Száz évvel ezelőtt mutatták be Bartók a Kékszakállú herceg vára című kompozícióját, ami minden kétséget kizáróan a magyar operairodalom legfontosabb műve. Tehát teljesen jogos, hogy az Opera az évfordulót megünneplendő fesztivált szervezett május végén a mű köré.
A csaknem két évig készült, és épp idén száz éve, 1917-ben az Operaházban bemutatott mű azonban zeneileg annyival komplexebbnek bizonyult a szüzsénél, hogy szinte képtelenség úgy táncszínpadra vinni, hogy mind a librettónak, mind a hangzó anyagnak hibátlanul megfeleljen.
A hallgató pedig feszült figyelemmel várja, hogy vajon mi történik ezután. Mert milyen folytatása lehet ennek a klasszikus Stockholm szindrómára emlékeztető konstellációnak? Nos, ami következik, az nem más, mint A kékszakállú herceg vára.
Horváth mozgásvilága azonban távol áll nem csupán a néptánctól, hanem minden ismert mozgásnyelvtől. Olyan, valójában egyszerű, de bármikor robbanásra kész mozgásmotívumokból szövődik, amelyek egyik pillanatban a köznapi mozdulatokra, gesztusokra emlékeztetnek, másik pillanatban kimondottan akrobatikus tudást, virtuóz felkészültséget várnak el az előadóktól.
