Mintha piramist építenének, csúcsánál kezdve, lefelé haladva, a meg-megtoldott verssorok úgy szélesülnek alant.

A Trafóban az októberi Néhány percnyi Lock után novemberben megnézhettük a „Majd’ egy órányi Naharint”. Ez utóbbi persze saját címadásom, a kitűnő izraeli koreográfus, Ohad Naharin – régebbi művei részleteiből szerkesztett – új opusának valódi címe: Project 5. Az ötös szám az öt előadóra utal, esetünkben hölgyekre. Ezt azért kell külön hangsúlyozni, mert idén a best off egyveleg férfi változata is elkészült, amelyben férfiak táncolják ugyanezt a koreográfiát. Nincs új a nap alatt – kiálthatnánk, és igazunk lenne: Maurice Béjart (akinek együttesében Naharin megfordult) már korábban kitalálta, hogy Boleróját férfiakkal és nőkkel, váltogatva táncoltatja. Mért ne tehetné meg ugyanezt Ohad Naharin is? És mért ne eprészhetne kedvére saját életművében, ha Louise Lecavalier még Édouard Lockéban is megtehette?
Naharin nyugodtan megtehet bármit, mert – legalábbis a Project 5 után ez a benyomásom támadt – akármihez nyúl, akármit csinál, mindig minőségi cucc születik keze nyomán.
A négy tételes este első darabja a 2006-ban készült George & Zalman. Az öt hölgy táncát felvételről szóló Charles Bukowski-szöveg és Arvo Pärt csendes zongoratétele kíséri. A kíséret itt nem is jó kifejezés, mert szöveg és koreográfia igen elmélyült szétszedős-összerakós játéka zajlik. A szabadvers soronként, félsoronként hangzik fel, felolvasója mindig elölről kezdi, és minden alkalommal néhány újabb szóval tovább fűzi. A táncosok is mindig bemutatják a szavakhoz társított mozdulataikat. Amikor nem hangzik szöveg, szabadabb, egyéni akciókkal van díszítve a mozgás, a szöveghez viszont mindenki egyszerre, egyformán – mintha Bukowski volna az univerzum egyetlen viszonyítási pontja – bemutatja a kötelező mozdulatsorozatot. Mintha piramist építenének, csúcsánál kezdve, lefelé haladva, a meg-megtoldott verssorok úgy szélesülnek alant. A hangulat drámai, komoly, ám a jellemzően extravágáns, tipikus Bukowski-szöveg nem ilyen. Ez a paradoxon gerjeszti és tartja hőfokon végig a feszültséget. Hogy ez utóbbit némileg érzékeltessem – hevenyészett „műfordításomban” – felidézem a szöveget: „Vedd semmibe az összes létező elképzelést és lehetőséget, vedd semmibe Beethovent, a pókot és Faust elkárhozását, csak csináld, bébi, csináld: a házat, az autót; tömd tele hasad babbal, adózzál, kúrjál, és ha nem tudsz kúrni, szeretkezz, keress pénzt, de ne dolgozz túl keményen, vegyél rá valaki mást, hogy dolgozzon és fizessen, és ne dohányozz túl sokat, de igyál eleget, hogy ellazulj, és ne menj le az utcára, de töröld ki alaposan a segged, használj sok WC-papírt, rossz modorra vallana megmondani az embereknek, hogy szartál, úgyis megérzik, ha nem vagy óvatos.”

Jelenet a George & Zalmanből / Schiller Kata felvétele

A szünet nélkül következő új, kétszereplős tétel (a 2008-as Bolero) a George & Zalmanhez képest laza játék. De csak hozzá képest. Ravel Isao Tomita által műanyagosított muzsikája helyenként kifejezetten szórakoztatóelektronikai hangterméknek tűnik, a két nő mégis szigorú komolysággal teszi a dolgát. Változatos, érdekes, egyéni koreográfiát táncolnak (már az első darabban látszott: ez Naharin igazi erőssége), még a ritmusos csípőmozgatást is csábmosoly nélküli mély elhivatottsággal abszolválják, ahogyan a mechanikus alkarkörzéseket is.

A Park, from Moshe című rövid opusról (1999) azt lehetett előzetesen tudni, hogy a Moshe című koreográfiából származó Park-tétel. Sokkal okosabb most sem vagyok, mert a szintén rendkívül energikus, ötletes és izgalmas koreográfiát Pan Sonic és Ohad Naharin zeneegyvelege mellett ismételten szöveg is kíséri – de ezúttal (csak gyanítom) héber nyelvű. Három média-vamp fellépésű nő három, színpad elején álló mikrofonba egyszerre szöveget skandál, ha nem teszik, táncot ropnak. A Park, from Moshe újabb kis szeletet (gyorsfelvételt egy metszetről) prezentál globális világunkból.
Az utolsó darab, a Black Milk (1985/1991) viszont egy komplett kis időtálló remekmű. A koreográfiai anyag talán ebben a legdúsabb. Szimbolikája, óvatosan felsejlő narrációja, szakrális hangulata van. Kiválasztódásról, egyénről, közösségről, összetartozásról beszél. A Black Milk érzékeny, szenvedélyes alakjainak – Bukowski ide, lázadó nagy generáció oda – eszük ágában sincs semmibe venni Beethovent és a lehetséges elképzeléseket. Ahogy ezt a nemzetközi táncéletben a Batsheva Dance Companyvel sem teszik (sőt: az együttest több kontinensen megérdemelt nagyrabecsülés övezi).

Project 5 (A Batsheva Dance Company vendégszereplése)

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2010. november 18.