…a volt kommunista országok lakóit megnevező pejoratív, (ön)ironikusan használt „demoludy” kifejezés úgy-ahogy orientál: idén a házigazda lengyelek mellett magyar, cseh és román produkciók kerültek a válogatásba.

Persze, hogy már megint a tükörről van szó, amibe reggelente bámulva mintha hajlamosak lennénk megfeledkezni a kiábrándító valóságról. Mert hát magunkon nem nagyon szeretünk röhögni, szívesebben kuncogunk mások baját látva: ma neked, holnap hátha nem nekem. Pedig fontos lenne nemcsak a szépet nézni, hanem látni végre
a valódit is, s a Lengyelország északkeleti részén, Varsótól háromórányi buszútra fekvő, közel száznyolcvanezer lelket számláló Olsztynban idén ötödször megrendezett Demoludy nemzetközi színházi fesztivál mintha éppen ezt célozná.
A szervezők hazabeszélnek, amikor kultúrák és kontextusok közötti párbeszédet és megértést sürgetnek: a valamikori Allensteint porosz lovagok építették a középkorban, s a következő évszázadokban többek között svéd, orosz, német hódítók jöttek, láttak és győztek a kellemes fekvésű terepen (az erős német hatás mindmáig érezhető a meglehetősen vegyes városképen). A település tucatnyi taváról híres, színházi találkozójáról egyelőre kevésbé, de a jelek ez ügyben kifejezetten biztatóak. Egyrészt azért, mert a Marcin Zawada művészeti vezető által összeállított program, ha több pontján vitathatónak és provokatívnak nevezhető is, unalmasnak vagy érdektelennek semmiképp. Másrészt azért, mert idén több olyan fiatal alkotót is sikerült meghívni, akinek a neve már a nemzetközi színházi világban is igen jól cseng – ez utóbbi az előadásokat egy héten át lelkes figyelemmel követő helyiekre talán kevésbé, az idelátogató külföldi és varsói kritikusokra azonban jól érzékelhetően hatott.
A virágzó fesztiválélettel rendelkező Lengyelországban persze nem baj, ha egy színházi találkozónak van egyéni, semmi mással össze nem téveszthető arculata – a volt kommunista országok lakóit megnevező pejoratív, (ön)ironikusan használt „demoludy” kifejezés úgy-ahogy orientál: idén a házigazda lengyelek mellett magyar, cseh és román produkciók kerültek a válogatásba.
Amelyekben „származási helyük” valahai hasonlóságán (?) túl hiába is keresnénk közös vonást, hiszen a hat nap alatt látott nyolc előadás sok témát érintett sokféle megközelítésben. (További igen rokonszenves vonás a túlzsúfoltnak nem nevezhető program: a gyakorlott fesztiváljáró kritikus átlagos terhelése gyakran eléri a napi négy-hat előadást is, itt viszont egy napra legfeljebb kettő, elviselhető hosszúságú produkció jutott, bőséges [olykor tán kissé túlságosan is sok] időt hagyva a látottak feldolgozására.) Az előadások többségének lényeges eleme volt a kifejezetten kortárs szöveg – így lett „korelnök” Danyiil Harmsz 1939-es novellája, a többi textus mind a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedből származott. Mégsem állítanám, hogy szövegcentrikus fesztiválról lenne szó, hiszen a különböző színházi nyelvek kreatív együttláttatása is a kitűzött célok közé tartozhatott: kirakat- és koncertszínház, improvizatív etűdsor és filmes ihletésű felnőtt-bábszínház békésen megfért egymás mellett. Mivel az előadások között szerepel a helyi színház ekkorra időzített premierje, de olyan is, ami 2005-ös bemutatója óta már túl van tucatnyi külföldi vendégjátékon, ebből a szempontból sem egységes a mezőny.
Ha mégis ragaszkodni akarnánk a közös nevező megtalálásához, kiegyezhetünk abban, hogy mindegyik produkció sajátja volt valamiféle bizarr, sokszor az abszurd felé kacsingató kelet-európai humorérzék. Fontos hangsúlyozni, hogy egyik előadás sem a felhőtlen, gondtalan nevetés kiváltásával operált, hatásmechanizmusuk inkább a váratlan képzettársításokon, meglepő szituációkon, szokatlan kapcsolódási pontok felismerésén alapult. A saját múltunkat, sivár jelenünket és nem sok reménnyel kecsegtető közép-kelet-európai jövőnket érintő lényegi kérdésekről különböző színvonalon beszélő előadások mindenesetre egytől egyig számítottak nézőik jól fejlett humorérzékére. A „geoesztétikai” elvek (vö. Herczog Noémi beszámolóját a Demoludy 2010. évi kiadásáról, SZÍNHÁZ, 2011. január) mentén szerveződő fesztivál hangvételéhez hűen az alábbiakban a meghívott nációk szerinti csoportokban számolunk be a látottakról.

