…a Trisztán és Izolda egyik leglényegesebb eleme a halálerotika, vagyis a halál és az erotika szétválaszthatatlan kapcsolata: Erósz és Thanatosz.

Trisztán-történetet az átlagközönség mint az egyik nagy szerelmi történetet ismeri. Karinthysan összefoglalva: idős férfi fiatal felesége és ifjú rokona egymásba szeretnek, nincs jó megoldás… Ismert emberi alaphelyzet, sok más mű is feldolgozza, többek között a Phaedra, a Pelléas és Mélisande. A nagy művek egyebek közt attól nagyok, hogy sokféle interpretációra, megközelítésre adnak lehetőséget, s talán ezért a leghűbb ábrázolásai az életnek. A Trisztán hangsúlyai is különbözők lehetnek: halál, szerelem, erkölcs, átok/bűverő, sors, egyén/társadalom, deviancia, erotika, hűség stb.
Számotokra mik a fő alapelemek?- SZ. A.: A Te és az Én. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez egyfajta határkeresés. Hol ér véget az Én, hol kezdődik a Te. Mi az, amit beleképzelek a másikba, és mi az, ami tényleg ő. És itt vannak az elvárások. Aki „civilizált” társadalomba születik, már csecsemőkorában rákerül egyfajta sínre: megvan, milyennek kell lennie, mit kell tennie. Kérdés, ki meddig bírja ezt.
– Ez miért baj? A szerepek, keretek jók is lehetnek.
– SZ. A.: Ha ezt Wagner is így érezte volna, akkor a Trisztán és Izolda sohasem készült volna el. Mindenki individuum is egyben, s mint ilyen lázad a meghatározottság ellen.
– Egyén és társadalom közti feszültség?
– SZ. A.: Igen. Mihelyt valaki azt mondja, én lelépek a sínről, megkeresem a saját utamat, a társadalom hirtelen ellenségként tekint rá. Mert ez a kilépés megindíthat egy lavinát: a közösség többi tagjában ellenérzést kelt, ha valaki a saját feje után megy, hiszen ez megkérdőjelezi az ő életüket is.
– Trisztán eleve „deviáns”, eltérő lett volna?
– SZ. A.: Aki a saját útját járja, az deviáns? Itt Trisztán fejlődéséről van szó. Találkozása Izoldával csak segítséget nyújt neki abban, hogy meg merje tenni saját következő lépését.
– P. M.: Két nagy formátumú személyiség talál egymásra ebben a folyamatban. Kitörni a társadalmi szabályok kényszere alól mindkettejük alapvető szükséglete.
– Ezek szerint ez a kilépés egymás nélkül is megtörtént volna?
– SZ. A.: Igen, csak így megerősítik egymást a döntésben.
– P. M.: A végén ott a halál – azaz két pólus kiegyenlítődése, ami a férfi-nő ellentétpárból-dialógusból, két individuum összefonódásából keletkezik.
– Tavalyi beszélgetésünkben is meglepett, hogy halálról beszélünk, de szerelemről nem… Ez a kettő egy volna?
– SZ. A.: ők egyek a feloldódás, a megsemmisülés utáni vágyban. Minden szerelem lényege az a vágy, hogy az ember feloldódjon a másikban. Nike Wagner ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a gyönyör az a romantikus remény, hogy elveszíthetjük valakiben saját énünket”.
– P. M.: Ez tulajdonképpen egy paradoxon: Trisztán arra vágyik, hogy önmaga lehessen, de egyben hogy feloldódjon, ne legyen önmaga.
– Érdekes, mert az ember a szerelemmel az életet, a kiteljesedést társítja, nem a halált.
– SZ. A.: A halál megoldás. Sokan egyfajta megoldást keresnek a szerelemben: egy tükröt, aki által megpillanthatja az ember önmagát. Az ember választ keres kérdéseire, és az egyik válasz a halál. Izolda azért rendeli maga elé Trisztánt az első felvonásban, hogy választ kapjon.
