Az önazonosság neve a művészetben: hitelesség. Nem a sokat jelenti, hanem a legtöbbet: az egyedit.

Végvári Tamás – Koncz Zsuzsa felvétele

Végvári Tamás 1937-2010
Így hívtuk. Örököltük ezt, mindenki így hívta, már az ötvenes-hatvanas évektől: jobb házakból való fiúnéven. Mikor az Örkényhez szerződött, nyugdíjas volt már, hatvanöt éves, és Tom.
Az életre szóló becenév a korán megtalált és megtartott önazonosság jele. Az önazonosság nem színházi ügy, nem szakmai mutatvány: vagy van, vagy nincs. Annak van, aki nem taktikázik életében, még a síkos talajú színházi pályán sem, hanem minden körülményben vállalja önmagát. Így tesz a hétköznapi rutinban, és ha történetesen színész, a szerepeiben is. Az önazonosság nem kellemes, nem sima, nem udvarias. Ez szüntelen munka, tenni kell érte, igent és nemet mondani.
Az önazonosság neve a művészetben: hitelesség. Nem a sokat jelenti, hanem a legtöbbet: az egyedit. A csak rá jellemzőt, a kivételest. Senki ne higgye, hogy ezt küzdelem nélkül el lehet érni, fenn lehet tartani. Bátorság kell hozzá. Tom sosem mondta: igen, ha azt gondolta: nem. Ezért lehetett bízni abban, ha nemet mondott, és ezért lehetett bátran megkérdezni tőle: igen vagy nem?
Ezért érezte magát biztonságban, aki vele dolgozott, és az is, aki a színházi nézőterekről látta, ezért volt igaz, amit látott, és ezért kötődnek hozzá személyes érzelmekkel azok is, akik nem látták színpadon, csak a hangját ismerték, a rádióból vagy valamelyik televízióból.
Utolsó társulatában apa volt, minden férfi színész a fia lehetett volna – volt, aki mélyebben kötődött hozzá, mint a szüleihez -, de a színésznőktől olyan mosolyokat kapott, amik nem a korának szóltak. Úgy tett, mintha nem venné észre.
Azt éreztük, mintha régről ismernénk, és mintha nem a színházból ismernénk. Mintha nem csak színész lett volna. Nem szorult rá, hogy éjjel-nappal színész legyen. Kicsit fölöttünk állt ebben. Szuverén ember volt, akit nem a színházi életforma itatott át az olvadásig, hanem a szerepei.
Magánéletének biztonsága is irigylésünk tárgya volt. Ötven évet éltek együtt Győri Franciskával, nem mint a galambok, hanem mint az emberek. Melyikünk tud saját sorsában – nem versenyezni ezzel – csak hasonlítani rá? Úgy volt férj is, apa is, nagyapa is, ahogy játszott: természetesen.
Tom halálával a mi színházunk az ártatlanságát vesztette el: olyasmit tűrünk most, amiről azt hittük, hogy ismerjük, mert játszunk vele a színpadon. De most látjuk, hogy alig tudunk valamit. Valamiképp nagykorúvá lettünk.
Nem ismerek senkit, aki ne szerette volna. Vigasztaljon, hogy élete egész élet volt, pályája egész pálya, és vigasztalhat, hogy röviden szenvedett. És az, hogy valami erősebbet tudott, mint a halál: mert változatlanul szeretjük. A többit bízzuk az időre.

Végvári Tamás – Koncz Zsuzsa felvétele

A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1962 és 1971 között a pécsi, a veszprémi, majd a szegedi színházba tagja volt. 1981-ben a Nemzetibe szerződött, 1982-ben egyike a Katona József Színház alapítóinak. 1996-tól szabadúszó, 2004-től csatlakozik a Madách Kamara, majd ennek jogutódja, az Örkény Színház együtteséhez.
Főbb szerepei: Hamlet, Orin (Amerikai Elektra), George (Nem félünk a farkastól), Herzl (Mein Kampf), Sir Politicus Volna (Volpone), Vencel király (Übü király), Bíboros (Kár, hogy kurva), Andrej (Három nővér), Galócza, Színész (Rosencrantz és Guildenstern halott), A kritikus (A testőr), Szorin (Sirály), Glagoljev (Apátlanul), Csermlényi Viktor (Macskajáték).
Jelentős film- és tévészerepek sorát játszotta el, a legtöbbet foglalkoztatott szinkronszínészek egyikeként ő volt Al Pacino, Robert de Niro, Ben Kingsley és Harrison Ford „standard” magyar hangja.

Facebook Comments