... egyre inkább kiderült róla, hogy - párhuzamban a hamleti történettel - folyamatosan bolondot csinál az emberekből...

Nem olvastam ugyan a Presznyakov fivérek Áldozatjátékát, de gyanítom, hogy a Cserenadrág olvasva nem olyan jó, mint a színpadon, Vajdai Vilmos rendezésében. Ezzel egyetértesz?
– Nagyon más a kettő, de én olvasva is szerettem. Vili egyébként már két éve rajta van a darabon, csak valamiért mindig csúszott a bemutató. Tehát már elég régen volt az első közös felolvasásunk, de már akkor, olvasva is tetszett. Szerintem kifejezetten jól van megírva. Vili előadása azért más, mert ő hozzátette a darabhoz a saját, csak rá jellemző világát. Ettől valahogy máshová került az egész.
Szerintem a darabot megtermékenyítette a TÁP-os játékstílus, amitől, ugye, kicsit sem idegen az igényes abszurddal kokettáló, de olykor kifejezetten harsány, bulvárszerű röhögtetés.
– Ez így van, és Vilinek ezt sohasem kéne levetkőznie, mert neki ez a védjegye. De a harsány humor nála sohasem üres, öncélú viccelődés, még ha sokszor annak is tűnik. És nem egyszerűen bulváros, hanem egyben provokatív is, mindennek a fonákját mutatja meg. Az előadásban újra és újra felbukkanó lá-lá-lázó ember sem önmagában vicces, hanem azért, mert ez az igénytelen, bárgyún ártalmatlan lá-lá-lázás önkéntelenül is betüremkedik az előadás szövetébe. Ennek tényleg semmi köze sincs az írott darabhoz, de a Vili ilyeneket simán belerak.
Mennyire áll közel hozzád ez a fajta harsány komédiázás?
– Hozzám nagyon. Talán háromszor-négyszer voltam a Minden rossz varietében, de – függetlenül attól, hogyan sikerült az előadás – mindig nagyon élveztem.
A Cserenadrágban Válja a főszereplő, ő fogja át az egész történetet, mégis talán a legvisszafogottabb figura. Ezt jól látom?
– Vili nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne ironizáljak, ne karikírozzak, ne játszadozzak, hanem legyek mindig teljesen komoly, sőt szinte színtelen… A próbákon folyamatosan ezzel gyötört. Ez persze nem hálás dolog, főleg, ha a körülöttem játszó színészek tele vannak lehetőségekkel.

Bánki Gergely és Schönberger Ádám a Cserenadrágban / Schiller Kata felvétele

Amikor először találkoztál a darabbal, amikor magadban, egyedül olvastad, ilyen visszafogottnak képzelted Válját? 

