Anger Zsolt rendezése – mint eddigi munkáiban is – a színészek felszabadult játékára alapoz.

Még szokni kell a Feydeau-ízt Lars von Triertől. Annyiszor leírhatták már a dogma mesteréről, hogy ő a Dogma társadalomkritikus, szókimondó és dokumentarista részletekig hatoló Mestere, hogy egyszer csak megunta, és könnyedebb műfajra váltott. Legalábbis látszólag, hiszen Trier sem bújhat ki teljesen a bőréből. Így hát dupla fenekű dramaturgiát alkalmazva írta meg pár évvel ezelőtt azt a bohónak tűnő filmsztorit, amelyet most a Radnótiban mutattak be.

A Főfőnök minden erénnyel rendelkezik, ami egy jól megírt mai komédiától elvárható. Korántsem ódon helyzeteiben a legősibb és legelcsépeltebb vígjátéki trükkök élik vad orgiájukat, a jellem- és helyzetkomikum legbanálisabb kliséitől kezdve a fantasztikusan kiszámítható fordulatokon át egy meglepő végkifejletig. Szégyentelenül tolong elő a komédia valamennyi fegyverneme, nincs menekvés előlük: ahogy Trier korábban naturalizmusával kavart fel a zsigerekig, most a rekeszizmokat ingerli ellenállhatatlanul. A történet szerint a színész Kristoffer eljátssza a cég legfelső vezetőjét, a Főfőnök Svendt, akit a jog szerinti kapzsi főtulajdonos, a pipogya Ravn azért talált ki maga fölé, hogy ne neki kelljen közölnie a dolgozókkal a különféle megszorításokat és leállításokat. Csakhogy időközben Ravn eladná a céget, ám a szeszélyes izlandi vásárló regénybe illő fordulattal és egy balladai homályba vesző Edda-idézetre hivatkozva a meghatalmazott Ravn helyett csakis a Főfőnökkel hajlandó tárgyalni és a szerződést aláírni. Kristoffer tehát beköltözik Svend soha nem használt irodájába, fogadja számára ismeretlen döntései miatt az alig ismert dolgozók ellenszenvét, illetve hódolatát, akikkel tíz éven át általa soha nem látott e-mailekben tartotta a kapcsolatot. Az alkalmazottak pedig mintha Trier korábbi opusából, az Idiótákból léptek volna át a céges kultúra világába, s ez megint csak gyanút kelthet, hogy valóban felhőtlen szórakozás vár-e ránk. Az abszurddá élezett vállalati miliőben egy váratlan véletlen folytán felbukkan a színész exneje is, mégpedig az izlandi vevő ügyvédjeként. Felvilágosítja volt férjecskéjét, hogy Ravn némi jogi csűr-csavarral valójában kisemmizi és munkanélkülivé teszi szeretett alkalmazottait, akik pedig éppenséggel messiásként tekintenek Ravnra az antikrisztusi Főfőnökkel szemben. Trier gátlástalan ügyességgel és remek melodramatikus érzékkel bonyolítja a szálakat, mígnem a színésznek, csetlő-botló szerepjátszása révén, sikerül jobb belátásra terelnie Ravnt, és megmentenie a céget. Ám ekkor jön a feketeleves, Trier kivillantja a foga fehérjét, mit is kíván vizsgálat tárgyává tenni a bohózati álca alatt.

Anger Zsolt rendezése – mint eddigi munkáiban is – a színészek felszabadult játékára alapoz. Könnyed színészvezetésével mindig helyzetbe tudja hozni, s úgy képes motiválni őket, hogy görcsök nélküli, jó hangulatú színházat teremtsenek. A Főfőnök játéktere Sebő Rózsa tervei szerint egy leheletnyit stilizált iroda belseje, ahol a céges világ rekvizitumai (gerincjavító ülő-lufi, LCD monitor, fénymásoló stb.) elrajzolt varázslattal telítődnek, ahogy az alakok kezelésbe veszik őket. A rajzfilmszerű abszurd képtelenségét fokozza a hátsó fal árnymozija a megfelelő dramaturgiai pillanatokban különféle mókás vagy groteszk helyzetekbe csoportosított sziluettekkel. Bányai Tamás fényei is mindössze egyetlen paravángerincre futtatott irodai dísznövény árnyékának a kiemelésével képesek az iroda neonhangulatát akár egy állatkert imitált dzsungelévé változtatni. Fekete Katalin jelmezei a hétköznapi ruhák karakterekhez illő jellegét felerősítve valamiféle tarka dresszkódot követő fura seregletté alakítják a szereplőket. Például a csapatépítő tréning koreográfiaszerűen kidolgozott, sokatmondó jeleneteiben a ruhák segítik a színészeket abban, hogy éreztessék a vidám, színes, emberarcú skandináv modell mögött megbúvó kétségbeesett elfojtásokat.
A dupla fenekű dramaturgia számtalan lehetőséget biztosít a kétértelmű szerepértelmezéshez. Már az alaphelyzetet létrehozó Ravn is képtelen figura: pénzsóvár kapitalista, aki nem bírja, ha valaki megvonja tőle a szeretetét. Gazsó György hatalmas gyerek, súlyos fellépésű, de kéztördelős természet, aki magával is elhiteti, hogy a ki nem mondott rossz valójában jó. Meglehetősen különös társaságot alkotnak az alkalmazottak is. Kováts Adél delejes HR-kisasszony; behatóan gondoskodik a férfi munkatársak testbéli komfortjának kielégítéséről is. Péter Kata kislánylelkű asszisztense elhiszi, hogy e-mailben kérték meg a kezét. Petrik Andrea szelíd alvajáróként retteg a fénymásolótól, mióta férje egy adatkábellel akasztotta fel magát. Klem Viktor az ősz és a vidék témakörében ijesztően kompetens agresszív fejlesztő. Tamási Zoltán zsenigyanús Nalléja önmarcangoló zugalkoholista. Adorjáni Bálint vicces akcentusa mellett alkoholgőzbe pácolt szlávos dalocskával villant látleletet a kelet-európai bevándorlók skandináviai beilleszkedéséről.