– Az élet mint válasz itt fel sem merülhet?
– SZ. A.: Elképzelhetőnek tartom, hogy Izolda más megoldást remél – az ital igazsága előtt van egyetlen pillanat, amikor még van esély arra, hogy minden jóra forduljon, hogy majd boldogan élnek, míg meg nem halnak, hogy öt egészséges gyermekük születik…
– Számomra nagy különbség van kettőjük között. Trisztánban kezdettől van egyfajta melankólia, feladás, halálvágy, ami azután a születése elbeszéléséből is érthetővé válik. De Izolda „életre való”, harcos, szenvedélyes nő.
– P. M.: Igen, már Trisztán születésének pillanatában jelen van a halál. Izoldában erős az anyai örökség, benne van az anya varázsereje, „boszorkánysága”. Varázslónő, kelta papnő, hatalomra született. Trisztán viszont végigküzdi az életét, megpróbál élni, és Marke királyban meg is találja az „apát”, aki neki nem volt, de végül mégsem engedi meg magának az életet.
– Ez a halálmotívum az előképekben is ilyen erős, vagy inkább csak Wagnernál?
SZ. A.: Gottfried von Straßburgnál már Trisztán halálban fogantatása is megjelenik. Blanscheflur, Trisztán anyja a halálra sebesült férfit, Riwalint szexuális aktussal kelti életre, és így fogan Trisztán, halálos szerelemben. Gottfriednál Izolda így mondja: „Tantris und Tristan zugleich. / Beide sind todgeweiht.” („Tantrisz és Trisztán egyszerre. / Mindkettő halálra van szánva.”) Ugyanez Wagnernál így hangzik: „Todgeweihtes Haupt, todgeweihtes Herz”. („Halálra szánt fej, halálra szánt szív.”) Izolda felismeri Trisztán lényegét: az önmegsemmisítést. És éppen ez az, ami őt is mozgatja, az önrombolás. Trisztán megkönnyebbül, hogy Izolda tükröt tart elé; megnyugszik, hogy akkor tényleg véget vethetünk az egésznek, meghalhatok.

Az aranyszőke hercegnőről és menyasszony-kérőjéről szóló kelta-ír mítosz első általunk ismert irodalmi feldolgozása a XII. század második feléből, […] Bérol és Thomas de Bretagne szerzőktől származik, franciául. Sajnos mindkét mű […] csak töredékekben maradt fenn. Fennmaradt azonban az a két, nem sokkal később keletkezett után-, illetve újraköltés, amelyet Eilhart von Oberge és Gottfried von Straßburg írt, középfelnémet nyelven.
[Trisztán és Izolda mindkét szerzőnél véletlenül, egy szolgáló tévedése folytán issza meg a szerelmi italt.] Az ital pontos funkcióján máig tanakodnak: hiszen Trisztán és Izolda az ital véletlen elfogyasztása előtt már régóta és jól ismerik egymást, tehát az semmiképpen sem a kapcsolatuk kezdetét jelenti. A gyógyító tudással rendelkező Izolda már kétszer is megmentette Trisztán életét, ők ketten tehát, úgy tűnik, „tulajdonképpen” egymásnak vannak rendelve, Trisztán azonban mégis a nagybátyja számára kéri meg az ír hercegnő kezét.
[…]
A középkori Trisztán és Izolda-elbeszéléseknél tehát az a kérdés: az ital vajon valóban valami véletlenszerű mozzanat, ami őket „villámcsapásként” éri – vagy inkább egy eposzi szimbóluma annak, hogy Trisztán és Izolda az „igazi pár”, s a másik felállás valójában tévút?
[…]
Mindkét szerző – nagyon okosan – átengedi a döntést az elbeszélést hallgató vagy olvasó közönségnek: hiszen emberek közötti kapcsolatokban, különösen pedig szerelmi ügyekben tudvalevőleg kevés egyértelmű dolog van.
