Ahogyan a formák sokasága, úgy a dráma sem mutat egy irányba…

„Mivel egy színdarabban vagyunk, kénytelen vagyok megkeseríteni az életüket” – mondja Mr. Vonnegut a KoMa Bázison Istvánról és Lizáról, az új lakásba költöző friss házaspárról. Így megy ez, tesszük hozzá magunkban: színdarab vagy sem, az élet néha megkeseredik. Az összeköltözés boldogsága fokozatosan halványul a hitelfelvétel, az új lakás problémái és a sikertelen munkakeresés miatt, meg azért, amihez mindez vezet: igazságtalanság-érzethez és kisebbségi komplexushoz. Nem ment tehát Amerikáig vagy Kurt Vonnegut háborús élményeiig Valcz Péter, hogy mindenkit érintő, fontos problémákat találjon drámája és az abból általa rendezett előadás alapjául.
Az Áldja meg az Isten, Mr. Vonnegut ilyenformán nem parafrázis, pláne nem a világhírű amerikai szerző műveiből összeállított montázs. Vonnegut inkább műveinek (Valcz olvasata szerinti) fő gondolatai – antikapitalizmus, háború-ellenesség – révén jelenik meg, és a szöveget megalkotó (de abba a játékidő alatt csak egyszer beavatkozó) teremtő-figuraként a történteket narrálva, néha komédiázva, néha bölcselkedve. A cselekményében és dialógusaiban, stílusát és ívét tekintve is biztos kézzel megírt dráma magja a munkájában viszonylag sikeres Lizával élő, álláskeresésben abszolút sikertelen férj, István útja az elkeseredésen és a megideologizált feladáson át („nem akarok a sikerorientált tömegbe tartozni”) a harsány és destruktív rendszerkritikáig.
Valcz a duplafenekű drámát nem egységes formában, de nem is két formanyelv váltogatásával állította színre. Leggyakrabban pantomim-színházat látunk: Szabó Vera és Fekete Zsolt (Liza és István) a csaknem díszlettelen térben mozdulataikkal jelölik ki az ajtók, konyhai eszközök, bútorok helyét, s ezt Rubik Ernő Zoltán mindig a valóságost imitáló hangokkal, Mervel Miklós pedig az értelmezést segítő világítással kíséri. S bár ez technikailag mind a színészek, mind a technikai munkatársak részéről abszolút bravúr, a pantomim hamar rátelepszik az előadásra, s a forma jelentőségénél erősebb szerepet kap, sokszor elnyomja a színészi játékot is – pedig ugyanez az ötlet finomabban, jelzésszerűbben használva elegáns, a színház és valóság viszonyáról, a fantázia szükségességéről beszélő formanyelvvé válhatott volna. Tovább darabolja az előadást, hogy Valcz látszólag nem akarta eldobni egyetlen ötletét sem: a vonnegutos jelenetek nézői interaktivitása mellett van, hogy egy-egy szürreális jelenetben a lakás zajai önálló életre kelnek, de van álomjelenet, megszemélyesített számítógépes játék és táncbetét is – ám mivel mindezek csak néha bukkannak fel a domináns pantomim mellett, nem szervesülnek egységbe.

Fekete Zsolt és Szabó Vera / Schiller Kata felvétele

Ahogyan a formák sokasága, úgy a dráma sem mutat egy irányba: végül nem válik egyértelművé, pontosan miről is szólt a darab. Istvánban ugyanis odáig növekszik a társadalmi igazságtalanság-érzet, hogy részegen megrongál jó néhány, előkelő környéken parkoló, drága autót, és előad egy rendszerkritikus nagymonológot. Ám annak megfejtéséhez, hogy mindezt szó szerint kellene érteni, és a lehető legkonkrétabb tanításként felfogni, vagy ellenkezőleg, ez által döbbenni rá a gondolatok gyengeségére, nem kapunk elég fogódzót: a Vonnegut-figura ugyanis gúnyosan megtapsolja Istvánt a monológ után, de később maga is hasonló dolgokat mond, és a szöveg stílusa sem utal távolságtartásra, iróniára. Ahhoz pedig, hogy állásfoglalás nélküli folyamatként értelmezzük a szöveget – egy hétköznapi ember fanatizálódásig vezető útjaként -, az nem elég precíz, nem elég árnyalt, nincs részletesen vagy jól megindokolva. Igaz, még ha így is lenne, akkor is problematikus volna, ahogyan az előadás a „tanulságokat” közvetíti: a színház egyebek mellett arra való, hogy egy történetből vagy bármiféle verbális és nonverbális jelzésekből összeálljon a nézőben valamilyen gondolat vagy érzés. Ezzel szemben az Áldja meg az Isten, Mr. Vonnegut szereplői kiszólásokkal, ex cathedra tanításokkal igyekeznek átadni a közvetíteni kívánt gondolatokat (az előadást nem sokkal István világmegváltó gondolatai után Vonnegut monológja zárja, amelyben konkrétan megkéri a közönség tagjait, hogy vigyázzanak a hatvan éve fennálló békére).

Az ilyesfajta metaforamentes tanulságközlés, akárcsak a forma, csökkenti a színészek lehetőségét a játékra. A problémát a Vonnegutot alakító Vékes Csaba oldja meg a legjobban: konzekvensen, egyfajta citromba harapott humorral, kesernyés vidámsággal, ironikus hangvétellel játszik. Fekete Zsoltnak és Szabó Verának ellenben tulajdonképpen „csak” hétköznapi szituációk eljátszására van lehetősége – ezt a feladatot mindketten teljes hitelességgel, szerethető, sokat vívódó karaktereket létrehozva oldják meg -, mivel az összetettebb érzéseket nem eljátszaniuk, hanem felmondaniuk kell.
Valcz Péter az előadás problémáinak dacára is ígéretes szerzőnek, ötletekkel bőséggel megáldott rendezőnek tűnik. A formára vonatkozó elképzeléseiben látni a tehetséget, és a szöveggel is jól bánik (kiváló például, ahogyan ez a gondolatvilág a számítógépes jelenet után metaforaként végigvonul a darabban; Vonnegut szerepét például remekül árnyalja, hogy ő van birtokában a titkos kódnak – IDDQD -, amellyel az egyik alapjátékban „isten-módot”, sebezhetetlenséget lehetett adni a figuránknak). Ha bevont volna a próbafolyamatba egy szigorú, ötleteket elvetni is kész, tapasztaltabb külső munkatársat, az előadás akár kiváló is lehetett volna.

Áldja meg az Isten, Mr. Vonnegut
Zene: Rubik Ernő Zoltán. Dramaturg: Ivanyos Ambrus. Jemez: Emberi Sári, Kovács Kati. Rendezőasszisztens: Varga Regina. Műszaki vezető: Mervel Miklós. Írta és rendezte: Valcz Péter.
Szereplők: Szabó Vera, Fekete Zsolt, Vékes Csaba.

Koma Bázis, 2012. március 10.