A szakmai, művészi tekintélyemet már egy ideje folyamatosan ki akarják kezdeni, most már az emberi hitelem van soron.

Az egri Gárdonyi Géza Színház február elsejével hivatalba lépett új igazgatója, Blaskó Balázs – minden jel szerint – új vezetőt akar az Egri Tánctagozat élére. Pedig a két éve alakult kisegyüttes ma már igen magas nívót képvisel. Legutóbbi, Tiszta tánc című premierjükön három
európai hírű koreográfus (JosephTmim, Zachár Lóránd és Gustavo Ramirez Sansano) egyfelvonásosait tolmácsolták – nemzetközi színvonalon. Barta Dóra tagozatvezetővel a bemutató másnapján, március 19-én beszélgettem.

– Gratulált neked a Tánctagozat premierje után az igazgató?
– Nem. Úgy tudom, egy hete az Olympia bemutatóján sem volt jelen.
– Pedig most a demokratikus előkészítésnek kellene zajlania, a diktatúrát későbbre ígérte Blaskó Balázs. Ezek után lehet, naiv a kérdésem: milyen a viszonyod az új igazgatóval?
– Akár kiegyensúlyozott munkafolyamatban is lehetnénk február elseje óta, hiszen én tudom a dolgom, annak megfelelően cselekszem, ezt tettem eddig is… De azt gondolom, romlott a viszonyunk. Naponta adódnak nehéz helyzetek, például munkarendi megbeszélések, amelyeken nekem általában valamiért védekeznem kell. Hétköznapi szinten is megfogalmazható: valószínűleg nem nézünk harmonikus együttműködés elé…
– Elárulsz konkrétumokat is?
– Hát, fegyelmi meglengetése, kiírások a falon, amelyek mind arra vonatkoznak, hogy hol és mit hibáztam, rólam szóló jó kritikát nem lehet kitűzni… Ilyen „apróságok”, amiket az ember megpróbál nagyvonalúan kezelni.

– Miért lengettek feléd fegyelmit?
– Egy jótékonysági megyei gálát szervezett a színház, s még Csizmadia Tibor felkérte a Tánctagozatot, hogy lépjen fel benne körülbelül húszperces műsorral, amire el is kezdtünk készülni. Kelemen Csaba, a gála szerkesztője, művészeti vezetője folyamatosan szűkítette az általunk kínált anyagot. Végül kilencpercnyi műsoridőnk maradt, amit én elfogadtam. Aztán Csaba az előadás kezdete előtt néhány perccel odajött hozzám, és azt mondta, túl hosszú a műsor, úgyhogy arra kér, ne lépjek fel. Ott álltam sminkben, jelmezben, egy felkészülési időszak után, egy jótékonysági gála előtt, és úgy döntöttem, mégis fellépek. A táncosaimnak sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért nem megyek színpadra, és ha nem lépek fel, nyilván nekik sem lett volna hozzá kedvük. Pár nap múlva hívattak az irodába…
– Szerinted mért csinálja veled ezt az igazgató?
– Talán mert én is pályáztam a színház igazgatói posztjára. De a nyertes ritkán bünteti a vesztest, nem? Újabban a művészi tudásomat is megkérdőjelezi, de a konfliktus gyökerét, a valódi eredőjét nem találom. Végül mindig arra jutok, hogy csak valami személyes ellentét lehet.
– Politikai ellentét nincs köztetek?
– Én nem vagyok politikai szereplő, én a szakmámat képviselem. Arról nem tehetek, hogy az utóbbi időben úgy tűnik fel, mintha az lennék. Nagyon nem kedvelem azt, ami mostanság történik, például hogy rólam bármit lehet mondani, engem ide-oda lehet pakolni. Tartok tőle, hogy nem régebben, mint Blaskó Balázs igazgató úr színre lépése óta került elő a nevem ilyen összefüggésekben.
– A Gárdonyi Géza Színházban a művészek között (tehát most nemcsak a táncosokra gondolok) van politikai szembenállás? Olyan hírek is kiszivárogtak, hogy a színházban két társulat van…
– Ez amolyan művészi széthúzás volt. Aki bent élt a társulatban, láthatta, hogy felnőtt egy új generáció, amelyik – törvényszerűen – máshogy gondolkodott a színházról, mint az idősebbek. De hozzá kell tennem, hogy az elégedetlenebbek csak egy kis részét képezték a társulatnak. Bár mint tudjuk, ez nem életkori, inkább szemléletbéli sajátosság, ami nem oldódott fel az évek során, hanem két külön táborban kódolódott a színház napi életében.