MAGYAROK

Biztosan lesz, aki részrehajlással vádol, de sebaj: a fesztivál egyértelműen legsikeresebb előadása az egy híján épp százhatvanadszor műsorra tűzött, Szarajevótól Tamperéig, Torun´tól Prágáig mindenütt ovációval fogadott Ledarálnakeltűntem volt, Bodó Viktor 2005-ös rendezése. Amit utoljára az akkori POSZT-on láttam, s meg kellett állapítanom, hogy a Katona József Színház előadása mit sem veszített vitalitásából és humorából. Emlékszem, az akkoriban jelentős fiatalításon átesett Katona összekovácsolódó új generációjának fontos előadása volt Bodó unikális Kafka-adaptációja, s öröm látni, hogy a szereplőcserék nemhogy ártottak volna az előadásnak, inkább új színekkel és hangulatokkal gazdagították, a kivételes összhangot kívánó csapatmunkába bekapcsolva az azóta a társulathoz csatlakozott fiatalokat is. A jól szervezett káoszt nézve ugyanakkor feltűnő, hogy a bemutató környékén az előadás atmoszférája jóval komorabb volt a most látottnál: a kafkai világ sötétsége mára szinte teljesen elpárolgott, hogy átadja a helyét egy robbanékony, kiszámíthatatlan, (f)elszabadult és kellemesen hosszúra nyújtott bohóctréfának.
A másik magyar produkció, a Maladype Színház Tojáséj című, rögtönzésen alapuló gyakorlatsorozata is értő közönségre lelt Olsztynban. Igaz, az ezúttal lengyel, magyar, román popszámokra és amerikai musicalslágerekre, valamint a megszokott fekete tonettszékekre és kitömött flamingókra, illékony dohányfüstre és törékeny tojásokra komponált szórakoztató párkapcsolati kisokosnak némelyek felrótták, hogy nem annyira előadásnak, mint inkább a közönség előtt is nyitott tréningnek hatott. Ez azonban éppenséggel nem hibája, hanem erénye, sőt talán célja a Tojáséjnek: a 2007 óta a váratlan és a véletlen erejére építő, a rögtönzéssel és a játékossággal kísérletező Balázs Zoltán társulatvezető ugyanis valóban a mindig változó összetételű közönség, az estéről estére másra és máshogyan fogékony nézők előtt mutatja meg kísérletsorozatának éppen aktuális részeredményét. A különös társasjáték kiagyalója csak a szabályokat írja elő, a játék lefolyása mindig a színen lévők aktuális kondícióján múlik, vagyis tényleg olyan ez az egész, mintha a próba folytatódna, csak éppen a nézők tekintete előtt.

