A kortárs táncban az a jó, hogy ha a produkció üzenetét filozofikusnak akarom látni, legott azzá is válik.

A Testek filozófiája budapesti bemutatóján Juronics Tamás koreográfus-rendező a kezdés előtt függöny elé lép, és elmondja: az esten a testek filozófiájáról lesz szó, de az első rész az érzékeinkre hat majd, gondolkodnunk inkább a másodikban kell.
Nem vagyok odaadó híve a szerzők által előzetesen bejelentett használati utasításoknak, de Juronics röviden beszél, szerény és szimpatikus, és amikor elmondja, hogy egy kísérlet tanúi leszünk, amelyben játékosan fognak „filozofálni” a mozgó-táncoló testekkel, azt gondolom: ez egyfajta beavató színház is lehet, amely manapság igen divatos, és jókor jó helyen még hasznos is.
Szót fogadva a barátságos szerzői intelmeknek, az első felvonásban tágra nyílt érzékekkel várom a felemelő hatást, amely ha szakaszosan, kisebb-nagyobb adagokban is, de érkezget, ám közben nem bírom ki, hogy ne rosszalkodjak: tudom, hogy nem kellene, de gondolkodom is, sőt, keresem a látottakban a filozofikumot… Hiába, megátalkodott vagyok – tehát vagyok.
Meg is találom, már rögtön az elején. A háttérhorizont úgy fénylik, mint valami szubsztancia, előtte Leibnitz monászai (isten teremtette, akarattal bíró atomok, melyek tevékenységükkel a szubsztancia lényegéhez tartoznak) hektikusan rángatóznak, ütköznek, szerveződnek… A kortárs táncban az a jó, hogy ha a produkció üzenetét filozofikusnak akarom látni, legott azzá is válik. De csitt! Hagyjuk a – főleg a cinikus – gondolatokat, ez még az első felvonás, hát érzékeljünk!
Látom a jól ismert juronicsos mozgásnyelvet, és élvezem is a látványát. Dinamikus tömegjeleneteket érzékenyebb kettősök, szólók vagy kisebb létszámú csoporttáncok váltanak, a monászok gyanúsak, mert mindegyikük érző-küzdő-szenvedő emberi lénynek tetszik, jól is van így, mert ha csak rideg-racionális monászok volnának, nem lehetne a mi világunk a „lehetséges világok legjobbika”. Az emberi monászok gyakran kaotikus „rendben” akcióznak, de az is előfordul, hogy egyszerre mozgó-masírozó strukturális egység képződik belőlük, ilyenkor olyanok, mint egy kommandó (vagy gárda), itt kiszélesül a táncopus referenciatartománya, újból a lehetséges világok legjobbikára asszociálhatok. A zenei kíséret intenzív, ritmikus gépzenei montázs, a majd’ egyórás felvonás vége felé már kicsit sokallom az érzékelését, magamban vágyakozom a második felvonásra, amelyben – Juronics és a színlap ígérete szerint – Chopin-, Liszt-, Schumann-, Csajkovszkij- és Gershwin-dallamokat fogok hallani.

Finta Gábor és Haller János / Schiller Kata felvétele

Ez a szünet után meg is adatik, sőt az első rész uralkodó szürkeségéhez képest a látványvilág is kiszínesedik: a kétrészes fekete balettdresszekre, illetve félmeztelenre vetkezett monász hölgyek és urak sorfala előtt, a földön színes pólók tarka csíkja fekszik. Hamar kiderül, hogy a „monászok mozgása” értelmezés a második felvonásban már nem állja meg a helyét. A táncosok ugyanis magukra húzzák a pólókat, amelyek mindegyikén felirat olvasható. Olyan fogalmak neve, mint például Test, Lélek, Szellem, Isten, Ember, Szépség, Lány, Fiú, Vágyak, Gátlások, Gének és még sok-sok más. Ha ilyet látok táncszínpadon, rögtön belépek a budapesti szkeptikusok körébe (szélsőséges esetben lemondva minden földi hívságról, beköltöznék egy agóraszéli hordóba), de Juroniccsal most is megbocsátó vagyok: végül is elmondta az elején, hogy játékos kísérlet tanúi leszünk. Ha komoly tartalmak komoly megjelenítésére alkalmazná e feliratozást, rögvest felölteném magamra az Epe feliratú pólómat, és abban ülve csapkodnám tovább a klaviatúrát. Aztán az is kiderül (Juronics erre is utalt finoman), hogy újabb játékos kísérleti provokáció alanyai leszünk: ugyanazt a koreográfiát kell végignéznünk a második felvonásban, amelyet az elsőben láttunk – csak most más zenére, póló-feliratozással. Akárhogy is van, de Juronics kétszer lépett ugyanabba a folyóba, pedig állítólag ezt nem lehet.

