horizontot. S hogy ennek a nézői pozíciónak a (felül)vizsgálata éppen aktuális, annak az a Műcsarnokban tartott színházi esemény az apropója, melynek keretében maratoni Szellemidézést tartottak (ezzel a címmel) három napon és két éjjelen keresztül. Halász Péter emlékére és emlékéért.
Ott voltak azok (főként azok), akik ismerték, s közülük többen leginkább az elhunyt lényének hiányával foglalkoztak a program tulajdonképpeni gerincét adó, huszonnégy órás, végtelen hosszúnak tűnő dokumentumfilm végignézése helyett. Ez utóbbiról csak annyit jegyeztek meg: élőben összehasonlíthatatlanul erőteljesebb hatása volt Halásznak. És ott voltunk mi is, akiknek Halász Péter már csak mítosz és legenda – igaz, a lehető legizgalmasabb fajtából. Még Warhol alvós filmje is csupán öt és fél óra, ehhez képest Najmányi László egynapos dokumentumfilmjének gondolata (The Man Who Was a Theatre) borzongató. Van ebben a huszonnégy órában – amit Halász kért végakaratában – valami önmagán túlmutató, valami, ami illékony, akár a napnyi kérészélet, mégis végtelenül hosszú, ha filmként nézzük. Ráadásul ez jelöli ki a háromnapos szeánsz kategorikus imperatívuszát. Ahhoz ugyanis, hogy végignézzük, be kellene költözni a Műcsarnokba. A recenzensek nem zárkóztak el eleve egy efféle performansz gondolatától. És bár eddig viszonylag kevés emlékműsor-szellemidézésen jártunk, nehezen találni időben ennyire közel álló és ilyen hangsúlyosan személyközpontú megemlékezést a hazai repertoárból. Mindenesetre, első lépésben megpróbálhatjuk megfogalmazni, mit várhat az egyszeri néző és/vagy recenzens hasonló szellemidézéseken. Naivan legalábbis azt, hogy a halott feltámad poraiból, és kedélyesen végigsétál a termeken. (Halászhoz méltó fricska volna.) És (el)várhat sok-sok fiatalt, akik – akár ismerték Halászt személyesen, akár nem – termékenyen továbbgondolják az általa megtestesített hagyományt, és élő színházat csinálnak, itt és most. Képzőművészeket, akik új installációkkal állnak elő, melyeket a huszonnégy órás dokumentumfilm egy-egy mondata ihletett. Performereket, akik miatt botrányba fullad a megemlékezés. Eseményt. Egy új Halász Pétert.

Siránkozás helyett, hogy ebből mi valósult meg és mi nem, akár el is kezdhetünk gondolkodni azon, miért került sor erre a szellemidézésre, ki ma nekünk Halász Péter, új epitheton ornansával szólva „az ember, aki színház volt”. Például a TÁP Színház (egyik) múzsája. S ez nem csupán a direkte Halász-motívumokból építkező, eredeti hommage előadásból, a Fisherman’s Friendsből tudható – amelynek jellegzetes formája, úgy tűnik, lassan a Halász Péter-megemlékezések standard rutinjává válik. (Az egyik kitüntetett teremben, a Műcsarnok apszisában a Fisherman’sből ismerős forma éled fel: végtelenítetten, némán beszélnek Halász Péter kivetített árnyai, amelyekhez fejhallgatók csatornáin kereshetjük meg a megfelelő hangot.) És nem is csupán a Keresők című előadás mutatja a „halászi hagyomány” felvállalását, amelyben az ihletadó árnya is feltűnik, és hangja is hallható. Inkább maga a szellemiség: a TÁP ugyanis műhely, ahol mindig történik valami. Lehet persze keseregni azon, miért nem alkotnak állandóan remekműveket, de valójában sokkal fontosabb, hogy a TÁP-on belül folyamatos a vérfrissítés, a változás, változtatni akarás. És nincsenek egyedül. Van Sanyi és Aranka Színház. Van újra lakásszínház – például Kárpáti Péter Szörprájzpartija. Van ismét rögtönzőszínház – az új Krétakör Vándoristenek című szappanoperáját szintén Kárpáti vezényli, ahol esténként változó színészcsapat kötött karakterei improvizálnak egy aznap kitalált szituációra. Mindjárt első estéjük témája – ahol öngyilkos és gyilkos hajlamú emberek klubjába szólította a színészeket a prospektus, hogy kölcsönösen egymás kedvére tehessenek – talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a Halász Önbizalom című darabjában szereplő különleges hotelt, ahová a halni vágyók térhettek meg, hogy a személyzet kedvükre végezzen velük. És vidéken is látni a folytatást, például az egri színház csapatának Máté Gáborral közös projektjében, a Hírlap-színházban.
Halász öröksége, az a típusú színház, ahol sosem (vagy legalábbis keveset) próbálnak, természetesen tud – akarva-akaratlanul – nagyon rossz is lenni, így a mostani követők esetében nem is érdemes mindenütt csak a „nagy műveket” keresni – bár remeklések persze itt is akadnak. Kizárólag színháztörténeti pillanatokra figyelni kicsit olyan volna, mint a dokumentumfilmes riportban Halász által simfelt 6-os villamos esete, ahol az egyébként kedves magyar emberekből mindig előtör legrosszabbik énjük, az, amelyik mindenben hibát keres. (Egyébként Halász szerint az volt a legrosszabbul sikerült improvizációjuk, amikor a 6-os villamost játszották el.) Nem az számít, létrejönnek-e színháztörténeti értelemben nagy dolgok – az a fontos, hogy erre minden lehetőség adott: rengeteg a fiatal és izgalmas kezdeményezés ma az országban. Az már nagyobb kérdés, hogy ők és új ötleteik miért nem jelentek meg ez alkalomból a Műcsarnokban, miért a már régi és szeretett Fisherman’st és a Keresőket láthattuk újra, miért nem készült valami csak „itt és most”-ra.