LENGYELEK

A fesztivál három lengyel produkcióját is több jellemző választja el egymástól, mint ahány összeköti. A 2006 óta a világ összes kis és nagy színházi összejövetelét megjárt Az asztal című alig egyórás koncertszínház tipikus és minőségi fesztiválprodukció, amiben a Karbido nevű csoport tagjai boszorkányos ügyességgel zenélnek egy első pillantásra teljesen átlagos asztalon. Gyanakvásra csak az asztal lábai körül tekergő kábelrengeteg ad okot, és valóban gyorsan kiderül, hogy az asztalt kívül-belül mikrofonokkal szerelték fel, s a négy vérprofi muzsikus (meg az előadás végén velük együtt meghajló kétfős technikusstáb) mindenféle lehetséges és lehetetlen hangot csal elő a preparált bútordarab látható és láthatatlan zegzugaiból. A falapon végighúzott borotvapenge, az asztallap szélein táncoló hegedűvonó, a zakatoló írógépet imitáló fiókfogantyú – mind-mind megannyi virtuóz stílusgyakorlat kiindulópontja.
A Danyiil Harmsz novellájából készült, Az öregasszony című, a varsói Teatr Ochotyból érkezett – s a lengyel kritikusok által számomra felfoghatatlan okokból dicsőített – előadás semmiképpen sem vádolható virtuozitással, még ha Igor Gorzkowski rendezése alighanem ezt tűzte is ki célul. Inkább valamiféle lágy, nyúlós unalom teríti be a színpadot, legfőképp tán azért, mert a harmszi abszurd víziót (az álom és ébrenlét határán játszódó történetben egy vénasszony holtteteme váratlanul felbukkan, majd eltűnik, és így tovább) az amúgy szemmel láthatóan jó képességű színészek érthetetlen módon mégiscsak a realizmus felől próbálják megragadni, ám az gunyorosan kisiklik kezeik közül.
Az elveszett Csehszlovákia című, Mal/gorzata Sikorska-Miszczuk jegyezte dráma kapcsán egyetlen, ám alighanem a legfontosabb kérdésre nem kaptam választ, hogy tudniillik egy lengyel drámaíró miért ír ma darabot az 1960-as évtized egy emblematikus csehszlovákiai figurájáról. Amúgy kifejezetten jól indul az este, hiszen a főszereplő, a valamikor ünnepelt énekesnő tragikus sorsa (a ma hatvannyolc éves Marta Kubiëovát a prágai tavasz „himnuszaként” elkönyvelt Ima Mártáért című daláért a titkosszolgálat börtönbe vetette, megkínozta, pályáját zsarolással és megfélemlítéssel megakasztotta) összemontírozódik két, az örökké tartó télről (!) és a telet elűző énekesmadárról (!) beszélő csehszlovák rajzfilmfigura mókás epizódjaival, majd a „színház a színházban” helyzet kiélezése fogja keretbe a történéseket. Maria Spiss korrekt rendezése, valamint az átlagos és erőtlen között ingadozó színészi játék azonban rámutat a szöveg gyengéire: a saját kibeszéletlen múlt (ez esetben: egy baráti nép múltja) iránt ugyan nyíltan és erősen érdeklődik a lengyel színház, ám ebből a zsánerből jóval minőségibb, mert nem csak a felszínen kaparászó darabokat is láthatni-olvashatni.
CSEHEK

A tavalyi fesztivál fókuszában állt cseh (és szlovák) színház idén csupán egyetlen, Prágából érkezett előadással képviseltette magát. A Divadlo Buchty a loutky bizarr és titokzatos, bábokkal, legofigurákkal és élő szereplőkkel előadott produkcióját, a Lynchet nézve azon tűnődtem, hogy vajon az elviselhetetlen vagy a gyötrelmes jelző írja-e le pontosabban a látottak okozta állapotot. Ám az előadás után néhány órával, pláne néhány nappal később kénytelen voltam beismerni, hogy az alkotók vállalt küldetésüket – némi fölösleges, a közönség aktivizálását célzó ügyetlen próbálkozástól eltekintve – hibátlanul teljesítették.
Ez pedig nem más, mint David Lynch egyedi, messziről felismerhető, nem a hétköznapi logika mentén szerveződő, kísérteties filmvilágának (báb)színházi keretek közé átültetése. Nem a szimpla ijesztgetés a tét: ahogy az amerikai rendező, úgy a cseh bábosok is többet és mást akarnak – komplex, nehezen megfejthető képekbe sűrítik a vidéki kisvárosi létbe kódolt rengeteg elfojtást és kisebb-nagyobb titkot. És mivel mi, nézők egyfelől felismerjük a kultikus Twin Peaks-sorozat némely helyszínét vagy ikonikus jelenetét, másfelől viszont a látszólag összefüggéstelen epizódokat létrehozó előkészületeket is mindvégig látjuk (a paravánok fölé benyúló kezeket, a különböző nagyságú bábokon matató ujjakat, a szándékos ügyetlenkedéssel beállított minikamerákat stb.), különös hangulatú se kint, se bent játék részesei lehetünk. A paródia létfeltétele a néző részéről az eredeti minta ismerete, az alkotók részéről pedig az, hogy a kiszemelt alany rendelkezzen jellegzetes, karikírozható vonásokkal. A Lynch alkotói bátran továbbmennek egy lépéssel: előadásuk egyszerre kopírozza, és teszi idézőjelek közé saját tárgyát.