Az ital egy további, ezúttal azonban egyértelmű funkciója Eilhartnál és Gottfriednél egyaránt, […] hogy a mágia, az ital varázsereje minden bűn alól felmenti a párt: egy varázsital hatásának kiszolgáltatva nem ők a felelősek Marke, vagyis a férj, a hűbérúr és a rokon elárulásáért, a „bűnös” sokkal inkább az a varázserejű ital. Ilyen módon „magyarázatot nyernek”, és a közönség számára is elviselhetővé válnak azok a hallatlan, a társadalom minden előírásával szembeszegülő és megbocsáthatatlan normaszegések, amelyeket Trisztán és Izolda elkövet. És ennek megfelelően reagál Marke is, amikor a végén értesül az ital szerepéről.
[…]
Thomas Mann a máig felettébb ajánlható, Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmányában tökéletesen helyesen állapítja meg, hogy a közösen elfogyasztott ital akár tiszta víz is lehetne, a hatása ugyanaz lenne, éspedig az, hogy a biztos közös halál várakozásában kettejük megkeményedett belső cenzúrája széttörik, és felszabadulnak az igazi érzések. Wagner tehát pszichológiai síkra tereli az egész eseménysort; ezáltal kiküszöböli egy tényleges varázsital motívumát, s megfosztja a történést a meseszerűségtől, ahol varázslás és bűverő még szerepet játszik. Izolda sokkal inkább akkor ébred hirtelen, villámcsapásszerűen Trisztán iránti szerelmének tudatára, amikor [korábban, Trisztán gyógyítása közben] a védtelen férfinak a szemébe néz, s részvéte szerelemmé fokozódik – az agapé (= felebaráti szeretet) érzéki-erotikus erósszá válik.
[…]
Hogy a szerelem végül is hogyan jön létre az emberek között, azzal a költészet, kezdetei óta, valamint a tudomány is intenzíven foglalkozott. Nem jutottunk tovább azzal, amit már Szapphó és Platón, Ovidius és Andreas Capellanus, majd később Goethe (a Wagner által nagyra becsült regényében, a Vonzások és választásokban) vagy Stendhal (A szerelemről) elmondtak: a szerelem jelensége, ami a keletkezését, lefolyását és alakulását, valamint a végét illeti, minden racionális magyarázat alól, mint mindannyian tudjuk, kivonja magát.Müller – Panagl: Ring und Gral, 304-337.
– Sokan úgy tartják, hogy Wagner Mathilde Wesendonckot írta ki magából a Trisztánban.
– SZ. A.: Nem hiszem, nem így látom. Több ponton is összekapcsolható persze a Mathilde-ügy és a Trisztán, de Wagner nem elsősorban Mathilde mély dekoltázsába lett szerelmes – ez inkább egy mély szellemi egymásra találás lehetett…
– P. M.: …ami az akkori nőkép szempontjából is fontos, hiszen a XIX. században a nőhöz nem elsődlegesen a szellemi partnerséget, az emberi egyenlőséget társították. Wagner Mathildében egy művészbarátot talált – és Trisztán is csak Izoldában lelhet szellemi társra. Wagner egyébként a Wesendonck-dalokban Mathilde verseit zenésítette meg; a harmadik dal szövege visszaköszön Wagner librettójából. Érdekes a Trisztán-Marke kapcsolatával való párhuzam is: Wagner először Wesendonckkal barátkozik össze – a gazdag textilkereskedő felkarolja a bohém művészt -, de Wagner számára az igazi szellemi és emberi partner a jó barát felesége, Mathilde lesz. Ha itt Wagner valamit kiírt magából, az inkább az az élmény, amit Schopenhauer-olvasmányai jelentettek számára. Úgy érezte, mintha a filozófus személyesen hozzá szólna. Wagner is úgy látta, hogy az élet állandó küzdés, de van egy megoldás: hogy már nem akarok küzdeni, feloldódhatok. A szabad akarat egyetlen lehetséges formája maga az akarat tagadása. A szerelem egy nagy akarás – és ha én már eljutok addig, hogy ne akarjam, akkor valóban szabad vagyok. Ha az életakarat legnagyobb kifejezését, a szerelmet meg tudom tagadni, akkor meg tudom tagadni az életet is.
