Az operát mint színházat sikerült visszajuttatni egy évszázaddal korábbi állapotba.

Mélyponton kezdődik a double bill a Magyar Állami Operaházban. A Ravel Boleróját előadó, meghívott spanyol táncosok egy harmadosztályú bárműsor színvonalán táncolnak. Koreográfusuk és vezető táncosuk, Lola Greco különböző operaházak operaelőadásaiban párperces balett betétek szólótáncosaként (nem) ismert. Fellépett például A szicíliaivecsernyében, amelyről eddig nem tűnt fel, hogy balett is van benne. Az ismertető szerint pár éve visszatért a Spanyol Nemzeti Balettbe, díjat is kapott, körülbelül tudjuk, hogy ez mit jelent. Kímélő és közhelyes mozgásrendszer jellemzi a negédes, bájolgó és avíttas formákból álló, rendkívül unalmas koreográfiát, amelynek kivitelezése multicégek fogadásain baráti kapcsolatok révén fellépő félamatőrök táncikájára emlékeztet. (Alighanem hozzánk is privát, nem szakmai nexus révén kerültek.)
A tánctudás hiánya a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy fogalmuk sincs a Boleróról. Ravel makacs zenéjének, ha egyáltalán van programja, az a monotonitás feszültségfokozó eksztázisa. Ez hagyományos drámai elem, csakhogy Ravelnál az egész folyamat rendkívül gyorsan és sűrítetten játszódik le. A szekvenciák a „témát” nem variációs formában ismétlik – hacsak a hangszerek variációját nem tekintjük -, és a zeneszerző nem él a motívumok közötti eltérések feszültségfokozó eszközével sem. A Boleróban kérlelhetetlenül ismétlődik mindig ugyanaz, a pianissimótól a fortissimóig; a különböző hangszereken megszólaló dallamot a ritmus képletszerű kopogása ellenpontozza. Ez a zene egyszerre lágy és kemény, andalító és idegesítő, lebéklyóz és felszabadít ugyanabban a pillanatban. Mindenekelőtt érzéki zene, ezért is puszta illusztráció, hogy Lola Greco spanyol folklórfesztivált csinál belőle. Ravel áttetszőbb, tisztább, bizonyos értelemben hidegebb, „racionálisabb” annál, hogy egyszerűen „spanyolosnak” minősítsék. Ráadásul ráhúzzák a karaktertánc klisét, „vérforraló” flamenco elemekkel. Ebből a langyos, affektált előadásból teljesen hiányzik az eksztázis állapotrajza. Az elhatalmasodó, szabályozhatatlan, idegi-szenzuális kényszeré. Aki már látta – jó régen Béjart-nál, Markónál vagy másnál -, emlékezhet rá, hogy a Bolero a kielégíthetetlen, metafizikai vágy elhatalmasodása, az érzékek orgiasztikus tobzódása, amit az örökké továbbhajszolódó makacs ostinato fejez ki. Ezt persze el is kellene zenélni, de semmiképpen sem abban a kiábrándítóan tompa, érzéketlen, töppedt – mellesleg botrányos gikszerekkel tarkított – stílusban, amelyre a Magyar Állami Operaház zenekara volt képes a bemutatón Győriványi Ráth György karmesteri pálcájának engedelmeskedve.

Komlósi Ildikó és Kovács István a Kékszakállúban / Schiller Kata felvétele

Ehhez jött a szemüvegen át bámult színpadi giccsparédé, amelynek „attrakciója”, hogy a növekvő méretű vörös rózsa harmadik dimenzióban forog elénk, és a spermiumokra emlékeztető farkincás férgecskék virtuálisan ellepik a nézőteret. De ez a technikai bulvár legalább elterelte a figyelmet az öt táncosról, akik valami bágyadt férfi-nő antagonizmust szimuláltak, mindenesetre négy lány huzakodott egy lanyha hím kegyéért, vagy valami hasonló. A 3D-ben előre tolakodó színes háttér Las Vegast vagy a Folie-t idézte, azzal a különbséggel, hogy ott élőben, szemkápráztató szcenikai csodákkal állítják elő a látványt, ami nem ugyanaz. S ahogy a végén kellemkedve, flamenco-ráadással jöttek ki meghajolni, az végképp kommersz tucatrevüt és televíziós show-t csinált az Operaházból.

