Az igazi, pontos indulatot, a színészi érveimet kell megtalálnom…

– Molière világa volt ilyen elviselhetetlenül hazug, vagy inkább a máról szól a Katona József Színház A mizantróp-előadása?
– Molière világa valószínűleg hazug és elviselhetetlen volt, legalábbis a szerző annak érezte: tudjuk, hogy személyes indíttatásból írta a darabot. De ha ma is csak az ő koráról szólna, akkor a Katona valószínűleg nem is tűzi műsorára. Van egy olyan sejtésem, hogy Zsámbéki Gábor nem Molière koráról, hanem a máról akart beszélni.
– Ez már a jelmezekből is kiderül. Ha csak a ruhákat nézem, ez A mizantróp játszódhatna valamikor az ezredforduló táján. De láttam egy olyan kosztümelemet, ami alapján azt gondolom, hogy napjainkról szól: ez a becsületbírósági tisztet játszó Ujlaki Dénes diszkrét, de mégis meglepő, sujtásos Bocskai-kabátja.
– Hát, jelmeztervezéssel kapcsolatos kérdéseket nem kötöttek az orromra… De az a kabát biztosan szándékosan olyan, hogy többféle képzetet kelthet, és alkalmas arra, hogy bármilyen társadalomban jelképezze a felsőbbrendűséget, a hatalmat. De itt valóban annyira konkrét a magyaros sujtás, hogy szerintem is ez a rendező és a jelmeztervező egyfajta közös gesztusa.
– Ami viszont a darab és a jelmezek kontextusában csak azt jelentheti, hogy ma a bocskai jelképezte „felsőbbrendűeké” a hatalom, és – ahogy azt tisztáztuk az elején – ez a világ elviselhetetlen és hazug.
– A darabban ezen a ponton konkrétan csak arról van szó, hogy bíróság elé akarnak citálni valakit azért, mert valamire megmondta, hogy rossz, pocsék. Mindenki tudja, hogy az illetőnek igaza van (a nézőtéren is), mert a vers elhangzott, és bár vicces a dilettantizmusa, de valójában egy felháborító sületlenség, amit művészetnek tart a szerzője. Tehát itt nem az egész világ képmutatásáról van szó, hanem valami konkrétabb dologról… Talán a sajtószabadságról. Hogy bírói ítélettel lehessen kötelezni valakit arra, hogy tetsszen neki egy dolog. Ez Alceste számára elképzelhetetlen.
– A sajtószabadságot nálunk ma sokak szerint az új médiatörvény veszélyezteti. Állást foglal A mizantróp-előadás ebben a kérdésben? Kell egyáltalán egy színházi előadásnak ennyire konkrét politikai témára utalnia?

Schiller Kata felvétele

– Szerintem az a jó színház, amelyikben benne is van, és nincs is benne a politika. Az a jó, ha például nekem benne van, de másnak egészen más jut az eszébe róla. A színháznak nem feladata hozzászólni a mindennapi vitákhoz. A mizantróp különben is egy nagyon összetett mű, sok mindenről szól. Mindemellett Zsámbéki Gábor rendezéseiben, eleve a darabválasztásaiban, mindig is lehet érezni komoly társadalomkritikát.
– Amikor szerepre készülsz, mikor kezdesz el gondolkodni a darab egészéről, esetleges politikai üzenetéről, vagy éppen a rendezői koncepció milyenségéről? Gondolom, eleinte csak a saját feladatodra kell figyelned…
– A mizantrópot eddig háromszor játszottuk, és én még nem tudom, milyen az előadás. Az én fejemben, az érzékeimben még a színészi megoldatlanságok vagy esetleg a jobban sikerült részletek zsonganak, még nem állt össze a kép. Közhely, de a bemutató utáni tíz-tizenöt előadás még próba, csak azokon a közönséggel együtt próbálunk.
– Mizantrópi alkat vagy a privát életedben?
– Egyáltalán nem. De ez nem azt jelenti, hogy megalkuvó, hazug vagyok és csak a saját érdekeimet nézem… Szó sincs erről. Alceste indulata hiányzik belőlem, amellyel mindenáron szembe akar menni a világgal.
– Könnyíti vagy nehezíti a dolgodat, hogy alkatoddal ellentétes karakterű figurát kell megformálnod?
– Nem művészileg, hanem „fizikálisan” esett nehezemre, hogy mindennap, délelőtt tízkor úgy kezdődött a próba, hogy nekem már százhúsz fokon kellett égnem. És aztán ez csak fokozódik… Ez nagyon fárasztó, idegesítő, kellemetlen. Próbakezdéskor sokszor visszasírtam például az Ivanovot, amelyben az első felvonás elején egy könyvet olvasok hosszasan, depressziósan ki-kinézek belőle, motyogok valamit a körülöttem levőknek. Ehhez képest Alceste beugrik a színpadra, és rögtön hőbörög. A fokozás technikailag is nehéz. Egy próbafázisban azt vettem észre, hogy mindig a színpad közepén állok, és folyton ordítok. Ennek nincs értelme. Az igazi, pontos indulatot, a színészi érveimet kell megtalálnom (ennek a feladatnak egy jó része még előttem van), és nem végigüvöltenem az előadást. A suttogásban is lehet mérhetetlen indulat és igazság.
– Beszédtechnikailag nehezebb ez a bravúros Petri György-, helyenként Várady Szabolcs-fordítás, mint például az Ivanov szövege?
– Nehezebb, mert szinte „pofátlan” rímek és a versritmus mellett kell a gondolatokat kifejezni. Két sornak külön sokszor nincs is értelme, csak ötnek együtt. És ezt át kell látnod, hogy érthető legyél.
– Az előbb megértettem, hogy (most még) hiába faggatnálak a rendezői koncepcióról, az előadás minőségéről. De azt megkérdezem: hogyan értelmezed az utolsó képet, amelyben kivonulva a világból, egy sufniban, az ócska cuccaid között ücsörögsz némán, mozdulatlanul, és körülötted régi életed emlékképei élednek fel?
– Többféleképpen is lehet értelmezni. Alceste folyamatosan készülődik, már a darab elején is pakol. Az emberek elől, a sivatagba készül. Összeszedi azokat a tárgyakat, amelyre egy világból kivonult, egyedül élő embernek feltétlenül szüksége van. Majd főznie kell, meg mosakodnia, fűtenie… De nemcsak pakol, rámol, hanem tulajdonképpen ő maga összeeszkábálja össze magának a sufniját, a maga sivatagát. Elmegy, de nem megy sehova, hanem a teljesen üres színházban csinál magának egy sivatagot… Sárga függönyökkel, színházból összeszedett kellékekből. Kint is van, de ugyanott is van, abban az üres színházban. Gábor erről azt mondta: Molière ezt átélte, nagyon vágyott rá, hogy elmeneküljön a világból, de nem ment sehova, hanem írt egy színdarabot A mizantróp címmel.
– Mondhatni azt is (Magyarországon elég régóta divatos szóval), hogy ez egy belső emigráció?
– Például. Én nem megyek el, hanem színdarabokat fogok játszani és rendezni a megmaradt csupasz falak között… De nem akarok szájba rágni semmilyen értelmezést. Gábor mindig is óvott attól, hogy egy dolgot egyféleképpen értelmezzünk.2011. február 3.