– És miért akarom megtagadni?
– P. M.: Mert különben mindig fáj. Csak ez a tagadás jelent egyfajta pozitív feloldódást a Semmiben.
– A fájdalomtól való megszabadulás? Miközben hosszú tízpercekig arról énekelnek, hogy milyen fantasztikus a másik?
– SZ. A.: A lényeg a halál, az emberi lét börtönéből való megszabadulás.: „Lass mich sterben…”, „Lass den Tag dem Tode weichen…” („Hagyj meghalni…”, „Hagyd, hogy a halál elűzze a nappalt…”). Trisztán azt is mondhatná, hogy reggel majd csiripelnek a madarak, és holnap este újra találkozunk. De ő úgy dönt, hogy már nem akarja ezeket az állandó ismétlődéseket.
– Mennyire látjátok a darabot erotikusnak?
– P. M.: Mindenki a második felvonást tartja a „beteljesülésnek” – pedig nem ez az első együtt töltött éjszakájuk…
– SZ. A.: XIX. századi szemmel nézve botrányosan erotikus a darab, és ilyen szempontból az első felvonás sokkal izgalmasabb, mint a második. Itt van mindjárt Izolda első mondata Trisztánhoz: „Wüsstest du nicht was ich begehre…” („Ha nem tudnád, mire vágyom…”). Szerintem itt Izolda testi vágyról beszél. Egyébként a Trisztán és Izolda egyik leglényegesebb eleme a halálerotika, vagyis a halál és az erotika szétválaszthatatlan kapcsolata: Erósz és Thanatosz. A második felvonás elején, amikor Izolda követeli Brangänétől, hogy oltsa el a fáklyát, nemcsak „praktikus” okok vezetik, ez nem egyszerűen jeladás. A láng kioltása az élet kioltását jelenti, Trisztán és Izolda halálvágyának szimbóluma.
– P. M.: Az első felvonásban kettejük harca valójában arról szól, hogy akarják-e ezt a szexualitást vagy nem. Tehát akarják-e még az életet vagy sem. A kehely, az ital a szexuális motívum. Izolda addig provokálja Trisztánt, amíg végre belőle is kitör az elfojtott szexualitás. Kettejük összeütközésének katartikus ereje megnyit egy új dimenziót. Ebből az új felismerésből fejlődik tovább az egész a második felvonásbeli egymásban feloldódásig, ahol már nincs szükség a testiségre, mert ezt már nem lehet tovább fokozni – de mielőtt még beteljesülhetne a misztikus eggyé válásuk, betör a nappal, és újra jönnek a vágyhullámok, az életért való küzdés…
– SZ. A.: Ez a „sehnen” – az állandóan kielégülésre törekvő nemi vágy az akarat kifejezése. Schopenhauer rámutat, hogyan lehet ezt leküzdeni: kontemplációval, a művészetekkel, aszkézisen keresztül… A küzdés után marad a melankólia.
– Egy filozófustól meg Wagnertől ez rendben van, de két fiataltól…
P. M.: ők egymás megfigyelésében, egymás tükörképében találják meg ezt a fajta kontemplációt – ez segíti őket át abba az örök állapotba.
?- Továbbra is kérdés, hogy két szerelmes ember miért a nirvánába vágyik. Trisztánnál még érthető, mert az ő sorsa kezdettől összekapcsolódik a halállal.
– P. M.: Egy történet mindig több síkon zajlik, több síkon értelmezhető. A filozófiai réteg érthetővé tételéhez a szerző a nagyon is emberi érzést, a szerelmet választja eszközéül. Akit nem érdekel a filozófiai mondanivaló, az a szerelmi háromszög példáján keresztül is megértheti a társadalomból kiszakadni vágyást, a semmibe vágyást.