– Sokáig nem tudtam elképzelni, összefogni, hogy lesz ebből egy ember. Több jelenet van, amelyben Válja végig, teljesen háttérben van. Csak figyel, magában rakja össze az infókat. Persze ahogy érleltük a szerepet (volt többféle elképzelés arról, milyen ez a Válja), egyre inkább kiderült róla, hogy – párhuzamban a hamleti történettel – folyamatosan bolondot csinál az emberekből, mindig teszteli őket.
Lehet azt mondani, hogy Válja folytonos „hamleti kívülállása” egy állandó ellenpontot képez az előadásban?
– Jelenleg, ahol most tartunk, mindenképpen.
Fog ez még változni?
– Én nem szeretem azt gondolni, hogy a bemutatóval mindennek vége van. Változzon utána is!
És mikor jön el az a pont, amikor már nemcsak a saját szerepeddel foglalkozol, hanem a darab egészével, a mondanivalójával, üzenetével, erkölcsiségével?
– A legelején. Én nem tudok nem foglalkozni vele. Voltak is Vilivel emiatt kisebb vitáink. Van olyan rendező, amelyik szívesen veszi, ha a színész is hozzáteszi a magáét, és van olyan is, akit ez sért, vagy éppen kifejezetten megzavarja.
Mondanál konkrét példát?
– Az nálam természetes dolog, hogy megy a próba, és én megbeszélek egy ötletet egy másik színésszel. Vili ezt kiszúrta, és beszólt: nem instruáljuk a kollégát. Ha instrukció kell, majd ő ad. Meg rettenetesen küzdöttem például a baseballsapka ellen. Egyszerűen irritált, hülyének éreztem magam benne. Vili azonban ragaszkodott hozzá. Mutogatta a darabot, amelyben ez áll: Válja, a baseballsapkás fiú.
Az előadás üzenetét, mondandóját hogyan határoznád meg vagy írnád körül? Például mi a véleményed arról a Keleten és Nyugaton egyaránt dívó szokásról, hogy jól szituált emberek színházakban nagyon szeretnek elesett, nehéz sorsú emberek kínján, hülyeségén röhögni?
– Ha az ember valakin nevet, azt azért teszi, mert valamilyen módon magára ismer. Ez akkor is így van, ha ezt fölfedezi, és akkor is, ha nem. A gyarlóságon nevetünk, mert a saját gyarlóságunkat ismerjük föl benne. Azon önmagában nem nevetünk, hogy valakinek hiányzik az egyik lába. A Cserenadrág szereplőin én azért tudok nevetni, mert pontosan értem, ismerem azokat a helyzeteket, amelyekben vannak. Például amikor Válja fent van az ablakban… Konkrétan ilyen helyzetben én persze még nem voltam, de olyanban már igen, hogy szólnom kellett: gyerekek, én is itt vagyok.
Másban is hasonlítasz Váljához? Visszatérve a Hamlet-motívumhoz, Válja olyan Hamlet, aki nem akarja helyretolni a kizökkent időt, csak szemlélődik, regisztrál, majd maga választja-folytatja a lúzer áldozat sorsát. Te is ilyen vagy a privát életedben, vagy talán az egész generációd ilyen?
– Ennek a darabnak fontos kulcsszava: a mintha. Több szereplő ki is fakad: itt minden csak „mintha” történik. Hogy ez csak generációs válság lenne? Ebben a közép-keleti régióban fokozódik az általános értékválság, nincs stabil, mindenki számára megtalálható és átélhető értékrendszer, nincsenek vezetők, igazi példaképek. Hódít az üres, a pillanatnyi, a talmi. Annyiban generációs a probléma, hogy a fiatalokat mindez – életkoruknál fogva – jobban befolyásolja. A Presznyakov-darab eredendően súlyos társadalomkritika.
Arról mond valamit, hogy mit kéne tenni, mit kellene másképp csinálni?
– Nem hiszem, hogy választ akarna adni bármire is. Legfeljebb egy életérzést sugall. Bár érdekes, hogy Váljával a végén Vili „eteti meg” a mérgezett ételt; az eredeti darabban ugyanis ez nincs benne. Egyébként Vili – a röhögtetés ellenére – nagyon komolyan veszi ezt a darabot, és szerintem ezzel a rendezéssel a pályáján nagyot lépett előre.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy te az életben is kicsit olyan vagy, mint a Válja. A premieren, a tapsrendben – pedig igen szép siker volt – végig komolyan, rezzenéstelenül néztél, egy mosoly sem hagyta el az arcodat, mintha akkor is kívül álltál volna.
– Valamiért én tapsrend alatt nem szeretek nevetgélni… Tudom, már rég észrevettem magamon. De ott aztán végképp azt éreztem, hogy végigcsináltam ezt az egészet, feljön a nézőtérfény… Szóval, ha nevetgélnék, hitelteleníteném az egészet, mintha belerúgnék egyet az egészbe. Már azért is, mert szerintem Válja utolsó szövege ennek az előadásnak egyfajta kulcsa. Amikor megkérdezik tőle, miért jó neki, hogy folyton hullákat játszik, azt feleli: azért, mert fél a haláltól. Az ember mindig azzal oltja be magát, amit nem akar elkapni. Válja azzal, hogy eljátssza a halottat, megszabadul a halálfélelemtől. Ezzel nagyon közel áll hozzám. Nekem is állandóan küzdenem kell azért, hogy ne lássam hiábavalónak az életet… Hogy ne hatalmasodjon el rajtam a kérdés: végül is minek van ez az egész?2010. november 4.

Facebook Comments