Minden úgy alakul, ahogy a szél fúj, meg ahogy a szelet fújják. Mások, valakik, ott fönt, akik láthatatlanok, de nem istenek, biztosan nem istenek.

Az idei pécsi Tánctalálkozón bemutatott izraeli Vertigo-darab, a White Noise (Fehér zaj) elrugaszkodó, repülő, a társak karjában landoló, majd segítségükkel puhán-erőteljesen földet érő testekben mutatta a felsőbb katonai döntnökök függvényeként koordináták rendszerűségében jobbra-balra-előre-kanyarba irányított embert. Az akarattalanítás és butítás persze mindenhol, minden szinten, minden fórumon terjed. A MU Színházban bemutatott Big Mouth (Nagy száj) izraeli alkotói ezt a létezést-állapotot – vagyis hogyan válik az egyén vagy egy nép játékszerré, kézről kézre adott, álomba ringatandó babává – egyszerűen, ítélkezéstől mentesen, de érzékeny kifejezőeszközökkel jelenítik meg. Az ugyancsak témába vágó Sasha Waltz & Guests-darab, a d’avant (Előjáték) a Madách Színházban ugyanezt show-vá növeszti, és mindent profanizál, amit csak lehet.
Big Mouth. Három táncos – két férfi és egy nő – menetel a színpadon. Vezényszóra irányt változtatnak, fordulnak. Az egyenesből nem térnek ki. Sehol egy „hurok”, egy görbület, egy finom ív. Minden „geometrikus”. Csak a fiatal, beszédesen karakteres testű emberek nem azok. Egyikük magas, jóképű, erőtől kicsattanó, katonás alkat (Oren Laor). A másik (Niv Sheinfeld) jóval alacsonyabb, vállai furcsa tömbbe rándítják össze egész felsőtestét, amely még nem táncos esetében is feltűnő, enyhe deformitásként hatna. A lány (Keren Levi) ezúttal jókislányos, fehér blúz-kék szoknya összeállítást visel, már csak valami nyakkendő kellene, és előttünk állna a diák, az éltanuló a valahova tartozás uniformisában. Az

előadásról készült korábbi fotókból tudni lehet, hogy létezik ő Marilyn Monroe-s kivitelben is a színpadon, de mi itt, 2010 őszén, Budapesten valamiért ezt a pedáns kvázi-egyenruhát kapjuk. A hármasból való kitörése talán ezért váratlanabb, drámaibb, mártírszerűbb. Megtorpan, mintha valami épp akkor jutott volna az eszébe, valami, ami a menetelésnél, a lépések ritmusánál, a hármak egységénél sokkal fontosabb. Aztán újra belekezd, bekapcsolódik, folytatja – bár más „szólamban” – a két férfi gyakorlatát. Nagyon tiszta és egyszerű formát választottak mindhárman, hogy tisztán és egyszerűen közvetítsenek gondolatokat. Könnyen válthatna ez „humanizált” mértani modorosságba, hisz sosem mennek túl a „normális”, a mindennapos mozgásnak azon a határán, amellyel, mondjuk, még egy buszmegállóban várakozva sem keltenénk túlzottan nagy megütközést. De a táncosok intenzív, karakteres „valamilyensége” feltölti a formalizmusból adódható hiátusokat, így egyensúlyoztatva a darabot a konkrét és a szimbolikus határán.
A katonás alaphelyzetből induló koreográfia origója a tökéletesség vagy még inkább a teljesség elérésére való törekvés lesz. A lány a végsőkig próbálja csiszolni a mozdulatokat, olyan tökéletesre, mint azok az egyenesek, amelyeket bejárnak. És miközben megszólal egy izraeli katonai himnusz, tökéletesen nagyra igyekszik tátani a száját is: középre, elénk áll a reflektorfénybe, állandó szemkontaktust tart a nézőkkel, miközben arca a tökéletesre (a nagy tátott szájra) való erőlködéstől tökéletlenné, amorffá válik. Végül is egy néma sikollyá. Munch Sikolyává. Ezt követően a fiúk „paszszolgatni” kezdik őt egymás közt, aminek a lány hol átadja magát, hol kisiklana az újraszabályozó kezek közül. Majd egy lírai rész jön, a hármak közt mintha helyreállna a rend, a béke, a két fiú odaadóan „partnerol”, kiszolgálja a táncosnőt, lábfejükre állítják, lábfejről lábfejre sétáltatják, érző utcaköveken, mint a járni tanuló gyerekét a szülő. Ez a „feloldás” a korábbiakat tekintetbe véve nyilván szándékoltan felemás, de kilóg a darab logikájából.
Sokkal cirkálmányosabb a Sasha Waltz & Guests d’avant-ja. Magára kap minden színt, minden hitet és hitetlenséget, megmerítkezik nép- és korszellemekben, lövet néhány gólt, felépít/felépíttet egy újabb kvázi Bábel tornyát, miközben repülnek a cipők, a papírgalacsinok. A kipát viselő

