Az idei Monotánc „győztese” a nézői taps erejét mérve valószínűleg Gergye Krisztián. A „legváratlanabb” darabot pedig Ladányi Andrea hozta.

Talán mert a Gödör mélyére kerültünk… Talán mert elmaradtak a beszélgetések… Talán mert minden nagy talány megoldódott már 2005-ben, 2006-ban, 2008-ban, s 2010-re világossá vált, mit takar a „monotánc”… Talán ezért tűnt valahogy szerényebbnek az idei monoszemle.

A szokásos táncfilmes blokk sehol, kísérőprogramban mégsem volt hiány: délelőttönként Liz King work-shopja várta az érdeklődőket, azt követően táncórák mindenkinek, sőt még a hétkor kezdődő „főprogram” utánra is került egy kis „extra” a Villany Leó Improvizációs Táncszínháznak – azaz Grecsó Zoltánnak és meghívottjainak (KET, Forte Társulat táncosai…) – köszönhetően.
Idén is feltűntek a húzónevek: Duda Éva, a fesztiválon már visszatérőnek számító Ladányi Andrea és Gergye Krisztián. Voltak szárnyaikat próbáló fiatalok: Arany Virág, Fülöp Ágnes, Baranyai Balázs. És érkeztek külföldi meghívottak: Stephanie Cumming, Irene Mikeñ és Snjezana Premus (előadó: Primoz Bezjak). Kilenc előadás a három nap alatt. Kevés az előző évekhez – a tizenkettőhöz, a tizenháromhoz, a tizennyolchoz – képest. Igaz, több irányba mutatott az összeállított program, hisz volt benne Nizsinszkij-remake, szöveggel-mozgással próbálkozó mixművészeti darab kettő is, valamint „egzotikus show-tánc” és dekadens testbűvölés. Hogy az elmúlt évek vitáiból leszűrtekhez képest mindezek mennyire „műfajhűek”? Értelmét vesztett kérdés.

Ah. Poetry (Stephanie Cumming) Koncz Zsuzsa felvétele

Láttuk a medvét, rögtön az elején. Ladányi Andrea a Borlai Gergővel alkotott fergeteges kettőseinek sikere után a Sztravinszkij Tavaszi áldozatára készült híres Nizsinszkij-koreográfiát vette elő (1912 BL The rite of spring). Túlzás lenne azt állítani, hogy „s porolta le”, de tény, hogy már a felvetésért – hogy tudniillik mi történik, ha a női szóló egymaga áll szemben a dübörgő zenével (és a vetített medvékkel) – elismerés illeti. A táncteret hátulról, karéjként, magasról felfüggesztett, méternyi széles sötét fóliaerdő határolja, mely a megfelelő szögben rávetülő fény hatására visszatükrözi az előtte zajló mozgást. Valahol Oroszországban, egy áldozati szertartásnak vagyunk szemlélői. A kosztüm, a smink, a haj ugyanaz, mint anno. A táncosnő védjegyét-csontosságát hosszú, formátlan ruha takarja, szőke parókája testhossznyi fonatokban csapkod teste körül. Nehéz eldönteni, Ladányi mivel versenyez inkább: a zenével, hogy mozdulatai így, egymagukban se hassanak puszta illusztrációnak, hogy egyenértékűként lépjenek a Sztravinszkij-zenemű mellé, vagy az elrajzolt, viselőjét mesebeli figurának feltüntető ruha ellen küzd, tánckar híján egyes-egyedül? Bárhogyan is, de Ladányi merész. Ki tud lépni az alsóneműre vetkőző, félelmetes testű, halálbiztosan teljesítő prímabalerina szerepköréből, s magára tud ölteni egy egyértelműen túlstilizált jelmezt, expresszív mozdulatsorokat ismételve, szinte végestelen-végig, az unalomig. Körülötte a medvék visszatérő, padlóra projektált kara hol szemből, hol háttal, hol oldalnézetből vonul, és ez a személytelen vizuáleffekt-sereg fenyegetőbb, mint Nizsinszkij emberek megszemélyesítette ragadozói-hatalmai. Mivel az áldozatnak nincs ki ellen küzdenie, a félelem tárgya virtuális.