– SZ. A.: Fontos kiemelni, hogy itt nem hagyományos értelemben vett öngyilkosságról van szó. Ha valaki megöli magát, az nem azt jelenti, hogy megszűnik benne az élet akarása. Azért kell ez a hosszú második felvonás, hogy eljussanak az önpusztító, szuicid dühből egy magasabb fejlődési stádiumba, lelkileg eljussanak a feloldódásig. Ahol már nincs szükségük méregre.
– Játsszunk olyat, amire a közönség mindig vágyik: vessük össze, mi volt a ti fejetekben, és mit láttunk mi. Ti mint rendezők csináltok valamit, amiben szándékok, gondolatok, konkrét jelentések vannak. A közönség pedig lát valamit, és értelmezi valahogy.
– P. M.: Nem kell ugyanazt gondolnunk…
– Valóban nem, de azért ennyire nem is posztmodern az egész, hogy mindenki gondoljon, amit akar. Nagyon határozott látványelemek és cselekvések vannak az előadásban, a sakktábla, a poharak, a vívás…
– P. M.: Az a lényeg, hogy az általunk használt szimbólumrendszer is több síkon legyen érthető. A sakktábla konkrét elem, de sokféle asszociációt kelthet: stratégia, harc, játszma, ellenség, ellenfél, támadás. A vívás ebben párja a sakknak, itt is a stratégián, a szembenállók harcán, a nő-férfi ellentéten van a hangsúly.
– Ez az: például a sakkról nekem eszembe sem jutott az ellenség. Sokkal inkább a dolgok bonyolultsága, komplexitása: együtt is vagyunk – szemben is állunk. Ha harc, akkor legfeljebb egy nagyon rafinált, nagyon intellektuális harc. Másnak meg esetleg egészen más asszociációi támadnak. Ez a szép metszet a programfüzetben, ahol Trisztán és Izolda sakkozik, szintén meglepő – bennem fel nem merült volna, hogy egy férfit és egy nőt képzeljek a sakktábla mellé.
– SZ. A.: A szerelemnek is megvannak a meghatározott stratégiai lépései – különösen a Gottfried von Straßburg-féle történet korában, a középkor udvari kultúrájában: a virágnyelv, a ruha színe, a pillantás iránya, a kéztartás stb. határozott jelentéssel bír. Pontos rendszer szabályozta, hogyan nyeri el egy férfi hölgye szerelmét.

– A sakk-szimbólum azért is érdekes, mert abban a partnerek teljesen egyenlőek. Nem is tudjuk, melyik a fekete, melyik a fehér. Egy teljes egészében intellektuális játék, ki gondolna az erotikára. Olyan mentális szintet jelöl, amit az ember nem a szerelemmel asszociál.
– SZ. A.: A középkori szimbólumrendszer szerint a sakk erotikus jelentéssel is bír. Egyébként az eredeti történet szerint a gyermek Trisztán annyira tehetségesen sakkozik, hogy tudását norvég kereskedők pénzzé akarják tenni, ezért elrabolják; így kerül később Marke király udvarába. De létezik több középkori ábrázolás, amelyen Trisztán és Izolda a hajón, sakkozás közben kortyolgatják azt a bizonyos italt. A sakk politikai játszmát is jelképez: Izolda politikai házasság áldozata. Ezért rendeltünk hozzá sakktáblát, ami Izolda börtöne és menedéke is egyben. Anyját szólítja: add vissza nekem a női hatalmat, a varázserőt – vagyis a megszűnt matriarchátust. Ekkor kelnek föl a színpadról az ott fekvő figurák – megidézett szellemek. Ez rémálom is lehet, fojtogató. Természetesen ez úgy is értelmezhető, hogy ezek Izolda fogva tartói, akik a dühkitörésére reagálnak.
– Én is így értelmeztem… Ezért érdekes a szándék és a tényleges hatás összevetése. Szerintem ezeket a felkelő figurákat azért nem lehet az Izolda által felébresztett szellemeknek nézni, mert a néző nem rakja át időnként egyik oldalról a másikra ugyanazokat a figurákat – jelen esetben Marke katonáit Izolda oldalára, szellemnek.
