A darabtól teljesen idegen ez a túlszámlázás.

Kezdjük a szigorú tényekkel: az Arabella nem főmű, de hamisítatlan Richard Strauss-opera. (Mellesleg ki merne Strausst hamisítani?) Elhatározott szándékkal A rózsalovag variációs ismétlésének készült. A librettót író állandó partner és barát, Hugo von Hofmannsthal – az opera elkészültét sem érte meg, nem hogy az 1933-as bemutatót – saját darabjaiból vette a szüzsét, amelynek színhelye ugyanúgy Bécs, mint A rózsalovagé. Egy másik Bécs. Időben és térben. Egy kétes értékű, kopottas, adósságban úszó, vulgáris, 1860-as évekbeli polgári Bécs, szellemi értelemben is közelebb a megírás korához, mondta a librettó szerzője, aki az angol restaurációs vígjáték (comedy of manners) mintáját követte. A társadalmi státuszból következő erkölcsi magatartásokét. A társalgási darabok – nevezzük Konversationsstücknek – stílusát.
Az elszegényedett kártyajátékos Waldner gróf egy szállodában él feleségével és két lányával, akik közül a kisebbiket, Zdenkát fiúsították (férfiruhában szocializálják), mert a nagyobbikat, Arabellát férjhez akarják adni, és egyszerre két lányt „tartani” eladósorban több pénzbe kerülne, nem engedhetik meg maguknak. Arabella körül három férfi legyeskedik, egy negyedikkel, Matteóval korábban románca is volt – belé Zdenka szerelmes, nadrágszerepe miatt reménytelenül -, az ő álma viszont egy ötödik férfi, aki szemezett vele az utcán. Kiderül, hogy az illető egy Horvátországból Bécsbe látogató, póri származású, gazdag földbirtokossal, Mandrykával azonos, aki azért próbál a közelébe férkőzni, mert beleszeretett a festett képébe. A képet Waldner gróf küldte Mandryka nagybácsijának, félig tréfás kiházasítási célból, de a nagybácsi időközben meghalt, az „ezen a néven egyetlen Mandryka” viszont Arabella rabja lett. Miután mindez kiderül, a házasság elhatároztatik, és közelinek látszik a boldogság. A nevezetes bécsi fiákeres bálon Arabella szelíd bájjal búcsúzik többi kérőjétől és a lányságától, Zdenka azonban nem bírja tovább az epekedést, és Arabella nevében, hamisított levéllel a szobájába invitálja Matteót. Mandryka véletlenül kihallgatja a beszélgetést, és a frivol Bécsben magát amúgy is elveszettnek érző, finom lelkű, jó modorú, vidéki férfi – pláne, hogy Arabella eltűnt a bálról – összeomlik. Arabella csupán hazament, de a szálloda lépcsőházában pechére találkozik a Zdenka szobájából éppen kilépő Matteóval, aki ugyan nem érti, hogy a lány, akinek az ágyából az imént kelt ki, hogy kerül a folyósóra báli ruhában, de nincs ideje csodálkozni, mert az érkező Mandryka a láttukra újabb bizonyítékot vél szerezni a hűtlenségre. Erre aztán Zdenka is megjelenik – végre – lányruhában, a félreértések tisztázódnak, és Mandryka önmarcangolását, amiért meggyanúsította az ártatlant, Arabella a megbocsátás jeleként azzal oldja fel, hogy szláv szokás szerint egy pohár tiszta vizet nyújt át immár hivatalos jegyesének.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Csak félreértés van, dráma nincs – érezte ezt Strauss is. Sok mindent megpróbált, ő vette rá Hofmannsthalt, hogy Mandryka a saját fülével hallja (s értse félre) a randevúra invitálást, és hogy a harmadik felvonásban a jellemek árnyalására íródjék egy félig nosztalgiakettős Matteo és Arabella között, sőt komponált a felvonás elé egy preludiumot, amely lefesti Zdenka és Matteo viharos hálószobai éjszakáját. (Zdenka drámailag érdekesebb karakter, mint a címszereplő.) Ugyanakkor komolyabban vette a játékot, mint az operettes beütéssel direkt számoló szerzőtársa, és spórolt a humorral, a játékossággal. (Operettesnek egyedül a jódlizó koloratúrákat éneklő Fiákermilli maradt meg, Mandryka viszont szláv folkór motívumokat kapott.) Mindenki egy kicsit súlyosabb lett a vártnál, még a lányos mama Adelaide is (kimutatták rajta az Elektra zenei leágazását, egy muzikológus „hisztériamentes Klytaimnestrának” nevezte). Strauss szinte mindenről lemondott, hogy szokása szerint a számára kivételes nőt, a címszereplőt állítsa a középpontba, és kiteljesítse Arabella portréját, az egyszerre kislányos és asszonyos fiatal nőét, aki ugyan nem teljesen tölti be Hofmannsthal célját, hogy egy korábban felelőtlen, flörtölő fruskát lássunk a szerelem által éretté válni, de szépen kibontakozik előttünk mint a lelki tisztaság és a szelíd szerénység jelképe, aki nyugodtan kézbe veszi a sorsát, miután méltóságteljesen elhárított egy kisebbfajta erkölcsi megrázkódtatást.

