A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 83. § (1) bekezdése értelmében a közszolgálati médiaszolgáltatás célja többek között a nemzeti, a közösségi, az európai identitás, a kultúra és a magyar nyelv ápolása, gazdagítása, Magyarország, illetve a Kárpát-medence különböző területeinek társadalmi, gazdasági, kulturális életét megjelenítő műsorszámok bemutatása, Magyarország és a magyar kultúra, illetve a Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségek kultúrájának bemutatása Európa és a világ számára, sokszínű, gazdag választékú, többféle értékrendet bemutató műsorok közzététele, színvonalas szórakoztatás, nagy érdeklődést kiváltó műsorszámok bemutatása. A (2) bekezdés szerint a közszolgálati médiaszolgáltatás törekszik – többek között – a közérdek szolgálatára a médiaszolgáltatáson kívüli egyéb tevékenységek által, mint például a könyvkiadás vagy a színházi eseményekben való tevékeny részvétel. Írásunkban azt járjuk körül, hogyan jelenik meg a magyar színházi élet és kultúra a közszolgálati televíziók műsorában.
Talán nem meglepő, ha azt állítjuk, rendkívül kis számban, szinte észrevehetetlenül, és rendkívül alacsony minőségben. Magyarországon négy közszolgálati tévécsatorna működik, az m1, az m2, a Duna Televízió és ennek „fiókcsatornája”, a Duna II Autonómia, amely jórészt ismétléseket sugároz. 2001 és 2009 között az m1 nettó műsoridejének 0,5, az m2 0, a Duna Televízió pedig 1,1 százalékát fordította színházi közvetítésre.1 Hasonlóan alacsony mutatói csupán az ifjúsági műsoroknak vannak. A Magyar Televízió Közszolgálati Műsorszolgáltatási Műsorszabályzata2 I. 5. pontja szerint az MTV műsorai elősegítik a kulturális, tudományos, világnézeti és vallási sokszínűség bemutatását, és a csatorna kiemelt helyet biztosít a nemzeti és egyetemes kultúra alkotásainak, az értékőrzésnek és a kortárs művészeteknek. (Nota bene: az ifjúsági műsorokat ugyancsak preferálja a közszolgálati szabályzat.) Ha a fentiekből kellene a következtetést levonnunk, a magyar színházi produkciók a Magyar Televízió álláspontja szerint a kulturális életben marginális, jelentéktelen szerepet töltöttek be a jelzett időszakban. Ahhoz képest is elszomorító az arány, hogy az m1 2009-ben nettó műsorideje 12,8, az m2 15,6, a Duna pedig 22,3 százalékát szentelte az „elitkultúra ágazatnak”.3 Hiszen azt gondolnánk, a közpénzekből finanszírozott televíziónak a kulturális értékek eljuttatása és népszerűsítése a feladata. Az adatokból az látható, hogy vagy a színház nem tartozik ebbe a kategóriába, vagy a televíziók nem teljesítik ezt a feladatukat.

A SZÍNHÁZI KÖZVETÍTÉS

A színházi közvetítések elmaradása a televízió kommercializálódásának törvényszerű eleme. A közvetítésre fordított energia, munkaerő és -idő – divatos fordulattal élve – gazdasági szempontból nem racionális. Ez az oka annak, hogy a kereskedelmi televíziók nem sugároznak ilyen adásokat: a profitorientált szemlélet sosem lesz hajlandó egy olyan műsorra költeni, amelynek nézettsége nyilvánvalóan alacsonyabb lesz – egy nettó kétórás előadás végignézése komoly szellemi befektetést igényel a nézőtől is, ezért sokkal kevesebben vállalkoznak rá, mint egy többször ismételt hollywoodi film vagy egy egy kaptafára készült szórakoztató műsor végigülésére. (Ez annak ellenére így van, hogy különböző fórumokon sokan első helyen említik a színházi közvetítéseket arra a kérdésre, hogy mit kellene sugároznia egy jó televíziónak, és/vagy mit hiányolnak a képernyőről. Ám a nézettségük általában alacsony, legfeljebb a populáris, szórakoztató előadásoké relatíve magasabb.) Ezért szorult a színházi és operaközvetítés a közszolgálati csatornákra – mármint azokra, amelyek hajlandóak is akként működni. Persze ha a közszolgálati csatorna finanszírozása nincs megoldva, vagyis az állam rákényszeríti arra, hogy részese legyen a reklámpiacnak, ennek következményeként a közmédia is kereskedelmi alapokon gondolkodik, és profitszemlélettel tekint a produkciókra – márpedig azon sokat lehet spórolni, ha nem utaztat stábot egy színházba, és az előadás közvetítése helyett egy filmvásáron nagy kedvezménnyel beszerzett 1977-es kanadai tévéfilmet sugároz. (Létezik ellenpélda: a lengyel közszolgálati televízió, amely ugyan sugároz reklámokat, és színházi közvetítést is ad heti rendszerességgel, nézettsége mégis magasabb a kereskedelmi csatornákénál.)

