Vajon vette-e a fáradságot a jelenlegi helyzetben egyetlen döntéshozó is, hogy rátekintsen legalább az alternatívok szemléjére?

Vajon hány debreceni lehetett idén a Debreceni Alternatív Színházi Szemle nézői között? A tizenhatodik születésnapjáig jutó, de korántsem ünnepi hangulatban telt színházi esemény a tervek szerint még debreceninek indult, végül azonban csak nevében maradt az, és a budapesti Merlin Színházban rendezték meg. Debrecen nem kívánt vagy nem tudott hozzájárulni a fesztiválköltségekhez, pedig előzetesen voltak tárgyalások, és voltak ígéretek. Illetve – utólag -: tárgyalásnak tűnő beszélgetések és ígéretnek tűnő ígérgetések. Bárhogyan is, a „Debreceni” jelző rajta maradt az „Alternatív Színházi Szemlén”, bár pontosan nem derült ki, milyen megfontolásból. A fesztiválszervező Befogadó Színházak Társulása és Független Színházak Szövetsége nem igazán kommunikálta, vajon a meghagyott előtag inkább a tüntető elhatárolódás vagy a mégis ragaszkodás demonstrálása-e. A helyszín mindenesetre Budapest lett, mivel az alternatív színházi struktúra nyomasztóan túlnyomó része a fővárosra támaszkodik, s pénz nélkül láthatóan nem is tud a bázisról kimozdulni. Évekkel ezelőtt éppen azért tette át a szemléjét Gödöllőre, Szegedre, Debrecenbe, hogy enyhítse a színházi kultúránkban nyomasztó főváros-centrikusságot. Most kénytelen volt visszatérni a „kályhához”, hogy a rendelkezésre álló állami pályázatokon elnyert, illetve mecénási hozzájárulás révén felajánlott 4,5 millió forintból megtartsa idén soványka szemléjét. De legalább nem maradt el, még a spórolás ellenére sem, ami a szereplők ingyenes fellépését jelentette, hiszen az áramszolgáltató, a szervezés, a műszak stb. kevésbé lett volna hajlamos e gesztusra az alternativitás eszméjéért.

Kant (Székely B. Miklós) Koncz Zsuzsa felvétele

A kényszerűségek okozta igazi újdonság az volt, hogy a színházszakmai kérdések ezúttal teljesen a pénzkérdések mögé szorultak; a szakmai párbeszédek kevés kivételtől eltekintve főként pénz-, strukturális és törvénymódosítási ügyek körül forogtak. Ahogy ilyenkor mondani szokták, „helyzet van” ugyanis: az országgyűlési választások után a színházat, így az alternatívokat is igazgató Oktatási és Kulturális Minisztériumot szintén magába integráló Nemzeti Erőforrás Minisztériuma jogelődjétől eltérő álláspontot alakított ki a kulturális finanszírozásban, kényszerű maradványképzésekre hivatkozva. De még ha ez nem lenne is így, akkor is gigászi munka ugyanazzal a döntéshozói apparátussal egyszerre megoldani az egészségügy, a szociális és munkaügy, valamint az oktatás és a kultúra problémáit. Kórházak és iskolák financiális gondjai mellett a miniszternek mindjárt az alternatívok ügyét kellett volna kezelnie az idén hatályba lépett Előadó-művészeti Törvény szellemében. A VI. kategóriába regisztráltak ugyanis szabályos éves működési pályázatokat adtak be, melyek elbírálása alapján várták az éves támogatást, ám az új minisztérium a megítélt támogatások 34 százalékát zárolta az előző kurzusból fennmaradt hiányokra és a késedelmes pályáztatásra hivatkozva. Jelen cikk írásának időpontjáig az ígért 66 százalék sem érkezett meg egyetlen független színházi vagy táncszínházi szervezethez sem. A törvényben foglaltaknak tehát inkább a lekezelése történt. Persze nem könnyű a tisztánlátás, hiszen ebben a körben száznál több különböző műfajú szervezet évi temérdek előadással várja működésének finanszírozását az államtól, magát függetlennek deklarálva, pénzügyileg mégis elsősorban az adófizetők pénzére kacsintva. Szerencsére az éves szemlékre kiválogatott előadások megtekintésével már képet lehet kapni arról, nagyjából mire fordították az ide vándorolt adóforintokat. Vajon vette-e a fáradságot a jelenlegi helyzetben egyetlen döntéshozó is, hogy rátekintsen legalább az alternatívok szemléjére? Látták-e, hogyan teatralizálja érzékeny generációs és táncszínházi reflexiókkal Gergye Krisztián egészen „mai” rendezése Nádas „klasszikussá” avatott Temetését és Találkozását? Látták-e Székely B. Miklóst a Hólyagcirkusz Kantjaként, amint egy elmúlt korszak emblémájaként hajózik a visszafogott képtelenségek bárkáján egy olyan világ felé, ahol a gondolkodó elme végül elmeorvosok martalékává lesz?