Stephanie Cummingnek a Virginia Woolf Orlandóját megidéző s a „mi a költészet” (ál)kérdést felvető szólója (címe: Ah. Poetry) ügyes blöff. Eleinte sötét parókában, barnás tónusú gyakorlóruhában, pink minigitárjával kokettál velünk, miközben hol hibátlanul, hol a húrokat keresgélve penget. Majd verselni kezd mulatságosan „kecskerímekbe” szedve a szerelemről.

Emberi játszma (Arany Virág) Koncz Zsuzsa felvétele

A szöveg értelmetlenségére következő tánc értelmetlenségéből afféle tucatszám gyártható performansszerű performansz kerekedik, mely sok szempontból inkább a képzőművészettel rokon, semmint a tánccal. Ha Cumming éppen nem pantomimes (kevéssé meggyőzően kivitelezett) mozdulatsorait végzi, akkor hosszan pózol az ide-oda rakott olvasólámpa sugarában, képivé „emelve” a poétikus tréfát. Pofás kis előadás az Ah. Poetry, a hivatkozott Orlandót is felismerhetjük a háttérben, mégis túlontúl elcsúszik a geg irányába. Mosolyt csal elő a versbe szedett fuckozással (miközben nyakán keményen mered a spanyol körgallér), de lefuckozza a fiút is, aki a Titanic-film romantikus fő betétdalát furulyázza neki.

Castratus (Baranyai Balázs) Koncz Zsuzsa felvétele

A legnagyobb baja nem az, hogy ebbe a nem is új, nem is régi, „stand up comedy kortárs táncban” önti formába mondandóját, hanem hogy nem lesz személyes. Minden csupa paróka, csupa jelmez, maszk meg távolságtartás. Minden eljátszott, semmi sem lehet benne pusztán az, ami. A költészet nem, a tánc pláne nem. Csak az idézőjelek.

Ariel (Irene Mikecˇ) Koncz Zsuzsa felvétele

De még így is több Duda Éva nemrég bemutatott egyestés „eroto-show”-jához (Faun), Baranyai Balázs Castratusához, Irene Mikeñ Arieljéhez képest. Duda az orgiasztikus Faunból vágta ki Jónás Zsuzsa szólóját, amely azonban nyalogatás, simogatás, vizes színpad híján sem lett fogyaszthatóbb. Sőt, míg az eredeti kontextusban legalább helyére talált ez a kimódolt női faun, addig a kiragadott szólóban még feltűnőbb, mennyire édelgőn hamis, amiben született. Faun sehun, minden a szép táncos test üres esztétizálása körül forog. Akárcsak Baranyai Balázs többszörösen Frenák-utánérzésű premierjén. A táncos a kezdő képben a színpad bal hátsó sarkában fekszik embriópózban, „Mennono-kék” vászonnal körültekert hátsóját fordítva felénk, miközben egy film párbeszédét halljuk. Szép, izmos háta játékba kezd, lágyan elomlik, majd megfeszül. Kibontakozva a magába záródó helyzetből láthatóvá válik, hogy egy sampurt – a jávai táncnál használatos, férfiak és nők által egyaránt viselt hosszú deréksálat – hord kvázi szoknyaként. Ebben az indonéz „miniben” csavarodik-görbül tovább, többször megismételve egy – valószínűleg a címbeli kasztrálásra utaló – mozdulatsort. Aztán nadrágot vesz magára, s immár a színpad közepét derítő fénykörben kezd gyors, éles, „férfias” táncba. Egy esztétikusan mozgó testnél többet azonban most sem látunk. Baranyai továbbra is a Mester nyomában toporog.