A Honkongi paróka a Nemzeti Színház előadásában (1976). Iklády László felvétele

A színházi közvetítés amúgy nagy hagyományokkal rendelkezik. A műfaj 1957, a Magyar Televízió születése óta jelen van, az első tíz évben jellemzően a fővárosi, ritkábban a vidéki színházak kurrens (de szükségszerűen a 3 T „támogatott” kategóriájába tartozó) alkotásait közvetítette a televízió, évről évre növekvő számban. Ezek többnyire a hatalom szempontjából veszélytelenek, kockázatmentesek voltak, az elvárt, követendőnek tekintett színházesztétikai alapokon készültek. (Érdemes megjegyezni, hogy az emberek jelentős része ezeken keresztül „tanulta meg” a színház nyelvét.) A hetvenes évek közepétől kezdve a színház szinte szó szerint „jelen volt” az otthonokban, heti rendszerességgel voltak közvetítések, háttérműsorok, turnéfilmek. Szolnoki András, az MTV színházi osztályának vezetője visszaemlékezése szerint gyakorlatilag minden műfaj és minden színház kapott helyet a műsorfolyamban, vidéki és fővárosi, szórakoztató és művészi előadások egyaránt sorra kerültek, a stúdió-előadásokat sokszor tévéjáték formában rögzítették. Igaz, Paál István, Gaál Erzsébet és Fodor Tamás rendezései csak később, a nyolcvanas években jelentek meg a képernyőn, a korabeli „alternatív” színházi közeg kimaradt a palettáról, de ennek nem politikai okai voltak, hanem az, hogy nem volt számukra hely a műsorstruktúrában (akkoriban este 10 után befejeződött az adás). Szolnoki csupán néhány olyan esetre emlékszik, amikor egy-egy felvétel „dobozba” került, ezeket tíz évvel később mutatták be. „A cenzúrát nem a Magyar Televízió csinálta, hanem a Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főosztálya, amely bekérte a műsorterveket, és ha valami nem tetszett nekik, rávették az igazgatót, hogy álljon el a bemutatótól” – mondja Szolnoki András. A rendszerváltást követő években is évi 40-50 közvetítés volt, 1991-ben az MTV még részt vállalt a Kamra létrehozásában is, amely amikor nem színházként, akkor televíziós „célműteremként”, tévéjátékok rögzítésére alkalmas helyként funkcionált. 1998-ban az induló kereskedelmi TV2 még tervezett színházi közvetítést, ebből néhány meg is valósult, vasárnap éjszaka, a Magyar Televízióban azonban ekkorra teljesen megszűnt a színházi közvetítés, csak 2002-ben indult újra. 2003 és 2005 között évi 24 új előadás került képernyőre (felerészt élőben, felerészt felvételről), 2006-tól azonban ismét jelentősen megritkult, majd szinte eltűnt az MTV műsorából. Mára a negyedévenkénti „színházi tematikus hetek”, és az ezen hetek végén adásba szerkesztett új közvetítés is eltűnt. Ezalatt a Duna Televízióban majd egy évtizedig kifejezetten sűrűn, havi rendszerességgel (esetenként gyakrabban) jelent meg a színházi előadás, ez a csatorna szívesen befogadta az ORTT-pályázaton nyertes produkciókat is. Az utóbbi időben azonban a Dunán is megritkult a színházi közvetítések sorozata.

