…két férfi gyerekjátékszerű, de a felnőtt létben zajló küzdelme a nőért.

Sherlock Holmes és Moriarty professzor, Batman és Joker, Harry Potter és Voldemort: a hősök mit sem érnek ősellenségek nélkül, sőt hős mivoltuk egyetlen célja nem más, mint a végső leszámolás az ellenféllel – ami azonban rögtön le is radírozza őket a hőstérképről. Pedig hősökre szükségünk van, avagy We Need a Hero, ahogy a brit zenész mondaná, ha megkérdeznénk. Hőssel szolgált nekünk tehát Kárpáti Péter is a Tatabányán 2001-ben, Budapesten pedig most először bemutatott drámájában: Nick Carterrel, az 1910-20-as évek itthon is kedvelt ponyvaregény-nyomozójával és természetesen ősellenségével is, Dr. Quartzcal – vagy inkább az ő paródiájukkal, karikatúrájukkal. Az egyik tőrbe csalja a másikat (de ki kicsodát?), birokra kelnek egymással ököllel és ésszel is – egyszóval megpróbálják a másikat végképp eltörölni. És közben persze ott van az elmaradhatatlan nő, Quartz szeretője (vagy egy budoárba zárt áldozata?), Zanoni is.

Bánki Gergely és Kovács Krisztián / Schiller Kata felvétele

A harc egy pesti romkocsma, a Fogasház egyik lakásában folyik, ezúttal a szerző és a három színész rendezésében – ugyanott, ahol Kárpátinak a színházfogalommal kísérletező, azt tágítani próbáló, a minimális fikciót improvizációkban és a játszók életében, aznapi hangulatában feloldó Vándoristenek című előadása, performansz-sorozata vagy műhelykísérlete is zajlott. Gyanús tehát, hogy mégsem igazi krimiről van szó. És hát a szövegben is meg-megjelennek a gyanús fordulatok, amelyek arra utalnak, hogy az előadás tétje nem egyszerűen egy ponyvadetektív és ponyvaellensége ponyvapárharcának végkimenetele. Hogy netán ebben a – nem színházi térben, hanem – lakásban ez a három, nem éppen a krimi-zsánerből ismert színész között valami más indulat feszülne. Mondjuk a két férfi gyerekjátékszerű, de a felnőtt létben zajló küzdelme a nőért. A nő döntésének súlya a két férfi között. Erre utal főként a kontextus és részben a dráma szövege – viszont erről tereli el a figyelmet a budapesti előadás több sikerületlennek tűnő eleme.
Főként a színészek játéka. Túl baráti hangulatú például az előadást nyitó, a közönséghez kiszóló kis bevezető, amelyben Bánki Gergely és Kovács Krisztián egymást bíztatva és kiegészítve elmagyarázzák, hogy ki is az a Nick Carter, és hogy hogyan indult ennek a detektíves előadásnak a története: nem érezzük, hogy a két férfi között bármiféle feszültség lenne. Ők ketten – paradox módon – egyébként is túl hitelesek: a prológ után már tényleg detektívet és tényleg bűnözőt játszanak, nem pedig bűnözőt és detektívet játszó játékosokat. Láng Annamária mutatja meg, hogyan is lehetne vegyíteni a játék tétjét a játékot játszók életének tétjével: ő fontos jelenetekben mást mond, mint amit arca mutat. Mikor Bánki Dr. Quartza odadobja őt Kovács Carterének, Láng Zanoniján látszik csak, hogy ez a játék nem csak játék: ahogy Bánkira néz, abban benne van valami, ami nem krimi, ami nem Zanoni érzése, és aminek tétje nem csak az aznapi játék alakulása. Ez hiányzik a detektívjébe teljesen belemélyedő Kovács Krisztián és a bűnözőt teljes hitellel alakító Bánki Gergely játékából. És valami hasonló megfejtési kulcs hiányzik a rendezésből is: Kovács például „valódi” detektívjelmezben van, s ami elhangzik, azt színházi eszközökkel mind valóban el is játsszák. Az ugyanis 2011-ben már semmiképpen sem árulkodik semmi különösről, semmilyen jelentésbővülésről, hogy a felejtés elixírje Unicum, a csilláron lógó detektív árnyjáték, a tengeri utazás laptopon zajlik, a helyszín pedig egy nem is igazán lakásszerű, mivel üres lakás: ezek az ősbemutató óta eltelt tíz évben, a struktúrán kívüli társulatok hathatós közreműködése révén épp olyan megszokott színházi eszközökké váltak, mint a „valódi” díszlet és a „valódi” kellékek. A dráma szövege pedig önmagában nem annyira különös, hogy ne lehetne éppenséggel egy posztmodern, a formával kísérletező, de valódi krimi szövege. S ahogy a bevezetőből hiányzik a feszültség, úgy hiányzik a személyes mini-tragédia is az előadás végéből, mikor a nő megsértődik mindkét férfira, és otthagyja a játékot: fogja bukósisakját és dühösen kisétál a lakásból (meghajolni sem jön vissza). Pedig ha itt egy játékba rejtett rivalizálás zajlott a vágyott nőért, a kisszoba femme fatale-jáért – amelyet Láng Annamária magabiztosan játszott az elsőtől az utolsó percig -, akkor az ő elvesztése mélyen kéne hogy érintse a két férfit. Akik ezzel szemben csak úgy abbahagyják a játékot, kedvesen viccelődnek kicsinykét, majd elmennek sörért, és minket is erre biztatnak.

Mintha nem történt volna semmi komoly. Mintha a játék csak játék lett volna, amit majd holnap folytatnak. Mintha ennek az estének a három játszó életében nem is lett volna jelentősége. De ha így van, miért mutatták meg nekünk, nézőknek?

Kárpáti Péter: Nick Carter avagy végső leszámolás Dr. Quartzcal
Tervező: Balázs Juli. Dramaturg: Sebők Bori. Zene, effekt: Láng Annamária. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória. Rendezte a szerző és a társulat. Szereplők: Láng Annamária, Bánki Gergely, Kovács Krisztián.

Fogasház, 2011. május 15.