fiút öltöztetős babaként menyasszonynak, apácának, rabbinak ékítik, leng a mindenféle zászló, és nem tudni, mikor épp melyik a divatos, mikor ki kit miért dobál halálra, meddig bír vizelni egy sírásó, egyáltalán, senki nem tudja ebben a tébolyban, mi „igen” és mi „nem”. Minden úgy alakul, ahogy a szél fúj, meg ahogy a szelet fújják. Mások, valakik, ott fönt, akik láthatatlanok, de nem istenek, biztosan nem istenek. Vagy nem a mi istenünk. Hanem az övék. De ki kivel van? A bordó öltönyös férfi barát, de ha felöltőjét a szürkeruhásnak adja, és alul bordó-felül szürke, illetve alul szürke-felül bordó lesz, akkor ő most sógor-koma-jóbarát vagy ellenség? Nos, ez a d’avant: az emberi élet, az elejétől egészen a hullazsákig. Szó szerint. A négy előadó show-ja riposzt a mának; nagylábujját át-átböki abba a fajta divatos kultgiccsbe, melynek legfőbb ismertetőjegye, hogy vérprofi, s hogy azáltal látszik mondani valamit, hogy az istennek sem mond semmit, de ezt humorral és jópofán teszi, és be is ismeri.
Zseniálisan ötletes részek sora a d’avant. Például az első tizenöt percben, a zakóujjakon keresztüldugott boton Jézus-parafrazeáló kipás ember egzecírozásában kibeszélődik több évezrednyi történelem, melyben kedvemre azonosíthatom az öltönyöket, a színeket vallással, néppel, országgal – ha akarom, ha így akarom nézni. Ha nem, akkor meg élvezem a bravúros zakócserét, a saját lélekharangjaként megkonduló „botra feszítettet”… De hiába szólnak mindenféle nyelven a szakrális dalok, hiába tudom, hogy van is meg nincs is jelentősége annak, ha valaki németül beszél, a szöveg döntő hányadát egyáltalán nem értjük, és feliratozást sem kapunk. A szimplán egymás mögé fűzött jeleneteket a tagadhatatlanul fantasztikus ének- és tánctudás, a szabálytalanságokért adott piros és sárga lapok, a futball-labda módra használt társ koponyája, s hogy egyik társa még rá is lép, még ez sem turbózza a darabot az elszomorító realitás divatosan profán, mindent levizelős kibeszélésén túlra.
A Sasha Waltz & Guests-darab alkotói, előadói – a spanyol Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola, a marokkói-flamand Sidi Larbi Cherkaoui, a kanadai Luc Dunberry, a francia-belga Damien Jalet – nem jelölnek origót, nincs morális állásfoglalás, amely körül a produkció megfordulhatna. Tudom, nem trendi ezt számon kérni, és hát az előadók tényleg zseniálisan jók, s az egész d’avant ötletek pazar másfél órája, de, ugye, nem a személyes bravúr, a kreativitás bizonyítása, a show kell legyen a tét?