A Tartuffe a Várszínházban (1985). Iklády László felvétele

Ma összességében azt mondhatjuk: csak nagy ritkán kerül (élő) színházi közvetítés a képernyőre, az is inkább a Duna Televízióban, a Magyar Televízióban viszont tényleg csupán alkalomszerűen. S ha megtörténik is, az jellemzően populáris produkció, de előfordul az egyértelmű politikai indíttatású műsorszerkesztés, legyen szó akár Az ember tragédiájáról, a Nemzeti Színház nyitó előadásáról (amelynek műsorra tűzését az intézmény akkori kormánybiztosa, Schwajda György a leghatározottabban ellenezte, a legfelsőbb akarat mégis a közvetítés mellett döntött), akár a szolnoki Szigligeti Színház szilveszteri revüjéről. Az ORTT az elmúlt évtizedben írt ki ugyan pályázatokat színházi felvételek gyártására, de az utolsó ilyen esetében is egyértelmű, hogy nem a színházművészeti szempontok döntöttek arról, mi kerüljön a nézők elé.4 A trend alapján úgy tűnik: a színházi tévéközvetítés szilveszteri jellegzetességgé válik. 2009-2010 fordulóján a Budapesti Operettszínház zenés egyvelegét tekinthették meg az m1 nézői, az óévre eső részben a musical- és operettrészleteket a teátrum falai között, az újévre esőben pedig nótázást egy pincekocsmai miliőben a színház sztárjaival, a kettő között pedig a színház igazgatója kívánt boldog új évet a magyar népnek. A Duna Televízióban viszont évek óta a szolnoki színház Határok nélkül című szilveszteri gáláját közvetítik – ez a giccsbe és szirupba csomagolt nosztalgia-esztrádműsor azonban színházi szempontból értékelhetetlen. A legutóbbi szilveszteren az MTV a hét éve repertoáron lévő Egy csók és más semmi című operettet közvetítette a Vígszínházból, ennél kurrensebb darab, úgy tűnik, nem akadt (talán azért nem, mert az egri Gárdonyi Géza Színház Csörgess meg! című, nagy közönség- és szakmai sikert aratott produkciójának felvételét három héttel korábban, szombaton késő este elsütötték a kimutathatatlan nézettségű m2-re rejtve).
Érdekességképpen 2010 tavaszán lajstromba vettük az MTV honlapján lévő videotárból elérhető színházi közvetítéseket. Ezek a következők voltak, a gyártás éve szerinti bontásban: 1976: Szakonyi Károly: Hongkongi paróka (Nemzeti Színház, rendező: Illés István); 1982: Csurka István: Döglött aknák (Katona József Színház, rendező: Iglódi István); 1983: Eugène Scribe: Egy pohár víz (Józsefvárosi Színház, rendező: Félix László); 1985: Molière: Tartuffe (Nemzeti Színház/Várszínház, rendező: Szinetár Miklós); 1990: Csurka István: Majális (Játékszín, rendező: Csurka László); Carlo Goldoni: Velencei terecske (kaposvári Csiky Gergely Színház, rendező: Ascher Tamás); 1995: Heinrich von Kleist: Homburg hercege (Új Színház, rendező: Hargitai Iván f. h.); 1996: A Grimm testvérek meséje alapján Keleti István: Az ördög három aranyhajszála (Budapesti Gyermekszínház, rendező: Gömöri V. István); 1998: Csiky Gergely: A nagymama (Nemzeti Színház, rendező: Iglódi István); 2008: Mozart: A varázsfuvola (tévéfilm-változat, HOPPart, rendező: Novák Eszter); 2009: Kálmán Imre: Csárdáskirálynő (Budapesti Operettszínház, rendező: Kerényi Miklós Gábor); Ron Aldridge: Csak kétszer vagy fiatal (József Attila Színház, rendező: Léner Péter); Fenyő Miklós -Tasnádi István: Aranycsapat (József Attila Színház, rendező: Méhes László). Vagyis csaknem ugyanannyi a rendszerváltás előttről, mint utánról, és jelentős túlsúlyban vannak a szórakoztató előadások.