– P. M.: A közönség valószínűleg észrevette, hogy a kétszínű maszkot viselő lovagok szerepe számtalan asszociációra ad lehetőséget. Ugyanúgy kifejezhetik Trisztán személyiségét, mint – fehér oldalukat mutatva – Marke királyt és a nappal világát, vagy a társadalmat, a kényszerítő tömeget.
– Nekem nagyon erős a második felvonásban, a leleplezés után az a kép, ahogyan a katonák nagyon-nagyon lassan visszahúzódnak – számomra ez annak a felismerése, hogy „ez fölöttünk áll, ez magasabb szinten van, nem a mi kardjaink dolga”. A részvét kifejezése is, hiszen a legnagyobb hős látszik itt elbukni.
– P. M.: Igen, ezt is jelentheti.
– Átütő a lovagi világ megjelenítése is. És nagyon erős a mindig jelen levő poharak gyönyörű látványa.
– P. M.: Nő és férfi, kehely és kard.
– Ez sem jutott volna eszembe…
– P. M.: Nem baj.
– A magyar fordításban sajnos nem jön ki, de fontos elem, hogy Izolda anyját Frau Minnének hívják, Minne pedig szerelem.
– SZ. A.: Ez egy félreértés. Izolda anyját természetesen nem hívják Frau Minnének. (Gottfriedtől tudjuk meg, hogy Izolda anyját szintén Izoldának hívják, Wagnernál Izolda anyjának neve el sem hangzik.) Itt Izolda képletesen a szerelem istennőjéről, Venusról beszél, őt nevezi így. Istenképünk általában egy férfit ábrázol, aki teremt: „Legyen világosság.” Itt véleményem szerint egy negatív teremtéstörténetről van szó – Izolda így szól: „Es werde Nacht!” Legyen éj, legyen sötétség.
– És akkor eszükbe juthat a másik varázslónő, az Éj királynője…
– P. M.: Pontosan! Ez ugyanaz – a másik erő.
– Egy másik rendkívül impozáns látvány: ahogyan a teljes háttér (a MűPa karzata) függőlegesen kettétörik. Mi törik itt ketté?
– P. M.: Megszűnik az álperfekt világ. Mintha egymásba folyna a két ellentét: nincs fehér, nincs fekete, csak szürke.
– SZ. A.: Ez egy földrengés, földcsuszamlás, ami megmutatja a felszín alatti mélységet. A felszín pusztulása. Megszakítják a nappali világgal a kapcsolatot, meglátják a felszín alatt a mélyt. És ez a mélység egyre nő.
– Ez is érdekes – sokaknak éppen nem az egybefolyás jut eszébe, hanem hogy itt valami nagyon kettétörik. Ráadásul a két főszereplő szinte végig a repedés két különböző oldalán van. És ez az egyik legerősebb kép.
– SZ. A.: Wagner korában volt egy nagyon kötött rend, „az ebédlőasztal” rendje – közben éjszaka egészen más dolgok történtek. Trisztán és Izolda szakítanak a „perfekt” nappali világgal. Magába szívja őket az éjszaka. Megnyílik a sírjuk.
– A legprimerebb benyomás: hogy itt valami megtört, megszakadt.
– P. M.: Igen, a színpad „sebe”. Egy nyílás, egy új tér keletkezik. Egy kapu, egy kijárat… Ez a szakadék az ő tudatalattijuk is, amibe ők bele mernek nézni, és azt mondják, minden más hamis.
– Valaki azt mondta az előadás után, hogy nem érti, itt miért törik-szakad-reped minden, miközben ez egy „optimista darab”, hiszen Trisztán és Izolda kezdettől fogva egymáséi a halálban. Nekem ezek a fogalmak, hogy pesszimista vagy optimista, eszembe se jutottak volna.
– P. M.: Az illető talán a megdicsőült halált értette az optimizmuson. Ez is egy értelmezési lehetőség.