– Az új igazgató nyilatkozataiból ismerhető a színházszemlélete. De inkább politikai cselekvésnek minősíthető, mint művészinek, hogy igazgatóként Blaskó egyik első húzása az volt, hogy a színházat kiléptette a Magyar Színházi Társaságból, és beléptette a Magyar Teátrumi Társaságba.
– Egyértelmű. A színházban az elmúlt években művészi kérdések osztották meg a közösséget, az új igazgató fellépése óta viszont erősen politikai színezetűvé válnak a belső konfliktusok.
– Színészként, rendezőként Blaskó mellőzöttnek érezte magát az elmúlt tíz évben?
– Erre azért merek igennel válaszolni, mert ő maga is ezt állítja. Azt gondolja, hogy az elmúlt tíz évben sokkal sikeresebb lehetett volna, ha nem Csizmadia a direktor. Én máshogy gondolom, de azt hiszem, erről nincs jogom nyilatkozni, nem törhetek pálcát egy másik ember fölött… De azt látom, hogy nagyon sok elfojtott indulat dolgozik.
– A köztetek lévő rossz viszonyt talán egyszerűen az okozza, hogy a személyed és a Tánctagozat megszületése szorosan kapcsolódik a Csizmadia-korszakhoz?
– Az Előadó-művészeti törvény alapján Csizmadia részéről logikus lépés volt a tagozatalapítás, nekem meg – egri lévén – nagyon jólesett, hogy a város és a megye egyetértésben kinyilvánította: szeretnék, ha itt lennék, itt alkotnék. Tizenegy új státust teremtettek ehhez, a tagozat megalakulását a személyemhez kötötték, és nemcsak arra kaptam megbízást, hogy tánckart működtessek, hanem arra is, hogy saját művészi arculattal rendelkező együttest hozzak létre. Látható, hogy megalakulásunk egy régről eredeztethető folyamat eredménye volt, nem volna szabad úgy nézni, hogy a tagozat csakis Csizmadia Tibor és Barta Dóra jó viszonya következtében jött létre. Ha valaki színházat vezet, tudnia kell szélesebb összefüggésben látni a kérdéseket. Tizenhét éve visszajárok a szülővárosomba, és nem azért, mert nincs hova mennem, hanem mert elkezdtem építeni valamit. Mindig kerestem egy-egy újabb formát, amelyben a táncművészet számára megmutatkozást, otthont lehetett teremteni itthon, Egerben.
– A város most is melletted van: nemrég jelentették be, hogy pluszforrást juttatnak a Tánctagozatnak abban az esetben, ha te maradsz a vezetője. Lehet, hogy ebben a kérdésben konfliktus van a fenntartó megye és a költségek felét álló város között?
– Nem tudom, milyen kommunikáció folyik a megye és a város között. Elvileg most könnyebben kellene szót érteniük abban is, mit tartanak értéknek. A városban sokkal régebb óta követik az eseményeket, egyszerűen jobban tudják, miről van szó. ők érzik, értik a megszűnés veszélyét, tudják, a városnak mit jelentene ez. Ezért nyilvánították ki, hogy akkor folyósítják a célzott támogatást, ha a Tánctagozat személyi összetétele változatlan marad.
– Ez sem hat Blaskóra?
– Úgy tűnik, az aggasztó gazdasági nehézségek ellenére sem tart rá igényt. A tagozat ügyvezetőjének, Mirkóczki Zitának már nem hosszabbítja meg a szerződését. Természetesen engem a direktor úr erről előzetesen nem tájékoztatott. (Zita tizennyolcmillió forintot pályázott a színháznak az elmúlt másfél évben.) Velem azt közölte, hogy hív egy másik tagozatvezetőt, és engem visszaminősít tánckari taggá. Pedig a vezetői kinevezésem 2013-ig szól.
– Ezt hivatalosan bejelentette?
– Hivatalosan közölte, de írásba még nem adta. De minden megnyilvánulása, gesztusa megerősíti a kinyilvánított szándékát.