SZÍNHÁZI HÁTTÉRMŰSOROK

Színházi tematikájú műsor a magyar közszolgálati televíziók egyikében sincs. A Duna Televízióban volt ilyen törekvés – ahogyan a rendszeres színházi közvetítésre is, a Dunaszínház sorozatban -, de ezek megszűntek. Portréműsorok nagy ritkán készülnek (az olyan típusú sorozat, mint a Mestersége: színész volt annak idején, amely mindig színházi alkotó pályáját dolgozta fel, ma talán elképzelhetetlen, bár kivételként Alföldi Róbertnek volt egy népszerű és jeles színművészekkel folytatott beszélgetős műsora néhány évvel ezelőtt), a Névjegy a Duna Televízióban, a Záróra az m2 éjszakai sávjában pótolja időnként ezt a hiányt. Ezek alacsony nézettségű, rétegműsor-sávokban kapnak helyet, ám a műsorstruktúrában következetlenül szerepelnek, promóciójuk szinte nincs. A színházról mint témáról a kulturális magazinok (a Kikötő a Dunán, korábban a Kultúrház, manapság az Aranymetszés az MTV-ben) ejtenek szót, időnként, főleg fesztiválszerű eseményekhez, különösképpen a POSZT-hoz kapcsolva. De általában, eseti kivételektől eltekintve, ezek sem többek bulvárszintű híradásoknál, amelyek megmaradnak a felszínes beszámoló szintjén. Sem a színházi élet eseményeit feldolgozó, sem a bemutatókról, színházakban folyó munkáról rendszeresen és szakmai hitelességgel beszámoló műsor, sem színházkritika nem jelenik meg a televízióban. (Néhány éve az olyan populáris előadásgyárak, mint a Madách és az Operettszínház, werkfilmeket készítenek népszerű produkciójukat reklámozandó, amelyeket a kereskedelmi televíziók műsornak álcázva sugároznak vagy az éjszakai, vagy a hétvégi nappali műsorsávban.)

A Homburg hercege az Új Színházban (1995). Koncz Zsuzsa felvétele

A színházról való televíziós reprezentáció a magazinműsorokban valósul meg, jellemzően a reggeli (Ma reggel), a délelőtti (Nappali) és a délutáni (Teadélután) műsorsávban. Ezekben általában egy-egy színházi bemutató kapcsán hívnak meg egy-egy rendezőt, színészt, aki tulajdonképpen négy-öt percben promotálhatja a premiert. Hogy ez miért banális, arról kiválóan tanúskodik a Teadélutánnak a Maladype Színház Figaro házassága című bemutatójáról szóló blokkja, amelyben a magyar színházművészet két kiemelkedő alakja, Törőcsik Mari és Zsótér Sándor válaszolhattak arra a kérdésre, hogy mi is ez a darab, és hol látható – négy és fél perc időtartamban. Ezeken a „kölcsönösen mindenkinek megéri” típusú kvázireklámokon kívül a színház legfeljebb a politikához kapcsolódóan lesz téma a televízió számára, mint például a Nemzeti Színház körüli viták kapcsán, de ilyenkor egyáltalán nem színházi, hanem kizárólag politikai aspektusból. Mindennek fényében érdekes, hogy a hiányt pótlandó a vasárnap reggeli tévéműsorban önálló rovatot kapott a Magyar Teátrum című kiadvány, amelynek keretében Fekete Péter, a Békés Megyei Jókai Színház igazgatója, a lap főszerkesztője a Teátrumi Társasághoz kapcsolódó színházakból mutat be kedélyes életképeket, színházi háttérszakmák képviselőit és előadásokat. Fontos kérdés, hogy miért kap egy nyíltan politikai alapon szerveződő színházi tömörülés önmagát népszerűsítő, saját maga által szerkesztett lapja ilyen előkelő reklámlehetőséget a közszolgálati Magyar Televízióban, miközben politikasemleges kulturális műsorokban nem jut sem hely, sem idő a teljes színházi szakma, a színházakban folyó munka megjelenítésére, netán – horribile dictu – párbeszédre, esztétikai vitákra. Megjegyzendő, hogy a kereskedelmi alapon működő, de közműsor-szolgáltatónak minősülő Hír TV és ATV egy-egy műsorában visszatérően foglalkozik kulturális adásaiban a színházzal, akár vita vagy portré szintjén is.