A feliratozás viszont működik. Egész más (filozófiai!) értelmet nyer a dinamikus, perlekedő férfikettős, ha egyik szereplője Isten, a másik pedig az Ember. A Lány és a Fiú kettősét nyüzsgő, okvetetlenkedő Vágyak, Gátlások, Gének stb. keresztezik, befolyásolják. Megjelenik a férfi Igazság és a női Igazság, köztük a Törvény akar rendet szülni. Aki az első felvonásban csak egy drabális pasas volt, arról kiderül: ő a Halál. Láthatjuk azt is, hogy – bár sokszor nem egyeznek – Szív és az Ész „együtt mindenre kész”, pláne, ha a Szex is ott ólálkodik körülöttük.
Hosszú Epe-pólómra gyorsan felhúzom a Jóindulat feliratú rövidke topomat, és eltekintek attól, hogy micsoda iszonyatosan didaktikus demagógia dühöng a Politika és az Elvek pas de deux-jében. Az Elvek állandóan ráugrik a szegény Politika hátára, cipelteti magát, a Politika ledobja, belerúg, a végén szabályosan lábbal tiporja. Jóindulatomat nem kevéssé az váltotta ki, hogy mindez Chopin (fülke)Forradalmi etűdjére zajlik, és én ezen magamban szívesen elfilozofálgatok. Egy másik tételben, Vallás és Áldozat kitűnő, finom kettősében a koreográfus-rendező valóban filozófusi erényeket csillogtat: a Vallás befogja Áldozata szemét, többször felemeli, majd földre ejti, megpörgeti a magasban, végül magára hagyja.
Ha lenne ilyenem, a cikk végére a Normális Kritikus feliratú pólót húznám magamra, és leírnám: a Testek filozófiájának jó az alapötlete, a játékosságért cserébe megbocsátható a didaktikussága, csak valahogy meg is reked az ötlet szintjén. Több olyan jelenet kellene bele, amelyben játék és igen komoly játék együtt munkál, és kevesebb olyan, amelyet túl egyszerű, gyengécske volta miatt nem tarthattam említésre méltónak. És az est szerkezete is nehézkes: túl mereven különül el egymástól a két felvonás, talán valahogy egybe lehetett volna fűzni a zene, látvány és feliratozás tekintetében eltérő két színpadi világot. És én rátennék egy lapáttal a beavató színházi jellegre is. Mert az előadás bármennyire is okoskodó konyhafilozófusoknak szánt fricska is, kétségtelenül kiderül belőle, hogy a kortárs tánc milyen gazdag értelmezési lehetőségeket kínál érző-gondolkodó befogadója számára.

Testek filozófiája (Szegedi Kortárs Balett)
Zene: montázs (szerkeszette: Milan Savic); Chopin, Liszt, Schumann, Csajkovszkij, Gershwin. Fény: Stadler Ferenc. Koreográfus-asszisztens: Czár Gergely. Koreográfia: Juronics Tamás és a Társulat. Rendező: Juronics Tamás. Táncolják: Csetényi Vencel, Fehér Laura, Finta Gábor, Hajszán Kitti, Haller János, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Májer Gábor, Markovics Ágnes, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea, Zsadon Flóra.

Nemzeti Táncszínház, 2011. január 25.