A színház elkeveredik írók és költők szavával, rajzokkal, zenékkel.

Amikor eljövőben felteszem fővárosi kérdésem, hogy „te, Laci, miért pont itt van ez a fesztivál?”, már magam is tudom a választ, de úgy teszek, mint a kezdő riporter, aki előre kitalálja a kérdéseit, s azok foglyul ejtik. Miért pont itt nem, kérdezhettem volna inkább. Itt, ahol domborodnak a szőlősoroktól szabályos dombok, s a vakító fehérre meszelt apró borospincék ugyanúgy állnak egymás mellett, kerítés nélkül, mint egy-két évszázada. A borvidék legismertebb falva, ahol nagynevű pincészetek modern architektúrájú borgazdaságának kényelmes épületei terpeszkednek, ahol a bor már wellness s bélszín társaságában kínálja magát, kimarad a fesztiválból; e híres falun legfeljebb átutazunk, vagy főútján kegyesen megebédelünk, bár inkább vonakodunk: túl sok a borturista. A szerényebb s nyilván szegényebb települések vesznek részt az Ördögkatlan nevű összművészeti mulatságban, szám szerint három: Nagy- és Kisharsány s a gyönyörű Palkonya. Az egész afféle mezítlábas fesztivál, jut eszembe, amikor a fesztivál (egyik) szervezője, Kiss Mónika pucér talppal közeleg mosolyogva üdvözölni a vendéget. Helybéliek állnak az információs pultban, kalauzolnak, őrzik a parkolót, jelen vannak, ez az öt sűrű nap az övék is. A helyi turkálóban az esti koncertet tárgyalják, és az eget kémlelik hozzá: vajon elég kegyes lesz-e.
Ha még egy falu beszállna, márpedig szeretnének, magyarázza Laci (Bérczes, a fesztivál másik szervezője), már infrastruktúra, profi szervezés kellene, elveszne a helyi jelleg. Bólogatok, hogy akkor ne is legyen több, nem kell mindenáron növelni, ennyi még éppen befogható a szemnek. Bár a wifi a sajtóbuszban lassúdad, s a nyár ellenére Nagyharsányban salátát enni valószerűtlen vállalkozás, örömmel lemondok civilizációs extráinkról. Ezt itt jobban elképzelni lehetne, de nem kellene. Talán csak a buszjáratokat kellene sűríteni a falvak közt, mert rendesen járnak ugyan, de vendégből, mezítlábasból, ki nem autón közlekedik, túl sok jött mégis.
Két helyen lehet élni a világon, írja kedvenc íróm: nagyvárosban vagy falun. A kettő között nincs semmi átmenet. Falun, nem skanzenben, hanem ott, ahol a valóságos élet van. Nagyharsány, mert ez tűnik valamiféle fesztiválközpontnak, igaz hely. Nincs benne semmi mesterkéltség, semmi fiktív.

 

Háy János rajza / Király Adrienn felvétele

Különösebb terv nélkül érkezem ide, a nyár nem-akarok-semmit nyugalmával, nevezhetném nyitottságnak, bár inkább készületlennek érzem magam, a programot is felületesen tanulmányoztam. Ahogy idesietek, két átszállással, már a Siklós – Nagyharsány buszban felveszem a táj lomha nyugalmát. A fesztiválos, ahogy a közhely mondja, forgatagban, melynek itt megnyugtatóan nyoma sincs, egykedvűen tudomásul veszem: hozzá időzítettem érkezésem, de az első eseményről – a magam hibájából – máris lemaradok. Aztán lassan rá kell jönnöm: lemaradni – azt itt nem lehet. Nem mintha nem volnának párhuzamosan események, csak éppen a mindig gyötrő, sarkunkban járó érzés, hogy lekésünk valamit, a küzdelem az idővel, régi dédelgetett betegségünk, a kronofóbia, az időtől való félelem, itt észrevétlenül elhagy. S csak akkor veszem észre, mikor az idő megint kergetni kezd majd, vissza.