Igazán azonban az a döbbenetes, hogy mikor kiderül Ravn hamissága, mindannyian készek a megbocsátásra. A kegyelmi állapot korántsem megnyugtató, inkább hátborzongató ez a nyájmeleg összetartás. Ez már nem bohózat, hanem az Ibsen vagy Strindberg alakjait jellemző öncsalás felmutatása. A rendezés azonban nem élezi ki ezeket az ambivalenciákat, csupán felvillantja őket, ahogyan például Schneider Zoltán vehemens izlandijának pompás dángyalázó fröcsögése is – Formán Bálint duruzsoló, nyelvi ínyencségekben vájkáló tolmácsának asszisztálásával – csupán utal a skandináv népek közt is előforduló feszültségre és utálkozásra, de nem mélyül valódi konfliktussá. Egyrészt hál’ istennek, hogy az előadás elkerüli a kétértelműség didaktikus leegyszerűsítését, másrészt viszont kár, hogy időnként alig-alig realizálódik a komikus elemek mögött rejlő fenyegetés. Még a birkatermészetű alkalmazottak jámborsága is elsősorban a szituáció képtelenségét húzza alá, de nem pillant a dolog mélyére, holott ezt az ínyenc ambivalenciát joggal elvárhatnánk a Radnótiban.
Csányi Sándor Svend szerepében a rossz színész ügyetlen színészkedéseit remekül, bár olykor túlpoentírozva játssza el. Kristoffer ugyanis állandóan a nagy Gambini színészelméletéről papol, s ezzel Trier sajátos művészetfilozófiai eszmefuttatást emel a vicces színészi botladozás mellé. Gambini egyik kedvenc gyakorlata a Kéményseprő monológja a Kémény nélküli Városban. Kristoffer ezt mindig úgy adja elő, hogy fest egy koromcsíkot a homlokára. Volt felesége szerint azonban – Szávai Viktória gyengéd szívű, ám racionális ügyvédet játszik – ha nincs kémény a városban, korom sincs, amit magára pingálhat. A füstcsík tehát nem logikus. Ugyanakkor viszont a színpadon hitelességet kölcsönöz a figurának, márpedig színpadon logika helyett a teatralitás törvényei uralkodnak, ahogy a végkifejletben is a szerep törvényei mozgatják Svend figuráját, akár Kristoffer józan esze ellenében is. Anger ezt az igazságot erősíti meg, amikor a Színész ominózus monológját bensőségesre és komolyra hangszereli, hogy az addig kacarászó közönség komolyan figyeljen a színészre. Ám innen visszatekintve ez a komoly hangütés egyáltalán nem következhet Kristoffer túljátszottnak tűnő ripacskodó kedvéből; a színfalhasogatás mögött ugyanis már korábban éreztetni kellett volna a rejtőző lehetőséget, hogy a színész a megfelelő pillanatban a megfelelő hitelességgel képes megérinteni a közönséget. Nem kétséges, érzékeny és összetett kihívás: Trier vígjátékban is feladja a leckét.

LARS VON TRIER: FŐFŐNÖK
(Radnóti Színház)

Díszlet: Sebő Rózsa. Jelmez: Fekete Katalin. Világítás: Bányai Tamás. Dramaturg: Kovács Krisztina. Rendező: Anger Zsolt.
Szereplők: Csányi Sándor, Gazsó György, Kováts Adél, Szávai Viktória, Petrik Andrea, Péter Kata, Schneider Zoltán, Tamási Zoltán, Adorjáni Bálint, Klem Viktor, Formán Bálint e. h.