ROMÁNOK

Vitán felül a románok voltak a legbátrabbak ezen a fesztiválon – ez nem jelenti azt, hogy a két, nemzetközi színtéren is jegyzett fiatal alkotó, Gianina Ca˘rbunariu és Radu Afrim rendezése maradéktalan elégedettséggel töltött volna el, de annyi bizonyos, hogy a hagyományos színházfogalmaktól ők rugaszkodtak a legmesszebb. Legalábbis látszólag – közelebbről megnézve kiderül, hogy az elmélyült, minden részletre kiterjedő figyelemmel megalkotott és mindkét esetben vitán felül hatásosan működő látvány olykor túlságosan is jól működik, jótékonyan elterelve a figyelmet az előadás egyéb dimenzióiról.
A Gianina Ca˘rbunariu rendezte Sado-Maso Blues Barnak például feltétlenül erősebb a vizuális rétege, mint a kiindulópontként felhasznált szöveg: a bukaresti Teatrul Foarte Mic 2007-es produkcióját ugyanis egy utcára néző tágas kirakatra komponálta az Európa-szerte elismert román rendezőnő. (Aki nem mellesleg jeles drámaíró is, ezért aztán érthetetlen, miért nem nyúlt hozzá alaposabban Maria Manolescu túlbeszélt, önismétlő és egy igazán olcsó fináléval záruló textusához.) A kirakatot és a benne lévő, vásárlásra csábító árukat általában kívülről szemléljük, Ca˘rbunariu azonban (részben) megfordítja a szokásos helyzetet: mi, nézők egy teremben ülünk, aminek jókora ablakai az utcára nyílnak. A színészek tehát „két tűz között”, egyszerre játszanak a nézőtéren ülő, tudatos és az utcán épp arra kószáló, véletlen közönségnek (melynek tagjai egyben résztvevői is lesznek az előadásnak!). Manolescu háromfős darabja egyébként a fogyasztói társadalom és a belőle kiábrándult fiatal generáció elé tart görbe tükröt. A becketti nevű Ma és Sa gyorsan akar sok pénzhez jutni, így aztán az új idők szavait meghallva szadomazo bárt nyitnak hím- és nőnemű gumibabákkal, alkalmi kínzóeszközökkel és egy nagy adag szórakoztató naivitással. Az üzlet persze befuccsol, s bár a nemeket és szerepeket villámgyorsan cserélgető karakterek szellemes riposztjai, no meg a szokatlan körülmények között előállított színházi helyzet egy ideig lekötik a figyelmet, a tempóproblémákkal küszködő előadás mégsem győz meg.
A fiatal román rendezőgeneráció enfant terrible-jének, Radu Afrimnak a 2010-es nagyszebeni fesztiválon is bemutatott, Piatra Neamt,ból érkezett előadásának, a Tankred Dorst művéből készült Paul úrnak a nézőit fogadó látvány egész egyszerűen lenyűgöző. Iuliana Vîlsan fantasztikus teret tervezett: szűk, odúszerű, minden elképzelhető limlommal teleszórt lakásbelsőt látunk. A horror vacui elve szervezi a teret: minden négyzetcentiméterre jut itt valamilyen tárgy – a mennyezetről méteres gyökerek csüngnek, az ódon tapétákkal borított falakon arany keretes festmények és tükrök mellett ezernyi furcsa apróság és feltűzött lepkék serege. Egyébként is mintha Noé bárkájára nyertünk volna bebocsátást: mindenütt kitömött állatok állnak, hevernek és figyelnek, sőt az élő szereplők jóvoltából olykor meg is elevenednek. A hely egyszerre taszít, és tesz kíváncsivá: groteszk múzeum, elsüllyedt raktár, posztmodern Wunderkammer, ahol a szükséges és a haszontalan tárgyak remekül érzik magukat egymás társaságában. Itt tengeti életét a két mindig vacogó, görnyedt és reszkető, artikulálatlan szótagokkal nem-kommunikáló véglénypáros, Paul úr (Cezar Antal) és nővére, Louise (Lucret,ia Mandric). Magánviláguk egyszerre rettenetes és vicces, az életük egyetlen, kizárólagos értelmét jelentő otthonukba betörő, a házat velük együtt megvásárló fiatalember pedig ironikusan elrajzolt figura lesz, s így a néző – az előzmények után eléggé meglepő módon – a múltból itt ragadt két korszerűtlen, kortalan öreggel lesz kénytelen rokonszenvezni.