Hátravolt még a fekete leves. Sejteni lehetett, hogy a 3D technika rákényszerítése A kékszakállú hercegvárára vagy bármilyen színházra eleve dilettáns elképzelés, nem véletlen, hogy ez a nettó hülyeség mint „világszabadalom” sehol senkinek nem jutott eszébe, ebben is mi vagyunk a csúcstartók. A színház ugyanis mindenekelőtt tér, leírom nagy betűkkel, hogy mindenki lássa: TÉR, amelybe a színész (énekes) belehelyezkedik, kapcsolatba kerül, viszonyra lép vele. Akkor is, ha ez a tér üres – sőt, akkor leginkább -, miként Peter Brooktól tudjuk. A térbe helyezett test a teatralitás alapja, enélkül nincs színház. Akik helyeselték és megvalósították ezt a képtelen ötletet, a 3D-be dimenzionált Kékszakállút, azoknak fogalmuk sincs a színházról (operáról). Ebben a pillanatban már nem kérdés a bartóki (vagy Balázs Béla-i) kérdés – „hol a színpad, kint-e vagy bent” -, mert se kint, se bent, egyszerűen sehol nincs színpad, nagyképű virtuális hókuszpókusszal el lett tüntetve, maradt egy koncertelőadás, amelyben a két szereplő avíttas gesztusokkal imitálja a kapcsolatot a térhez és egymáshoz. A színház lényege ugyanis, hogy képzelettel – az alkotók és a nézők közös, egymásra ható képzeletével – tölti be az üres teret. (Ajánlott olvasmány: Shakespeare: Szentivánéji álom, mesteremberek-jelenet.) A képzelet nem tud működni, ha leblokkolják, többdimenziós technikai trükkök vetítésével helyettesítik, a vár az vár, látjuk, hogy hideg, sötét, nincsen ablak, nincsen ajtó, továbbá szűkül-tágul, ireg-forog, kinőnek belőle az oszlopok, elhajlanak a kardok, és lekonyulnak a véressé vált virágok, egyáltalán, úgy működik az egész, mint az elvarázsolt kastély, még jó hogy sötét töve nem reszket, pedig a Kékszakállú ezt is énekli. Mindent látunk, amit elénekel, tálcán kapjuk a víziót, nincs más dolgunk, mint feltenni a szemüveget – és lemondani kétezer éves nézői pozíciónkról. Ez nem színház, ez a Harry Potter.
Ez a színháznak dilettáns valami annyival rosszabb a koncertnél, hogy az énekesek kváziszínpadon kell, hogy érezzék magukat, úgy kell csinálniuk, mintha, vagyis alkalmazkodniuk kell a nagy semmihez. (Létezik igazi félmegoldás, az énekesektől független vetítés, képi kommentár, ellenpont, asszociatív vizualitás, vagyis egy teljesen más gondolati dimenzió – mint Schörghofer Ringje a MűPában.) Az Operaházban a két szereplő arca többnyire sötétben van, de ha véletlenül megvilágítják, akkor sem történik rajtuk semmi, tudniillik bennük nem történik semmi, ehhez tartalmat kellett volna adni a karakterüknek, a viszonyuknak, a műből kielemzett gondolati gazdagságnak. Ehelyett telítetlenül, üresen álldogálnak, avíttas mozdulatokat hajtanak végre, a közelébe sem kerülnek annak, amiről a remekmű szól(hatna). Komlósi Ildikó minden értelemben muzeális Judit, nem egy fiatal nő, aki kalandra vágyik, hanem egy bájolgó nagyasszony, vokálisan még éppen a határán a szólam konvencionális abszolválásának. Kovács István alakuló személyiség, visszafogott és egyelőre sugárzásmentes jelenléttel, hangilag még kevés valőrrel és árnyalattal. A kudarc elsősorban nem az övék – illetve az énekesnőé annyiban, hogy ő találta ki az egészet -, hanem azé az idétlen elképzelésé, amely olcsó (lehet, hogy anyagilag drága) technikával helyettesíteni véli a Kékszakállú misztériumának megfejtésére irányuló minimális kísérletet.
Ez az előadás egy ultramodernnek vélt technikával állította elő azt a „valóságszínpadot”, amelyet a színházművészet száz éve naturális szcenikával hozott létre, és amelytől azóta a színházművészet radikálisan eltávolodott. Vagyis az operát mint színházat nagy áldozatok árán sikerült visszajuttatni egy évszázaddal korábbi állapotába.
Lehet elölről kezdeni az egészet.

Ravel: Bolero
Ötletgazda, producer: Stochino Francesco Weiss. Koreográfus: Lola Greco. Díszlettervező: Claudia Magoga. 3D effektek: Nima Gazestani. Látványtervező: Alessandro Chiodo. Jelmeztervező: Carmen Estrella.
Táncosok: Lola Greco, Francisco Velasco, Penelope Sanchez , Miriam Manso, Miriam Perez.

Bartók: A kékszakállú herceg vára
Szövegét írta: Balázs Béla. Karmester: Győriványi Ráth György. Ötletgazda: Komlósi Ildikó. Producer: Stochino Francesco Weiss. Rendező: Caterina Vianello. Díszlettervező: Marco Gian Campanino, Marcella Gallotta. Látványtervező: Alessandro Chiodo. 3D effektek: Quinn Andrew.
Szereplők: Kovács István, Komlósi Ildikó.

Magyar Állami Operaház, 2011. szeptember 7.

Facebook Comments