– Elfogadod a táncos-szerződést?
– Egy kicsit „viccesnek” találnám. Meg is kérdeztem tőle: úgy gondolod, hogy Érdemes művészként a Rákóczi-musicalben kell majd a karban táncolnom, és teljesítenem minden utasítást, amit majd az ad, akit idehívsz a helyemre? Viccet félretéve, súlyos problémának tartom, ha a direktor úr nem hajlandó a táncos műfajt kellő tisztelettel kezelni. A pressziójának ez a lényege: olyan helyzetet akar teremteni, hogy önmagamtól álljak fel.
– A táncosok hogyan élik meg a helyzetet? Több kitűnő színészhez hasonlóan ők is elszerződnek?
– Mindegyiküket én hívtam ide, a személyem jelent számukra garanciát. Egymásra vagyunk utalva. Ilyen egységesnek még nem éreztem a csapatot. Megtisztelő érzés, hogy egyöntetűen megfogalmazták, ők csak velem maradnak itt. Ami velem történik, őket is rántja.
– Szörnyű lehet ezt személyesen megélnetek, de ha eltekintek az egyéni sorsoktól, az háborít fel leginkább, hogy egy csúcsra jutott, európai színvonalú kisegyüttest akarnak szétrombolni… Nem túlzás azt állítanom: nemzeti kulturális értéket. Ráadásul vidéken, amelynek fejlesztése kormányszinten is hangsúlyosan a legfontosabb kulturális preferenciák közé tartozik – elméletben. A gyakorlat meg, legalábbis Egerben, ezek szerint azt mutatja, hogy a politikai erőfitogtatás és a személyes sértettségből fakadó reváns a lényeg, aminek oltárán bármi feláldozható, szemétre vethető. A mostani, Tiszta tánc című bemutatótok szakmailag rendkívül színvonalas, értékes. De kockázatot is vállaltál a három egyfelvonásos bemutatásával, mert egyik sem kifejezetten közönségdarab.

– Amikor meghívtam a három külföldi koreográfust, még nem lehetett előre látni a mostani helyzetet, legfeljebb sejtéseink voltak. Azt végképp nem gondoltuk, hogy támadási felületnek használják majd ellenem azt, hogy nem populáris, szórakoztató estet mutatunk be.
– Elbizonytalanodtál? Taktikusabb lett volna valami könnyedebbel előállni?
– Nem bizonytalanodtam el, de elhatároztam, hogy megpróbálom máshogy kommunikálni a jelenséget. Talán abban bizonytalanodtam el mégis egy kicsit, hogy meg tudom-e védeni a támadásokkal szemben a bemutatót. Nehéz mit mondani, ha a munkánk összegzése Blaskó Balázs szemében nem több, mint „groteszk rángatózás”. Bár elgondolkodtat, honnan meríti a véleményét, ha nem látta az előadásainkat. Az egri ténykedésem, főleg az utóbbi időben, arról is szól, hogy megszerezzem a műfajnak azt a tiszteletet, ami jár neki (ez az est ehhez nagyon jó választás volt).
– A Tánctagozat mindig is fellépett musicalekben, zenés darabokban, és mellette önálló táncelőadásokat is tartott. Nyilatkozott már arról az új igazgató, hogy adna-e a jövőben is önálló lehetőséget a Tánctagozatnak?
– Az első társulati ülésen egyértelműen kijelentette: Egerben ezután csak tánckar lesz. Nem akar önállóságot, egyéni stílust felfedezni benne, és nem kívánja támogatni úgy, mint azt elődje tette. Később azonban úgy nyilatkozott, hogy majd az új tagozatvezető meghatározhatja, mit hogyan szeretne, ő maga szívesen meghagyná a tagozatnak az évenkénti önálló bemutatkozási lehetőséget. (A kiegyensúlyozott működés érdekében az előző évben kibővíttettük a Szervezési és Működési Szabályzatot. Ennek megfelelően a színház köteles minden évadban egy táncpremiert bemutatni.)
– Lehetséges, hogy már ki is szemelte az utódodat?
– Sokáig azt hittem, hogy csak blöfföl, és nincs konkrét elképzelése. De most egy kicsit elbizonytalanodtam… Bár azt gondolom, van még morális tartás a szakmában, és most – ismerve a helyzetet – senki nem jönne szívesen a helyemre.