Najmányi László blogjában arról ír, hogy megnyitó beszéde helyett könyvet szeretett volna sütni. Állítása szerint a világ számos pontján sütött már könyvet olajban, és ebből sosem volt probléma, legfeljebb meg szokták kérdezni, mekkora serpenyőre gondolt. Stílszerű lett volna, hogy ezúttal Halász Péterről írott és e témáról állítólag mindmáig majdhogynem egyedüliként forgalomban lévő könyvét, a Downtown Bluest panírozza be és süsse ki. A Műcsarnok erre határozottan nemet mondott. Ha nem, hát nem, bár azért van ebben valami szomorú. Viszont maga Najmányi meséli, hogy annak idején a titkosrendőrség lehallgatta Halásszal folytatott beszélgetését, ezért már akkor is elmaradt a könyvsütés, zenés-táncos összejövetel lett helyette. Azaz mégsem, mivel az egész társaság Halász táncpartnerének kontaktlencséjét kereste, melyről utólag derült csak ki, hogy nem is veszett el: Halász Péter egyik színházi előadása volt ez is. Az, hogy a Műcsarnokban könyvsütés helyett pontosan mi történt, nem igazán ragadható meg – bár aznap recenzensek is majdnem elvesztettek fél pár kontaktlencsét. Talán a nézőknek kellett volna hasonló spontán

happeningekkel kirukkolniuk, hiszen végig a botrány kínos hiánya tátongott a termekben. Pedig a Placc és Zebra-színház is bizonyította: az alkotók nem zárkóznak el kategorikusan az alkalomszerű performanszkészítéstől. Ráadásul úgy tűnik, Halász Péter többek választott példaképe. Így a Szellemidézés Halász Péter személyének hiányán túl egy másfajta hiányra is rámutatott. Halásznak megadatott, hogy koporsójából élve végighallgassa saját temetését. És most, négy évvel később, ugyanott, a Műcsarnokban egy pódiumbeszélgetés keretében csupa jó szándékból dicsérő nekrológok hangzottak el, mintha Halász Péter szelleme tényleg halott lenne. Mintha nem épp a feltámadása alkalmából gyűltünk volna össze azért, hogy jelen idejű események részesévé legyünk. Ehelyett egy jól megcsinált, érdekes, szeretetből elkészített emlékmúzeumot kaptunk, középpontjában azzal az emberrel, aki életében nem kapott hivatalos állami elismerést, és aki holtában klasszikussá lett (ez a képlet is klasszikus, de még várjunk az eredménnyel). Aki pedig klasszikus, az már nem él, pusztán hagyományozódik.
A három napig tartó interaktív kiállítás különféle módokon tett kísérletet Halász hagyományának tovább-adására: többek között megidézett kilenc „klasszikus”, 1977 és 2003 között keletkezett Halász-előadást, melyeket az egyik teremben folyamatosan sugároztak a sorba rendezett, fülhallgatókkal kiegészített televíziók. Bár ez egyfelől természetesen erős pozitív élmény – és azoknak, akik lemaradtak róla, csak ajánlani lehet, hogy keressék meg ezeket a felvételeket a Színháztörténeti Intézetben –, ugyanakkor felmerül, nem egy újabb „béke poraira” jelenséggel találkoztunk-e. A konkrét előadások mellett díszleteket is lehetett nézni, sőt kipróbálni: a Herminamező-Szellemjárás felépített makettje és a lakásszínház szobát betöltő lepedője nemcsak az óvodáskorúaknak okozott örömet. De újabb meggondolandó kérdés, hogy a megemlékezésnek mennyire termékeny módja a felolvasószínház (ahelyett, hogy sokkal több „élő” színházat láthattunk volna). S bár a Szellemidézés egyik kimondott célja az volt, hogy Halász életművét megismertessék egy újabb nemzedékkel, hogy szellemisége (nem pedig szelleme!) tovább éljen, nem lehet igazán megtippelni, mekkora ma az érdeklődés Halász Péter iránt, kivált azok körében, akik sohasem találkoztak vele. Hogy a Műcsarnokban lebzselő embercsoportok közül kik voltak a szimpatizánsok, kik a barátok, kik a betévedtek – és hogy közülük ki mit értett vagy akart megérteni az elvarázsolt kastély termeihez hasonló szobákban, nem tudható. Mint ahogy az sem, hogy az atmoszférán túl mi is jutott nekünk, és hogy meddig tartható fenn egy ember emléke személyes történeteken, színházi előadásokon, performanszokon, zenéken keresztül. Az mindenesetre biztosnak tetszik, hogy 2010-ben Halász Péter – aki ismerősei és munkatársai elmondása szerint a színházban mindig az emberit, az életben pedig mindig a színházat kutatta – valamennyire még itt van. Kérdés, hogy (ha ennyire marasztaljuk) még meddig.