Kockavető (Réti Anna és Fábián Gábor) Schiller Kata felvétele

Érzékelték-e a Szputnyik Kockavetője mögül kirobbanó színházi energiákat és útkeresést? Felfigyeltek-e a Maladype Lorenzacciójában a formai csűrcsavarok mögé bújtatott áldozathozatalra? Látták-e Fehér Ferencék Tao-Te táncában, hogy még a betonszürke, urbánus világ hétköznapi jelenetei is érvényes művészi formát nyerhetnek, ha érvényes gondolat fűti fel őket? Hiányolták-e Duda Éva Lunatikájából a kidolgozott táncok mögül a kidolgozott tartalmi hátteret? Felismerték-e a Pintér Béla Társulat groteszk és ellenállhatatlan poénjai közt a felmutatott szélsőjobb ideológia természetrajzát a Szutyokban? Mondott-e újdonságot számukra a gyűlöletről a szabadkai Urbán András Társulat The Beach előadása? Nem tudni a válaszokat, ahogy azt sem, melyik bizottságnak, milyen munkacsoportnak mely tagjai foglalkoznak a színházakat érintő végső döntésekkel. Csak remélni lehet, hogy nem politikai funkcióba került magyartanárok és klinikai menedzserek fogják az ágazati szabályozást elvégezni. Vannak szakemberek mind kőszínházi, mind alternatív berkekben is, de tudnak-e vajon közösen dolgozni? Van-e értelme külön?
Míg a döntéshozók lebegtette egzisztenciális bizonytalanság egyre ólmosabb súllyal nehezedett a független lelkekre, mellé társult az alternatív művészi identitás körüli bizonytalanság is. Az alig egy esztendeje működő törvény módosítása kapcsán a kőszínház felől újabb pöckölgetésként érkezett a független szféra szakmai értékeinek és egységének a számonkérése.

Szutyok (Szamosi Zsófia és Enyedi Éva) Koncz Zsuzsa felvétele

Való igaz, hogy a VI. kategória az idén szembesült az új értékalapú kuratóriumi érvrendszerrel (amely kuratóriumnak egyébként jelen sorok írója is tagja, ezért is e kibővített eszmefuttatás a Szemle kapcsán), valamint azzal, hogy az összszínházi költségvetés törvényileg a függetleneknek garantált 10 százaléka sem feneketlen pénzkút. Volt is olyan szervezet, melyet a számon kért szakmai értékek alapján való elbírálás, illetve a financiális keret kimerülése kedvezőtlenül érintett. Az így kialakult elégedetlen kisebbségi csoport a demokrácia szabályai szerint hallatta hangját, illetve továbbra is lehetősége van különvélemények megfogalmazására, nyilván tovább gyengítve ezzel az elvárt szakmai konszenzus frontját. De voltaképpen a függetleneknél minden úgy zajlik kicsiben, ahogy a nagy kőszínházi testvérnél szokott. Hiszen a kőszínházak esztétikai színvonala sem megbízhatóan egységes, az érdekellentétek pedig jól tapinthatóan ott feszülnek minden igazgatóválasztás mögött.