– Esetleg felmerült benned valaki, akiről azt gondolod, kész lenne elfoglalni a helyedet?
– Igen, de nem nevezném meg.
– Egyetlen igazgatónak sem lehet érdeke megszüntetni egy tagozatot, mert az Előadó-művészeti törvény a tagozatokhoz pluszforrást rendel. Tehát, gondolom, tagozatra minden direktornak szüksége lenne, csak megfelelően szervilis klienst szeretne az élére.
– Már nyilván Blaskó úr is tudja, hogy mennyi hozadéka van a Tánctagozatnak. Az Előadó-művészeti törvény e tekintetben sikertörténet: színházon belül egy tánctagozat működése művészi többlettartalmat eredményez, és közben gazdaságilag is jó mutatókat hoz. Egerben egyértelmű: a Tánctagozat a színház gazdaságilag legsikeresebb egysége, nagyon jó befektetés. Ezt el is mondtam az igazgató úrnak, csak hogy tudja: a Tánctagozat fenntartása a színház érdeke. A Tánctagozat luxus – felelte. Én meg azt mondom: eltörölni luxus.
– Tudom, hogy dramatikus színházzal is foglalkozol, két nagyon érdekes, színvonalas prózás-mozgásos rendezésedet is láttam (a García Lorca házát és a Bifidus essensist), de igazából nem tudom magamban eldönteni, hogy vajon mi motivált, amikor beadtad a pályázatodat.
– Az utolsó pillanatban adtam be, mert vártam, hogy Blaskó Balázs mellett más is fog pályázni. Egy olyan személyre vártam, aki mögé beállhat a Tánctagozat, akit érdekel a színház előző tíz éve, az értékek megtartása, aki kommunikál, egységben akarja tartani a színházat… De bevallom, arra is vártam, hogy Blaskó Balázs megkeressen. És gyanús lett, hogy nem keres. Aztán vettem a bátorságot, és megkerestem én. Megpróbáltam információhoz jutni arról, hogy milyen sors vár ránk, ha tényleg ő lesz az igazgató… De nem igazán sikerült, illetve azt nem tudtam meg, számol-e velem. Olyan kitérő válaszokat kaptam, amelyek csak kódolták a várható jövőt. Ez sarkallt arra, hogy pályázzak. Tudtam, hogy csak ezzel a lépéssel állíthatom igazán fókuszba a Tánctagozat ügyét, igazgatói pozícióból tudnám legjobban megóvni a tagozatot… De természetesen a színház összes területére kiterjedő, átfogó koncepcióm is volt. Csizmadia Tibor mellett betekintést nyerhettem, megtapasztalhattam, hogyan működik a színház. Strukturális elképzeléseim is voltak: az újfajta arculattervezés mellett a pályázatomban olyan komoly szakemberek, neves rendezők jelentek meg, mint Gothár Péter, Valló Péter, Mácsai Pál, Szervét Tibor, Szabó Máté, Kovács Dániel egyetemi hallgató és művészeti vezetőként Almási-Tóth András, akikre nyugodtan rábízhattam volna a színház prózai erejét. A táncot persze nem a prózai színházon keresztül szemléltem volna, hanem mindkét tagozatot objektíven, a maga értékén akartam kezelni.

– A pályázatodban azt írtad, hogy olyan darabokat tartanál műsoron, amelyek a szórakoztatás mellett valahogy korunk emberi problémáiról is szólnának. Egy másik helyen ezt vallod: vidéken egyfajta „nemzeti színházi” vagy népszínházi koncepcióban kell gondolkodni…
– Ez nálam azt jelenti, hogy minden egyes réteg minden igényét megpróbálnám kielégíteni. Ez nagyon nagy feladat, ha valaki tényleg komolyan is gondolja, mert számtalan elvárásnak kell megfelelni. Különben Csizmadia is hasonló elképzelés alapján dolgozott: az ő műsorkínálatából mindenki tudott válogatni. A pályázatomban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a színháznak széles spektrummal kell rendelkeznie: foglalkoznia kell a nemzeti öntudattal, a világban elfoglalt helyünkkel, vidéken, provinciális környezetben is fel kell hívnia a figyelmet egyfajta globális szemléletre. A „nemzeti” jelző azt is jelenti, hogy a színháznak sok mindent fel kell vállalnia, nem szabad egyetlen konkrét irányba haladnia, hanem nyitnia kell, sőt állandóan nyitva kell lennie. A színház felelőssége, hogy a sokrétűségéhez – ügyelve a minőségi kritériumokra – olyan többlettartalmat nyújtson, amelyen felépülhetnek, kinevelődhetnek a mai magyar színházkultúrát értő új generációk. Én nagyon hiszek a színházi szocializációban. A fiatalokat korán be kell szoktatni a színházba.
