Mintha a rendező egyszerre írna elő személytelen és személyes játékmódot a színpadra lépőknek…

Hamar túl is lendülhetnénk azon a csinált botrányon, amely napok óta a magyar politikai – és semmiképpen sem a színházi – életben gyűrűzik, s amelynek köszönhetően a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája koprodukciójában készült Magyar ünnep című előadás bemutatója utóbbi intézmény Fesztiválszínházából előbbi Gobbi Hilda Színpadára költözött. Ha nem volna történetesen épp az erdélyezés, a románozás, a zsidózás a történelmi miliője az ominózus színdarabnak, és ha nem volna épp az erdélyezés, a románozás, a zsidózás a társadalmi miliője az ominózus előadásnak (dramaturg: az élet). Závada Pál darabjában igen pontosan érhetők tetten a mai politikai közszereplők előképei, miközben ha akarom, puszta megmerítkezés az egész Magyar ünnep: a negyvenes évek zsúfolt történelmének elősorolása a második bécsi döntéssel, a harmadik zsidótörvénnyel, a holokauszttal, a második világháborúval és az úgynevezett felszabadulással. Závada ezúttal is nagyszabású, epikus történetet mesél el, méghozzá igen részletgazdagon, egymásba futtatva a nagyot a kicsivel: a Magyar ünnep tablóján a történelem csupán kulissza, s annyiban értesülünk róla, amennyiben a történet szereplőit érinti. A szereplők forgatagában ezúttal is fel-feltűnnek a Závada-univerzum hősei, mindenekelőtt Weiner Janka fényképész (Nagy Mari adja szikár mindentudással, mértékletes eleganciával) – tulajdonképpen ő a szertefutó családi és baráti történetszálak origója, a keretmese pedig Gábor Dezső divatáruboltos deportálása és hazatérte: a kettő között eltelt időszak kolozsvári és budapesti eseményeit éljük végig, Gábor Dezső közeli és távoli hozzátartozóinak főszereplésével.

Nagy Mari és Söptei Andrea / Schiller Kata felvétele

Noha Závada szövege makacsul hagyományos drámának álcázza magát – vannak benne szerepek, konfliktusok, állapotváltozások, dialógusok -, mégsem az: leginkább szociográfia, regény és színmű metszethalmazába volna helyezhető. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a Magyar ünnep ne volna mindenestül színházi, színházszerű, mindenekelőtt az eseményeket versbeszéddel kommentáló, identitását időről-időre váltogató kartól, meg a kivételesen szerencsés találkozástól Alföldi Róbert expresszív színházával. Amelyről úgy pereg le minden reália, ahogyan Závada darabjához éppenséggel hozzátapad. Menczel Róbert monumentálisan mesterséges díszlete, mely az ezüstös csempehatású hátsó falon nyolc ajtót nyit, a tér oldalsó szeleteit pedig nylonfüggönyökkel leválasztva adja át a mögöttes épzeletnek, három hatalmas asztalával és nagy belmagasságával egyszerre idézi meg a nagypolgári tágasságot és a bonctermek fémes hűvösét. Füzér Anni ruhái az utolsó pillanatig korban tartják az előadást, egyúttal egy-egy szereplői jellemvonásra is ráirányítják a nézői figyelmet. Bella Máté zenéje bravúr: a negyvenes évek sanszonettjeiből, népies műdalaiból, katonanótáiból továbbdolgozott motívumokat elegyít a darabbéli kar szövegeivel, így a zene korhoz is köti, el is emeli az előadást. Sőt: az elemelés ez esetben akár szó szerint is érthető: a katonazenekarnak öltöztetett Óbudai Danubia kamaraegyüttese a játéktér magasában, „mindenek felett” muzsikál, s tízméteres monstrum tetején ülve dirigálja Silló István.Alföldi a tőle megszokott expresszivitást ezúttal valami németes visszafogottsággal vegyíti, nem is elsősorban a látványban, a rendezői megoldásokban vagy a történetmesélés egyszerűségében, hanem a színészek instruálásában. Mintha a rendező egyszerre írna elő személytelen és személyes játékmódot a színpadra lépőknek – értem ez alatt, hogy többnyire nincsenek kunsztok, attrakciók, látványos nekifeszülések, van viszont természetesség, lezserség, a figurákon belüli otthonosság. Talán kissé furcsa módon a karként jövő-menő, Halas Dóra vezette Soharóza Kórus tagjai látszanak magától értetődő profizmussal használni e stílust, s a már említett Nagy Mari, valamint Söptei Andrea és Znamenák István valósággal iskolát ad ebből a különleges színművészetből, amilyet hétköznap nemigen látni magyar színpadon, legfeljebb ünnepek alkalmával.

Závada Pál: Magyar ünnep
Zene: Bella Máté. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Füzér Anni. Dramaturg: Vörös Róbert. Karvezető: Halas Dóra. Koreográfus: Gergye Krisztián, Dénes Zsolt. Korrepetítor: Komlósi Zsuzsa. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Nagy Mari, Söptei Andrea, Znamenák István, Földi Ádám, Szatory Dávid, Szabó Kimmel Tamás, Gáspár Kata, Mátyássy Bence, Dezső Sára, Grdsach Zoltán, Halas Dóra, Hiller Balázs, Mikecz Kornél, Murányi Márta, Nagy Zsófia, Pap Kinga Marjatta, Simon Júlia, Szabó József, Szász Barna.
Közreműködik az Óbudai Danubia Zenekar kamaraegyüttese. Karmester: Silló István.

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2010. november 19.