Ez az ember nincs megírva, így aztán lehetetlen is eljátszani.

Amikor a színész civilben meghajol, abban az egyetlen pillanatban látni rajta, hogy valahonnan, nagyon mélyről könny alakban felszöknek az érzelmei a szemébe, holott az előadásnak már vége, ő pedig már csak színész, magánember. Ekkor megpillanthatom, hogy Börcsök Enikőnek súlyosan köze volt mindahhoz, amit az előtte való hetven percben eljátszott Nemsenkilény címmel. Ahhoz az emberhez, vagy inkább: problémához.
Holott ezt a kapcsolatot közte és az általa választott lény között korábban képtelen volt megmutatni, még csak nem is utalt rá. Az előadás oly akadályokat gördít önmaga elé, melyet nem tudhat leküzdeni, mert monológként kíván felvázolni egy olyan emberi problémát, egy úgynevezett betegséget, amely elsősorban viszonyprobléma. Ha nem is tudunk sokat az autizmusról, márpedig alig-alig (pedig minden százötvenedik ember közül egy hasonló gondokkal küzd, tehát a ma esti nézőtéren is ül legalább két statisztikai autista), azt tudhatjuk, hogy az autista kommunikációs nehézségekkel küzd, beilleszkedési gondjai vannak. Tehát a viszonyai problematikusak, a külső – mások által írt – szabályok, a rend elfogadása. Ezt a viszonyt monodrámában megmutatni reménytelen. Contradictio ad absurdum, íróilag, dramaturgiailag elhibázott döntés. És most mindegy, hogy volt-e az előadásnak írója (nem), és azonos-e a színésszel (úgy tűnik, igen). Az erős írói anyag hiánya meglátszik az előadáson; az író éppen a monodrámában mutatkozik meg pőrén – így a nemléte is.
A darab egy autista emberről szól, még csak azt sem lehet leírni róla, hogy nőről, inkább valami általánosságról. Nincs története, csak mindennapja, mert minden, ami személyes és egyszeri, idegen tőle. Absztrakciók és vázlatok közt mozog, cipőt cserél, de nincs célja, rendet rak, de csak vázlat marad a tárgyak rakosgatása. Általánosságok, amelyek a mindennapi rendet hivatottak modellálni. A színpadra kerülő emberi lény, a maga senkiségével, kisember voltával nem elég konkrét ahhoz, hogy kapcsolódni lehessen hozzá, netán elfogadni, szeretni, részvétet érezni iránta. Ez az ember nincs megírva, így aztán lehetetlen is eljátszani. Nem szereti a sárga kanalat a capuccinóban, viszont nagyon is szereti a sok piros autót – kevés a részlet és megragadható életmorzsa, amelyek segítségével közelebb jöhetne az absztrakció.

 

Börcsök Enikő / Koncz Zsuzsa felvétele

Ezt az általánosságot aztán az ember inkább valami állatkerti érdeklődéssel nézi, egyfajta rossz, gyanús és teljességgel színházidegen, gyarmatosító tekintettel, amelyben én vagyok a normális és egészséges, te pedig a furcsa és abnormális. (Ugye, nem ezt várják tőlünk?)

De ha még „te” volnál! Mert a „te” egy viszony, az én másik fele. Ez a lény azonban egy ő, egy harmadik személy, aki nincs jelen a viszonyban, távoli, megragadhatatlan. Rettentően magára marad a néző, ha elutasítja az úgynevezett betegség szemlélését, márpedig meg kell tennie, mert a puszta korlefolyás színházban teljességgel érdektelen. Csak rád, az emberre volnánk kíváncsiak. Az előadás viszont nem ad emberi kapcsolatot, de orvosi tudást sem, mert nem hinném, hogy bármivel gazdagodtunk volna, s most már tudnánk, milyen volna az autista, vagy egyszerűen csak a „más” lény, s hogyan kell kapcsolódni hozzá.
Mivel a színpadon megjelenített lényhez személyesen nem tudunk kötődni, csupán Börcsök Enikő színészi teljesítményét nézzük, valami hideg és professzionális szemmel közelítve. Börcsök megpróbál eljátszani egy autistát – hogy hiteles-e orvosi szempontból, meg nem ítélhetem, de gyanúsan nem -, a színházi „olyan, mintha” eszközök, melyekkel dolgozik, elviszik, eltartják, formalizálják az amúgy is, íróilag csak általánosságban megfogalmazott embert. Börcsök Enikő hihetetlenül gazdag személyiségéből, emberi tapasztalatából, vonzó lényéből ma este semmit sem kaptunk, csak emlékeinkre hagyatkozhatunk. Pedig, hiszem, alig van hozzá fogható bölcsességű és szépségű – belső, emberi tartalmú – színészünk. A világ, ami benne lakik, s amit – rossz pedagógusként – kétszer is krétával aláhúz nekünk, nem és nem és nem akar kibontakozni. Sovány tárgyak, kitalált színészi gesztusok közt lézengünk.
Oly szíves odakiáltanám: Enikő, ez nem te vagy. Hiszen a gyengén megírt mondatok közt is akad olyan, amelyet én, te, mi mondhatnánk. Hogy félünk az idegenektől, sőt, nem is szeretjük őket, és szívesen mondanánk valakinek a szemébe hangosan, hogy csúnya vagy, és öreg. És hogy kikérjük magunknak azt a sárga kanalat. Mert a „dolog” csak akkor működik színházilag és emberileg, ha végül kiderülhet: mindannyian autisták vagyunk. Addig nem te vagy, és nem én.

Nemsenkilény
Alkotók: Börcsök Enikő, Gyulai Eszter, Gibárti Tibor, Rostás Zoltán, Tóth József.
Előadó: Börcsök Enikő.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2010. szeptember 2.
(Orlai Produkció)

Facebook Comments