Faun (Jónás Zsuzsa) Koncz Zsuzsa felvétele

Irene Mikeñ produkciója kifejezetten bizarr. Négy éjjeli lámpa szegélyezi táncát. A hátsó falon pedig egy óriás kivetítőn egyre gépelődnek a verssorok. Mintha láthatatlan ujj vagy épp a táncoló mozdulatai hívnák életre a szavakat… A gondolat azonban jóval költőibb, mint a kivitelezés. A táncosnő teste tónustalan, a mozdulatok a célzatosság ellenére is kifejezetten esetlenek. Ebben a táncban nincs semmi megragadó, a lélek-sötétben turkáló, ad hoc „alátornázott” zene és az írott szöveg értelmezetlen marad. Azt hozza a táncban, amit a képzőművészetben a teddy-henger: az esetlegesség unalmát az esetlegesség izgalma helyett.
Arany Virág „diótörője” (Emberi játszma) szebb napokat is megélt már. A „segédeszközökkel” – a férficipőkkel, a dióval, magyar muzsikával és „tánczenével”- operáló diáklendület hangulatos, szerethető és könnyed darabbá állt össze egykor, most azonban még a dió sem úgy reccsent… Nem „A” táncost látjuk, hanem Arany Virágot, aki mellesleg táncol. Fülöp Ágnes koreográfiája (Angyalszárny… volt) egy földre vettetett angyalt idéz a romantikus Én kitárulkozásaként. Az emberlét határán egyensúlyozó angyalságot mimikával, gesztusokkal eljátssza, de nem éli, azaz: a téma nem ültetődik át a test, a mozgás nyelvére. Illusztratív marad.

Tavaszi áldozat (Ladányi Andrea) Koncz Zsuzsa felvétele

A fesztivál különc darabja a MOVE-AS/Stories of the Body 4. Primoz Bezjak különös szobrászatot művel a színpadon, szólója inkább rokonítható a testművészetekkel, mint a tánccal. Habókos külsejéről, sörényszerűre nyírt frizurájáról egy rajzfilmfigura ötlik fel, természetes, hogy teste furcsa formákba rendeződik, hogy nem várt helyeken nő ki belőle valami „rendkívüli”. Bezjak esetében be kell érnünk az izmokkal. A játékot a hüvelykujjnál kezdi, jobb karját messzire eltartja magától, mintha az nem is hozzá tartozna, csak rejtett zsinegek indulnának ki belőle, hogy – elvezetődve – mozgásba hozzák a különböző testrészeket. Tánca voltaképp fizikális attrakciók sora. Hátán az izmok, a csontok elképesztő játéka arcot formáz: hol Jabbát (A csillagok háborúja varangyszerű szörnyét), hol (a kiemelkedő lapockáknak köszönhetően) valamiféle gülü szemű lényt vizionálok. Tökéletes az illúzió. Aztán játék következik a zenével és a színekkel: felénk fordulva statikus mozgássorokat végez, s a hatás aszerint változik, hogy épp kék, bíbor, viola vagy vörös fény világítja meg. A minden ízében beidegzett test borzongató élmény, s egyszersmind beszédes lenyomata a koreográfus gondolkodásmódjának testről, emberről.

Gergye Krisztián 2001-es szólója ma is gergyésen dekadens. Az E. Sch. Eroto, ez az Egon Schielét megidéző darab furcsa kevercse táncnak és bábnak. Utóbbi kitétel meglepőnek tűnhet, de az indonéz táncból nemcsak a jelelő kézmozdulatokat meg a maszkot hozza magával Gergye, hanem a táncos személyéről való gondolkodást is. Pontosabban „nem-személyéről”: hisz a táncos odaadja a testét a megjeleníteni kívánt hős- vagy istenalaknak. Esetünkben persze nem istenalakról van szó, hanem egy kis nőcskéről, aki Gergye – pontosabban Schiele – hátoldalán létezik, minek következtében végtelenül hajlékony (és profán). Ha Gergye előredől, akkor a nőtest hátrafelé görbül; ha magába roskadva leül, a díva szemérmetlenül kitárulkozva mellet domborít. Az Eroto minden pillanatából süt a pozőr különcség, a végletekig hajtott erotika, de a darab „egyben van” és működik, mert Gergye működteti.
Az idei Monotánc „győztese” a nézői taps erejét mérve valószínűleg Gergye Krisztián. A „legváratlanabb” darabot pedig Ladányi Andrea hozta.