Lesz-e szolidaritás, vagy nemzeti összefogás a szakma részéről a független színházi terület életben maradásáért?

Kétségtelen, a magyar színházi élet legszerényebben támogatott, és törvényi támogatási garanciákkal kevesebb mint egy éve rendelkező területe: a független. A színházi törvény óta hatos kategóriának nevezett terület ez, ahol valamennyi alternatív prózai színház, táncegyüttes, magánbábszínház megtalálható (és általában a magánszféra), s ezt újra és újra el kell ismételni, hiszen úgy tűnik, a kőszínházi szakma sem tudja pontosan, hogy például a legtöbb táncegyüttes is innen finanszírozódik.
A hatos kategória 2010-es működési pályázatát idén márciusban írták ki – ez is anomália, hogy nem egy évvel korábban, hanem csak a tárgyévben tervezhető a működés -, a kuratórium (melynek e sorok írója is tagja) elbírálta, és javaslatot tett a támogatásra, az Előadó-művészeti Tanács pedig felterjesztette az akkor már új miniszternek. A kiírás szerint június 14-ig kellett volna közzétenni az eredményeket, s nyilván ezt követően szerződni. Az eredmény e pillanatban sincs közzétéve, s nem tudni, a társulatok mikor és mennyit kaphatnak meg abból a körülbelül 1,3 milliárd forintból, amelyet a színházi törvény garantál.
A színházi törvény értelmében a független terület a teljes színházi költségvetés minimum tíz százalékára jogosult, azonban más számítások szerint, amely a teljes állami (minisztériumi és önkormányzati) támogatást is figyelembe veszi, a mostani 1,3 milliárd a színházi költségvetés mindössze 3,8 százaléka. Ilyen sok és kevés pénzről van most szó.
A minisztérium a késedelem magyarázataként a tárcát is érintő húsz százalékos zárolásra vagy elvonásra hivatkozott, e hét szerdáján pedig Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár egy rádióműsorban már harminc százalékról beszélt. A független színházak szervezetei július 23-ára valamennyi pályázót egyeztetésre hívták a Merlin Színházba, hogy utána sajtótájékoztatón nyilatkozatot adjanak ki arról, hogy létük veszélyben van. A működési támogatások oda nem ítélése a terület, a teljes független színházi, táncszakmai és befogadó színházi szcéna ellehetetlenülésével jár. Néhány sarokszámot is megismerhettünk a sajtótájékoztatón. 2009-ben több mint 860 ezer néző előtt játszott a független terület. Ebből az 1,3 milliárd forintból látszólag kevés ember él meg (hiszen kb. 2500 munkavállalóról van szó), azonban annál több előadás készül (és hozzá néző), tehát ez a relatíve kis pénz nagyon sokfele, sok társulat irányába oszlik szét.

Magács László / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Az elmúlt héten már a sajtó – és jelen lap virtuális hasábjai is – tele volt hírekkel, hogy társulatok bomlanak fel, személyi kölcsönökből kezdenek működni, a befogadó helyek pedig több tíz milliós adósságokat halmoznak fel, hiszen pénzt még nem látott senki: 2010. július közepén a 2010-es működési támogatások oda (nem) ítéléséről folyik a vita.
Vitatkozni azonban nincs kivel, beszélni vagy egyeztetni sem (amit elsősorban szeretnének), állítják a sajtótájékoztatón a szervezetek képviselői, például Magács László. Meghívták az illetékes tárca képviselőjét, de a Nemzeti Erőforrás Minisztériumától senki nem jött el.
Rácz Attila, a Hólyagcirkusz Társulat színészének pontos megfogalmazásával ér véget a sajtótájékoztató: „A kulturális kormányzat hallgatása politikai mozgástérbe kényszeríti az itt jelenlévőket”. Holott nekik egészen más térben volna a helyük, ott, ahol dolgoznak, próbálnak, évadot indítanak. Ez most nincs, vagy kölcsönből, hiányokkal küzdve lesz. A jelenlevők nem szeretnének semmilyen térfélen rájuk erőszakolt politikai térben létezni.
A sajtótájékoztató után, mint egy drámában, érkezik a hír, hogy a tárca honlapján közzétett nyilatkozat szerint a tárca „keresi annak a megoldását, hogy az Előadó-művészeti Tanács által felterjesztett döntési javaslatban foglalt támogatásoknak legalább a felét még 2010-ben megkapják a nyertes VI. kategóriába besorolt szervezetek”.
A támogatás „legalább a fele” nyilvánvalóan veszélybe sodorja a befogadó intézmények működését, amelyek máris azzal a gonddal küzdenek, hogy meg tudnak-e nyitni szeptemberben. A nagyobb társulatok pedig széthullhatnak, mert az ő működésük a társulati lét volna. A „kicsiket”, a pár fős, vagy egyszemélyes csapatokat-alkotókat fogja legjobban érinteni a megvonás, hiszen ők valószínűleg kihullanak a rostán, akár semmilyen támogatás sem kapva (bár természetesen nem tudni, hogyan oszlik majd szét a kevesebb pénz). Alternatíva lehet egyes, külföldön sikeres társulatoknak és alkotóknak, hogy elmennek külföldre, a befogadó helyek viszont reménytelen helyzetbe kerülnek. Magács László találóan fogalmazza meg: „Ha egy kifli 60 forint, akkor nem lehet fél kiflit venni 30-ért.” A hasonlat kiforgatható (lásd: fél csirke), de egy hely üzemeltetése nem lehetséges ugyanannyi pénznek a feléből, hiszen a működési költségek bizonyos sávokon belül adottak. Nem fognak bezárni, legfeljebb vegetálni, s talán mindenféle rossz manőverre kényszerülni. S mivel a helyek máris köztartozásokat halmoznak, egy másik pályázathoz szükséges úgynevezett „nullás igazolásaikat” sem tudják produkálni. A szegénység pedig görög tovább, halmozódik.
A színházi területen csak a független szférára terjed ki egyelőre az elvonás, a sokkal gazdagabb és jobban támogatott kőszínházakat nem érinti. Az „aki szegény, legyen még szegényebb” elve érvényesül máris.
A független színházi szcéna nem másik szakma, vagy idegen test a rendszerben, hanem a magyar színház szerves része, nemzeti érték, melyre a kőszínházi szakmának éppúgy szüksége van, s amely itthon is, külföldön is szerzett számos elismerést. Az átjárások, együttműködések a területek között ma már nagyon fontosak, a kőszínház a független szcéna jelentős részét szívja fel, és professzionalizálja is akár. Az erős független terület a szakma és a közönség érdeke, kérdés, kik és hányan vállalnak majd szolidaritást, vagy ha tetszik: létrejön-e a nemzeti összefogás a veszélybe került független terület megvédésére? Hogy hogyan viselkedik a szakma a független színház esetleges összeroppanása esetén, az mindannyiunkat minősíteni fogja.

2010. július 23.