– Visszatérve egy kicsit a piszkos anyagiakhoz: a Tiszta tánc-est három, külföldön is magasan jegyzett koreográfusa minden bizonnyal magyar viszonylatban csillagászatinak számító gázsiért dolgozik. Hogy tudtátok megfizetni őket?
– Kezdetben, a tárgyalások elején nagyon drágák voltak. Aztán megismerték a társulatot és a helyet, és egyre nagyvonalúbb, baráti díjak kerültek szóba.
– A pályázati rendszerrel kapcsolatban van még kérdésem. A beérkezett pályázatokat egy szakmai kuratórium véleményezte, és továbbította a döntnököknek. Te négy igent, három nemet és két tartózkodást kaptál, Blaskó meg nyolc igen mellett egy tartózkodást. Az előbbi arányon – ismerve a kuratórium összetételét – nem csodálkozom. De azt képtelen vagyok megérteni, hogy aki rád igennel szavazott, hogyan szavazhatott Blaskóra is igennel. Laikus, újságolvasó ember is láthatja: te igyekeztél tisztességesen felvázolni egy koncepciót, Blaskó meg leginkább agyonkoptatott szlogenekkel operált, és bőszen szapulta az elmúlt tíz évet. Én, ha rád szavazok, nem tudtam volna Blaskóra is szavazni.
– Ne feledd, neked nincs színházad.
– Kétségtelenül igaz: nincs. De ültek ott olyan kollégák is, akiknek szintén nincs színházuk – ha már ez döntő tényezőnek számít… Azt hogy élted meg, amikor tudtodra jutott az eredmény?
– Rengeteget gondolkodtam rajta, de nem tudom a miértre a választ. Mindenesetre valahogy előre látható-tudható volt, hogy Blaskó Balázs pályázatára igennel fognak szavazni. Talán nem érezték a dolog súlyát. Pedig igazad van: Blaskó pályázatában kódolva volt minden, amit most megkapunk. Utólag egyértelmű: nem lett volna szabad naivan értelmezni.
– Mintha ennek a szakmai bizottságnak annyi lett volna a feladata, hogy kiszűrje a komolytalan-elégtelen pályázatokat (egy ilyen volt is), és az összes többit – mosva kezeit – továbbküldje döntésre. De hát akkor szakmai szempontok nem is érvényesültek az érdemi döntésben! Akkor meg minek a szakmai grémium?
– Tovább is mehetünk: minek a pályáztatás? Egyébként több jel arra mutat, hogy a történet legrondább részei még ezután következnek. A szakmai, művészi tekintélyemet már egy ideje folyamatosan ki akarják kezdeni, most már az emberi hitelem van soron. Felállt egy bizottság, amelyik az előző időszak úgynevezett tisztázatlan ügyeit vizsgálta. Ez az ellenőrzés a Tánctagozat működésére, gazdaságosságára is kiterjedt, és a vaskos anyag nagyon furcsa adatokat tartalmaz. Például a bevételi oldalon nem vesz tudomást róla, hogy a tagozat pályázati úton tizennyolcmillió forinthoz jutott. Pedig egy negyvenmilliós tagozati, működési összköltségnél ez nem csekély tétel. Vizsgálják a Badora Társulat névhasználatát meg a bt.-m működését. Félni- és takargatnivalóm nincs. És azt gondolom: én itt, Egerben egyáltalán nem az előző időszak tisztázatlan ügye vagyok.

Az interjút készítette: Kutszegi Csaba

Lapzárta előtt, március 29-én érkezett a hír: az Egri Tánctagozat valamennyi tagja (Barta Dóra, Csere Zoltán, Feledi János, Kiss Róbert, Darabont Áron, Kulcsár Noémi, Horváth Zita, Nagy Eszter Kata, Zombori Dorottya) felmondott.