Ezt a darabot Shakespeare Bécsbe nyomta, Langhoff meg Kolozsváron játszatja.

A kolozsvári nézőt színpadra vetített ismerős kép fogadja: a Karolina tér, ferencrendi templomával, macskaköveivel – és a köveken brutális vonalakkal kirajzolódik egy eléggé primitív, térdeplő női akt, mellette pedig a maga egyértelmű feketeségében egy varjú ül. Matthias Langhoff ezúttal sem saját koncepcióját kívánta pompásan felvillantani, hanem azt a kicsi, konkrét világot, amelyben a többszázéves darab játszódik, most. Szerencsénk van: Langhoff Shakespeare-sorozatának éppen az egyik legambivalensebb, az úgynevezett „probléma-darabok” (problem plays) egyikével érkezett Kolozsvárra, miután a párizsi Odéonban a Hamlet Kabarét rendezte meg.
Idegenül és fellengzősen hat a Mértéket mértékkel cím, de hát ez van: hiába barátkoztunk meg annyira Mészöly Dezső Szeget szeggel-jével, ha ez badarság, legalábbis Langhoff így érveli meg a dolgot a műsorfüzetben olvasható interjúban: „Shakespeare-t a címben [mindenki tudja, de azért ideírom az eredetit: Measure for Measure] felmerülő ellentmondásosság érdekelte, ő is adhatta volna a darabnak a Szemet szemért címet, ha ennyire objektíven látta volna a dolgokat.” S bár arra nem tér ki az interjúban, de az alcím – William partija… – bír némi bátorító derűvel. Akárcsak a „kabaré” a Hamlet cím után. És méltán kabaré, még ha a Heiner Müller-féle Hamletgép súlyos társadalmi koncepcióját színházzá művelő rendezőtől esetleg váratlan is. A hidegháború éveiben volt tétje annak, hogy Ophélia a hős, és a RAF anarchista csoport egyik vezetőjének, Ulrike Meinhofnak a megtestesülése legyen. A brechti színház így élte meg a kommunizmus/kapitalizmus látszatdualizmusának korát, ahhoz, hogy aztán 2009 novemberében az Odéonban a „To be or not to be„-t kórus énekelje a „Singing in the rain” butuska dallamára, miközben a kivetítőn ott villog egy Carlsberg-reklám (a részletek megtekinthetők ITT).

 

Hatházi András, Buzási András, Bogdán Zsolt, Keresztes Sándor és Orbán Attila / Biró István felvétele

A helyszín fontos: Kolozsvár, Bécs, London avagy Párizs – bár vannak hasonló ügyeink, nem éppen mindegy, hol vagyunk, főként, ha Jan Kott nyomán megtanultuk, hogy Shakespeare-nél Dánia, Velence, Verona stb. gondosan mind Angliát jelentik. Ezt a darabot Shakespeare Bécsbe nyomta, Langhoff meg Kolozsváron játszatja. A Karolina térnél erősebb marker a strici Pompeius beszéde, Hatházi András zseniális előadásában: a kolozsvári banlieu-k nyelvjárása szerint minden szó elejét elnyújtja (mondják utánam: kó-lozsvári), rövid és hosszú magánhangzót meg nem különböztet, ha fene fenét eszik is, és mindazokat a szavakat, amelyek az intézményi léthez kötik az emberfiát, románul mondja. Miközben aktuális itt is, akárcsak Bécsben, akárcsak Londonban, az ezerhatszázas években dívó általános romlás, szétesés, a törvények kijátszásának és képmutató őrzésének váltógazdálkodása. Langhoff szemmel láthatóan tisztában van vele: most éppen aktuális Shakespeare meséje az engedékeny hercegről, aki városát az erényes Angelóra (Bogdán Zsolt) hagyja, hogy az rendet teremtsen, s aztán majd meglátjuk, ki veszi el az apácának készülő szépséges Izabella (Pethő Anikó) szüzességét. Kié lészen a paripa, a nő, a korona? Shakespeare-t sokan mondták már kegyetlen cinikusnak, nyilván az is – hogy az embernek élni van kedve tőle, nem azért van, mert olyan szépeket állít az emberi nemről, hanem mert úgy mutatja meg, no choice (Izabellát ha nem Angelo nyeli le reggelire, akkor ki más, mint a jó, ám ellentmondást nem tűrő herceg), hogy részint jókat nevetünk közben, részint megpillanthatjuk a köteleket, amin minket is ráncigálnak, hogy jó reggelik legyünk. Langhoff a szerepcseréket tovább szaporítja: a jó herceg nemcsak a ferencesrendi szerzetes, hanem a strici Pompeius is, így a szexuális ömegtartóztatás körül folyó konfliktus fölötti döntéshelyzet mondhatni, éppen a legjobb kezekben van. A madám: Szétkúrtné (az eredetiben Mistress Overdone, Mészölynél Tekeriné, mindkét magyar verzió szerintem elvétette a mértéket), egyszersmind Angelo cserbenhagyott hitvese, Marianna, és ó, jaj, ő Rémes is, a hóhér – Kató Emőke kiváló alakításában.

És mi lett a hajdani brechti szongokkal, a közönséghez közvetlenül szóló üzenettel? 2010-ben Langhoff kolozsvári színészei angolul éneklik Shakespeare szonettjeit a legkülönfélébb helyszíneken és a lehető legvegyesebb társaságban. Ez volna az üzenet? Miközben nagy valószínűséggel mindegyik előadáson beveszi a közönség a felhívást a tapsra, amikor az a strici herceg ünnepélyesen bevonul – és csak ámulok lélegzetvisszafojtva, hogy a színészek nem kaptak instrukciót arra, hogy lereagálják megvezethető ostobaságunk fényes bizonyítékát.
Mint a világtörténelem: másodjára komédia.

William Shakespeare: Mértéket mértékkel. William partija szajhák és szentek, barátok és bérgyilkosok, tolvajok és törvényhozók társaságában.
Matthias Langhoff és Biró Eszter színpadi változata Báthori Csaba és Mészöly Dezső fordításainak felhasználásával készült. Dramaturg: Biró Eszter. Zene: Vasile Sirli. Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Hangkollázs: Bodolai Balázs. Díszletfestő: Arthur Bota. A díszlettervező asszisztensei: Carmencita Brojboiu, Samäel Steiner. A rendező munkatársa: Bodolai Balázs. Színpadi mozgás: Sinkó Ferenc. Rendező és díszlettervező: Matthias Langhoff.
Szereplők: Hatházi András, Bogdán Zsolt, Orbán Attila, Bíró József, Dimény Áron, Szűcs Ervin, Keresztes Sándor, Buzási András, Köllő Csongor, Pethő Anikó, Kató Emőke, Varga Csilla.

Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2010. szeptember 24.