– Nagyon érdekes a két személyiség éles különbsége, akik azután valóban megtesznek egy utat az eggyé, egyformává váláshoz. Már az elején mindketten szerelmesek, és teljesen másképpen palástolják ezt: Izolda gyűlölködik és dühöng, gyilkolni akar, Trisztán pedig visszahúzódik, udvarias, a végletekig igyekezne oda se nézni.
– SZ. A.: És hazudik is. Éppen ezért nehéz Izoldának, mert mindig kicsúszik a keze közül. Nem akarja átadni a „kormányt” a hajón – mert azzal az önmaga fölötti kormányzást veszítené el. Ez Trisztán követhetetlen többszörös énje, az iker-elem…
– A második felvonás szerelmi szövege szinte perzselően erős – bőven elég ahhoz, hogy ne kelljen egymáshoz érni. Van, aki ezt hiányolja. Nyilván fizikailag is kellemetlen lenne ennyit és ilyen erősen egymás arcába beleénekelni. De főképp dramaturgiailag nincs rá szükség.
– P. M.: Ez a találkozás már túl van a testiségen – függetlenül attól, hogy valójában mi történik az eloltott fáklya sötétjében. Ez az az eksztatikus öröm, hogy társra leltek. Ez már a szellem dimenziója, egy következő fokozata az életnek. Átlépik a küszöböt, egy új világ tárul fel. A szexuális szerelem továbbfejlődik. A harmadik felvonás záró képe – a szerelmesek halálban való egyesülése – sem lenne érthető e nélkül a „távolság” nélkül.
– Ahogyan aztán kétoldalt, de egy vonalban lefekszenek, szinte mint két kereszt, gyönyörű. És ebben nekem benne van a szexualitás is.
– P. M.: Lényeges, hogy ez a második felvonás egy nagy közös gondolkodás. Nem „a szeretett nő felpillant a nagy, okos férfira”, hanem két ember, aki folyamatosan tanul, egyik lépéstről a másikig jut, közösen. Egyenrangú társakként járnak végig egy utat.
– Volt már róla szó, hogy Trisztán eleve szenvedő figura, születésétől kezdve. Mégis, nagyon erős, hogy a harmadik felvonásban elátkozza az italt. Mit átkoz: a szerelmet, vagy a kényszert?
– SZ. A.: Azt a pillanatot, amikor hajlandó volt önmagába beletekinteni. Mindig van olyan pillanat, amikor azt gondolja az ember, hogy azért jobb lenne enélkül… Afölötti düh, hogy még mindig vágyakozik. Nem tudok meghalni, visszaesem a vágyba, az ember mivoltomba.
– Különös, hogy ez a szerelmi dráma tele van erős negatív szavakkal, folyamatosan: csalás, árulás, hűtlenség…
– P. M.: A társadalom dühe is ez – hogy valaki mert kilépni..
– Mit keres az ifjú Parsifal a Trisztánban?
– SZ. A.: Parsifal megjelenése nálunk egy fontos koncepcionális elem, utalás a Parsifal és a Trisztán Artúr-mondaköri kapcsolatára is. Egyébként Wagner elképzelésén alapul: az első prózavázlat szerint Parsifal bolyongásai során rátalál a haldokló Trisztánra. Parsifal megjelenítésével mi itt Trisztán örök földi bolyongására is utalunk, erre az örök körforgásra, amelyből nem képes szabadulni. Trisztánra, aki saját énje labirintusában tévedt el.
– Az előadás programfüzete megint remek. Remélem, hozzászokunk, hogy ez fontos kiegészítője az előadásnak. Mi volt az elgondolás?
– P. M.: A kiindulópont számunkra természetesen a Schopenhauer-idézet volt A világ mint akarat és képzetből. Ehhez válogattuk a híres Thomas Mann-tanulmányt és- novellát. Újra felfedeztük a Trisztán kapcsán Szerb Antal Utas és holdvilágát, Nike Wagner kapcsolódó írását is nagyon lényegesnek tartottuk belefűzni. A képanyagot főleg Magritte munkái határozzák meg.