Találkozás (Spolarics Andrea és Dévai Balázs) Koncz Zsuzsa felvétele

Állítólag a kőszínházi nyomást nem is a valóban szakmai kérdések motiválják, hanem a pénz. A kőszínházi lobbi túlnyomó része – lehet hallani az alternatív lobbitól – egész egyszerűen sokallja a törvényben rögzített „legalább” 10 százalékot, amit jelenleg a jogszabály a függetleneknek juttat. Minden ezen áll és bukik, az alternatívok védik kiharcolt és fenyegetett állásukat, pénzeznek és struktúráznak, különállásukat hangsúlyozzák, miközben paradox módon elindultak az intézményesülés kőszínház taposta útján. Küzdelmük főként egzisztenciális és szervezeti problémákra szorítkozik, az alternatív szféra színházi-gondolati megújulására nem fordítanak kellő figyelmet. Pedig kő- és alternatív színház egyre több helyen ér össze, így az utóbbi esztétikai függetlensége csak újabb, fiatal impulzusok bevonásával, új irányok felfedezésével garantálható. Évek óta látszik a Szemle felhozatalán – az idén is -, hogy egyes előadások gond nélkül átkerülhetnének progresszívebb szellemiségű kőszínházakba, sőt olykor feltűnően hiányzik egy-egy alternatív produkcióból a valódi kísérletezés. A jelenlegi Szemle-koncepció – további párhuzamokat erősítve a kőszínházzal – inkább tűnik fapados „POSZT-ocskának”, mint önálló arccal rendelkező Alternatív Szemlének.

Tao Te (Dózsa Ákos és Fehér Ferenc) Schiller Kata felvétele

The Beach (Mikes Imre Elek és Mészáros Árpád) Molnár Edvárd felvétele

Idén az egyetlen pénzhiányban el nem vérzett kísérőrendezvény, a philadelphiai Pig Iron Theatre Company művészeti vezetőjének, Quinn Bauriedelnek „Piros orr” workshopja csupán rendkívül szűk érdeklődő csoportot mozgatott meg a Tűzraktér Kulturális Központban. A Merlin kávézójában pedig az alternatívok szakmai pezsgése helyett maroknyi kitartó érdeklődő lézengett. Fesztiválhangulat alig, bár közönsége volt az előadásoknak; a Szalai-Szabó István, a Sirály-Városi Színház vezetője által válogatott versenyprogram lefutott az érdeklődők számára; a Julia Popovici román kritikusból, Árkosi Árpád rendezőből és Pálfi György filmrendezőből álló zsűri szépen végigülte, majd a végén kiosztotta a díjakat. Fődíjas lett a Hólyagcirkusz Társulat Kant, a Pintér Béla Társulat Szutyok, valamint a Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet-Labor Kockavető című előadása, különdíjat kapott Urbán András rendező társulatvezetői munkájáért. De mind a díjazott, mind a többi előadás nyilvános szakmai kiértékelése elmaradt, talán mert moderátorra sem futotta, és önkéntes alapon sem szerveződött ilyen jellegű beszélgetés. Holott az egyik legfontosabb cél lenne, hogy a szakemberi-művészi, de nem érzelmi alapú vitakultúrának is kialakuljon végre egy alternatívája, mert ha nem hiányzik is teljesen, de végtelenül esetleges és törékeny a léte minden itthoni színházi fesztiválon és konferencián. Nagy sikere volt viszont a törvénymódosításhoz kapcsolódó kerekasztal-beszélgetésnek. Nem csoda, hiszen az egész hazai színházat érintő kérdéseknek kell tisztázódniuk. Remélhetőleg nemcsak pénz-, hanem szakmai kérdéseknek is.

Facebook Comments