Van más program, derül ki nyomban. Például a kék, valószínűtlenül tiszta ég, vagy a Szoborpark feletti sziklás hegyoldal. Aztán egy költő a verseivel, néhány esti koncert. Hová siessünk?
Kint és bent vagyok egyszerre. Benne a gazdag, fesztiválos menüben, s közben magamból sem kell kilépnem, szemlélődhetek, hegyet, dombot, villámlást, kóbor kutyát. Figyelek minden irányba, barátra, gyerekre, és az úgynevezett műsorszámokra: a hozzám személyesen beszélő íróra, egy hirtelen elénk kínált aprócska színházi előadásra, falakon lógó képre és a rengeteg zenére, stoppolás közben a messziről idevándorló útitársaimra is.
A színház elkeveredik írók és költők szavával, rajzokkal, zenékkel. A színházat mindennap s különösképpen fesztiválon fogyasztó ember végre úgy érzi, a színház része a világnak, a játéknak. Kovács András Ferenc, kinek a színházhoz több köze van, mint eddig sejtettem, nem csak vérségi vonalon (színész-rendező szülőktől származik), de szerepjátékai, alteregói klasszikus színházi maszkok. S ahogy verseit felolvassa egy diófa árnyékában, a háttérben az elmaradhatatlan szőlők hosszú sora s egy jókora esőfelhő, KAF, a költő is játszó személlyé válik e pompás díszletben. Szavainak élő lüktetése segít megértenem, hogy mi is a költő, milyen anyagból lehet, milyen hőmérsékletű a vére. Arról beszél, hogy milyen nehéz az írónak – szívesebben nevezi magát annak – kifele figyelni, az úgynevezett kenyérkereső munkájára. Ezt a mondatát csomagolom be. A felolvasásnak vége, a beígért ciklon nem érkezett meg, egy nagy lompos felhő tovaúszott, s néhány esőcsepp hullott a költőre, ki nem fél az idő változó járásától.
Némi kapcsolati tőkét mozgósítva jutok be a Szép Ernőre (a sorszámosztásban restségből nem veszek részt), melyet egy KeresztHuzat nevű társulat ad elő, kikről soha nem hallottam. Rádiójátéknak mondják, és játék tényleg bőven van benne (felismerek néhány színészt a KoMából), kedves kollégám, Miklós Melánia pedig dramaturgként okosan segíti magyarázatokkal s a kor bájos dalaival a jó levegőjű munkát. Egy asztal körül öt színész, úgynevezett ülős színház, mégis megunhatatlan. Kérdezem, kik ők, hogy léteznek, hisz nem „regisztrált felhasználók”. Ti meg vagytok alakulva? – faggatózom. Furcsa, ahogy az elmúlt hónapban minden a független társulatok nem kis (bár madártávlatból kis) pénzeik körül forgott. Ez a csapat úgy nem létezik. Fogtok regisztrálni és pályázni? – kérdezem (kérdezi bennem a hivatalnok). A válasz bizonytalan. A nélkül is lehet előadást csinálni, olvasom ki a vonakodásból.
A fesztivál úgynevezett díszvendége Háy János, színházi arcát jól ismerem. Most ezer újabb alakban jelenik itt meg. Az író „szerepel”. Ünnepelik őt, s ő kiállítja rajzait, bukott angyalait, patás ördögeit, szomorú manóit. Háy beszél, énekel, gitározik, citerázik a Cseh Tamás-emlékesten, istenes verseit olvassa a templomban. Valamit mond a színpadon arról, hogy szerinte azon múlik az élethez való viszonyunk, hogy tudunk-e az időhöz kapcsolódni. Lehet, hogy Háy nem is ezt mondja, csak így zenél tovább bennem az általa elgurított mondat, mikor abban a hatalmas, kényelmes szoborparkban, hol mindennek jut hely s elég idő is, ha megadjuk, a fűben ülve, félig fekve már, Háy ideadja féltett gondolatait nem kis hallgatóságának. Talán azért beszél az időről, mert éppen az ötvenediket tölti, bár valószínűtlenül fiatal marad, csak gondolatai hordozzák a tapasztalat mély ráncait. Rátóti Zoltán kiválóan előad egy kis Háy-művet egy gitárral, szinte civilben, s én rácsodálkozom a színészre, pedig annyiszor láthattam már. Talán most jutott rá először igazi idő.

2010. augusztus 9.