– Jövőre a Wagner Napokon lesz egy új Lohengrin-bemutató. De mivel újra játsszák a Parsifalt és a Trisztánt, ez, mondhatni, a ti évetek lesz, hiszen kétharmad részben – sőt, a darabok hosszúságát tekintve sokkal nagyobb részben – a ti rendezéseitek mennek. Muszáj megkérdeznem: milyen érzés?
– P. M.: Izgalmas… Mindenesetre reméljük, hogy a két rendezés párhuzamos bemutatásával a kapcsolatok és megfelelések még inkább előtérbe kerülnek majd.
– Lehetetlen nem rákérdezni, mert nyilvánvalóan szembeszökő: két nagy Wagner-rendezésetek, a Parsifal és a Trisztán egyaránt fekete-fehérben van tartva, egy-egy hangsúlyos piros elemmel. Jelent ez valamit veletek kapcsolatban? Néhányan azt mondják erre: persze, németes, intellektuális, teoretikus. Számolni kell vele, hogy ezzel azonosítanak titeket.
– P. M.: Ha valaki szeret kategorizálni… A két mű gondolati rokonsága hatással volt ránk, tudatosan kapcsoltuk össze őket. Számunkra egységet alkotnak.
?- Addig viszont az Operában Mozartot rendeztek: decemberben kerül színre az Ascanio Albában.
– SZ. A.: Nagyon jól fog jönni nekünk Mozart most így a Trisztán után…
– Egy gyakorlati részlet. Amikor lement az első teljes Ring, Fischer Ádám felhívta a figyelmet, hogy az, hogy gikszer és betegség nélkül sikerült egy ilyen nyaktörő vállalkozás, az nem a szabály, hanem a kivétel. Idén „szabályosabb” volt a helyzet: voltak beugrások és cserék.
– SZ. A.: Ez természetes jelenség az opera világában. Ilyen „beugrás” pedig csak felkészült művészekkel lehetséges, akik nemcsak zeneileg pótolják a hiányt, de flexibilisek, és képesek koncentráltan végrehajtani a rendezői utasításokat is. Szerencsénk volt, Barbara Schneider-Hofstetter személyében pont ilyen énekes lépett színpadra Izolda szerepében a Trisztán harmadik előadásán.
– Egy másik idézet az akkori Fischer Ádám-interjúból: „Az én álmom, hogy a magyar sajtó ugyanúgy tekintse ezt, mint a salzburgi vagy bécsi sajtó a Salzburgi Ünnepi Játékokat vagy a New York-i sajtó a Metropolitant – mert azoknak a legjobb se elég jó.” Ez meglepett, mert szerintem ha valami, akkor ez nekünk sajnos eleve túl jól megy. Nem is volna érdemes beszélni azokról a kritikának nevezett, legjobb esetben csak személyes blogbejegyzésnek alkalmas írásokról, amelyek főképp szerzőjük aznapi lelki-fizikai állapotáról szólnak, másrészt nem tudnak ellenállni egy-egy olcsó és a darabról lényegileg semmit nem mondó viccnek a rendezés valamelyik részlete kapcsán. Csakhogy sokszor a nagy olvasottságú „kritikák” is ilyenek, ez pedig baj, mégpedig alapjában azért, mert nem felelnek meg a kritika két alapvető követelményének: tájékoztatni az olvasót és megalapozott, megindokolt személyes véleményt kifejezni. Mi a véleményetek/benyomásotok a magyar kritikáról a nemzetközi színtéren?
– Természetesen nagyon fontos számunkra a szakmai tükör. Szerencsére olyan mély, elgondolkodtató írások is születtek, amelyeket akkor is szívesen olvasnék, ha nem fűzne személyes kapcsolat a rendezéshez… Elemzőek, műértésről és a mű szeretetéről tanúskodnak. És lényeges számunkra a közönség véleménye is. Elindult egy párbeszéd.
– Akkor kívánjunk hasonlókat mindannyiunknak. Viszontlátásra az Ascanio bemutatóján.