Micsoda operát lehetett volna írni bármelyik Szép Ernő-színműből! – szúrja közbe ezen a ponton a bánatos krónikás. Micsoda operalibrettó, mondjuk, a Vőlegény. Csak egy zeneszerző hiányzik. (Straussnál kisebb is megtette volna.)
Az Operaház olyan, mint az elszegényedett és eladósodott Waldner grófék, akik – ellentétben az operában ténylegesen megírt családdal – nagyzási hóbortban szenvednek. Bár az intézménynek szerényebben kellene viselkednie a fényes palotában (képletes értelemben szállodába kellene költöznie), inkább elkártyázza – adófizetői – pénzét, és szuper gazdag miliőbe helyezi a darabot, amelytől ráadásul teljesen idegen ez a túlszámlázás. Félreérti a félreértést. A kedélyes, frivol és dzsentroid farsangi fiákeres bál olyan fényűzően, arisztokratikusan és mereven unalmas, mint egy eleganciába fagyott operabáli panoptikum. A népies-vulgáris Fiákermilli az utcanép bálkirálynője helyett aranyba merített, olcsó vidéki operett primadonna. Strauss szerény Arabellája sohasem venné föl azt a nagyképűen feltűnősködő, túlfodrozott, ékszerekkel túldíszített, hófehér habcsók-estélyit, amit Velich Rita ráad, és ami teljesen ellentétes a karakterével. Csikós Attila díszlete vagyont pazarol el arra a hamis illúzióra – a bálterem üvegén és aranyán áttűnő bécsi nosztalgia-anzikszokra -, ami távol áll a darab szellemétől. Az egész mögött ott a megvetés: ez kell a közönségnek. A parvenük meg is tapsolják a díszletet, ahogy Miklósa Erika Fiákermillijének koloratúra-ariettájába is beletapsolnak, ami máshol akkor sem történik meg, ha a szerepet Gruberova énekli, pedig hát…
A darabot színpadra állító Bereményi Géza a szcenikai túlszámlázáson kívül semmit sem akart, s ez a javára írandó, legalábbis azokkal a rendezőkkel szemben, akik az utóbbi időben hülyeségeket akartak ugyanitt, és meg is valósították. Bereményi ügyel rá, hogy a szereplők ne ütközzenek össze, óvatosságból túl távol tartja őket egymástól, nincs köztük kontaktus, nem a partnerükkel közölnek valamit, hanem többnyire a rivaldánál fölfejlődve énekelnek. Sümegi Esztert rá se lehetne venni másra, ő mindig önmagában és önmagáért (meg az édes közönségért) létezik, nagyasszonyi Arabellájában az éneklésen kívül nem történik semmi, de kétségtelenül szépen énekel, inkább pasztózusan, mint könnyed, áttört színekkel, birtokában van a szólam, és a hang kvalitása vitathatatlan. Ugyanez nem mondható el Morten Frank Larsenről, napjaink kapós Mandrykájáról, akinek a vokalitásánál a karmester által elüldözött Perencz Béláé klasszissal jobb (talán nem kellett volna hazai baritonunkat a próbák idején repertoár előadásokkal terhelni), s aki öt évvel ezelőtti zürichi Mandrykájához képest már a középhangjait is elvesztette (magasságai már akkor sem voltak), valőrök nélküli, fakó dallamvezetése inkább küszködés, mint éneklés. A többiek helytállnak, Szvétek László (Waldner gróf) és Wiedemann Bernadett (Adelaide) erős, egészséges hangon, Váradi Zita (Zdenka) ezen túlmenően karakterizáló igénnyel, Pataki Potyók Dániel (Matteo), ha nem is ideális adottságokkal, de tisztes eredménnyel. A városszerte pokróc stílusáról hallató karmester, Stefan Soltész azért hallhatóan Strauss stílusában is otthon van, finoman és érzékletesen kezeli a zenekart, nem vezérli túl, sőt lefölöz valamit a helyenkénti szirupból. A hangzásban nincs annyi bombaszt, mint a látványban. A fináléban csúcsosodik ki a félreértés: Arabella józan, egyszerű, úgyszólván házias gesztusa, amellyel átnyújtja a pohár vizet, egy megistenülő primadonna mennybemenetelévé válik a díszletmozgással üressé szublimált és spiritualizált színpadon. Csak a glória hiányzik a feje köré.

Richard Strauss: Arabella
Szövegíró: Hugo von Hofmannsthal. Karmester: Stefan Soltész. Rendező: Bereményi Géza. Díszlettervező: Csikós Attila. Jelmeztervező: Velich Rita.
Szereplők: Szvétek László, Wiedemann Bernadett, Sümegi Eszter, Váradi Zita, Morten Frank Larsen, Pataki Potyók Dániel , Wendler Attila, Káldi Kiss András, Egri Sándor, Miklósa Erika, Fülöp Zsuzsanna, Roska Dániel, Mukk József.

Magyar Állami Operaház, 2012. március 17.
Budapesti Tavaszi Fesztivál