Az ember tragédiája a Nemzeti Színház előadásában (2002). Koncz Zsuzsa felvétele

ÖSSZEGZÉS

Amennyiben a közszolgálati tévé valóban a bevezetőben említett értékek megőrzésére és bemutatása okán létezik, akkor a színházkultúra ma Magyarországon nem jelenti jellemzően sem az identitáskeresés formáját, sem a magyar kultúra egyfajta hordozóját és közvetítőjét. Az elmúlt húsz év színházi látszatjelenléte is kellett ahhoz, hogy a színházról való közbeszéd gyakorlatilag megszűnjön, hogy elenyésző legyen az olyan színházi események száma, amelyek elérik a média ingerküszöbét, még a közszolgálati csatornák ingerküszöbét sem – ez pedig legalább annyira írható a színházi szakma reakcióképtelensége, szinte kizárólagosan a status quo megőrzésére irányuló létezése számlájára, mint a politikai elit azon, pártfüggetlenül folyamatos törekvésére, hogy a közszolgálat távolodjon el a kultúrától, és kerüljön közvetlen hatalmi befolyás alá. Ami a közszolgálati televízióban megjelenik a színházról, felszínes, gyors, kevés, és ezért lényegében észrevehetetlen. A televízióban nem épülnek műhelyek, a folytonos átszervezés és a politikai széljáráshoz igazodó vezetőváltások következtében nem alakulnak ki hosszú együttműködések, kizárólag a napi hírérték meghatározó a bulvárhír-versenyben. A színházakban – általánosságban, kevés kivételtől eltekintve – nincs műsorpolitika, csak műsorterv, nincs nézőnevelés, csak nézőszám-növelési eszköztár. Csak ez utóbbi számít – és ebben a színház és a televízió egyaránt osztozik. Elkerülhetetlen leszögezni: a társadalom, a közösség számára értékes dolgokat nem mennyiségi, hanem minőségi alapon kell megítélni. Az, hogy ez nem így van, kortünet. Amit a színháznak – és a közszolgálati televíziónak – nem elszenvednie kellene, hanem megmutatnia, szembesítenie vele a társadalmat, a közjó érdekében.

1 Az országos tévécsatornák műsorkínálata 2009 márciusában, az Országos Rádió és Televízió Testület megrendelésére készült elemzés, közzétéve:http://www.mediatanacs.hu/elemzesek/20/25/1265713965 orszagos_musorkinalat_2009_03_20100207.pdf
2 Közzétéve a Magyar Televízió Közalapítvány honlapján: http:// www. mtvka.hu/attachments/028_kmsz.pdf – az új médiatörvény létrehozta közszolgálati médiastruktúrában a Magyar Televíziót már nem közalapítvány működteti.
3 Az elemzés funkcióját tekintve elitkultúra jellegűnek nevez minden magas kulturális értéket képviselő műsorszámot (szerzői filmek, kulturális magazinok, komolyzene, vers, ismeretterjesztés stb.). A tanulmány szerzői jelzik, hogy „A funkció szerinti besorolás nem minősíti a műsorokat színvonaluk szerint, tehát bármilyen funkciójú műsor lehetett jó, de lehetett gyenge is”.
4 Koltai Tamás: Az ORTT színjátéka. 2010. február 13. (http://www.168 ora.hu/velemeny/ortt-palyazat-szinhaz-51056.html)