Nem emlékszem, hogy színházban valaha ennyit nevettem, sőt hahotáztam volna…

(Zárójellel nyitok: azért használom Mohácsi János szakmaszerte ismert becenevét, hogy jelezzem a teljesítmény meseszerűségét.)
Régóta siránkozom, amiért a magyar Feydeau-előadások nem aknázzák ki a francia mesternek azt a sajátosságát, amiért francia és angol elemzők az abszurd előfutárának tartják. Ehelyett hosszú éveken át a bohózat rubrikát pipálták ki vele, és mit tesz isten: a legtöbb előadás – mert utóbbi években azért volt egy-két kivétel – hamar kifulladt, mert a nézők nem voltak hajlandók nevetni. Az ág-bogas intrika untatott, a poénok üresen pangtak el. (Egyébként hasonlóan járt nálunk az angol Alan Ayckbourn is: vele is pusztán csak szórakoztatni akartak, és nem vették észre benne az írót.)
Engem (ezt nem dicsekvésnek szánom) elég nehéz megnevettetni. A köztévé görcsös erőfeszítései (amíg még néztem őket) például legföljebb vicsorgásra késztettek. Jelentem: nem emlékszem, hogy színházban valaha ennyit nevettem, sőt hahotáztam volna, mint a Bolha a fülbe vasárnap esti bemutatóján.
Mi kellett ehhez (az írói teljesítményen kívül)? Egy gyanús eredetű, ám szédületesen pergő, mai pezsgésű poénokban dús fordításféleség (Mohácsi István copyrightja), egy rendező, aki az ábrázolt világ hézagtalan abszurditását, a minden értelem nélküli és szükségképp a status quo helyreállításába torkolló kergülést-tombolást minden percben győzi friss invencióval és ötletekkel, egy szellemes díszlet (Khell Zsoltot nemcsak az átforgatható fregoli-ágy kimeríthetetlenül vicces megoldása dicséri, hanem az ajtók és falak leplezetlen kopottsága, málladozása is: az őrjöngés, ha akarjuk, egy nagyon piti kis világ haláltáncának is beillik). És persze egy társulat, amely kiéhezett vadként veti rá magát a lehetőségre, hogy végre az ország egyik legkiválóbb rendezőjével dolgozhat. Többen pályájuk vagy legalább utóbbi éveik legjobb alakítását nyújtják, de mindenki a tőle telhető legjobbat nyújtja. A sokszor üres nevettetési sémákkal élő Szombathy Gyula (doktor Finache) iskolajátékot prezentál tempírozásból és spétekből, a mostanában inkább csalódást keltő Csányi Sándor (Camille Chandebise) mestermunkát farag Feydeau egyik visszatérő és nem túl szimpatikus dramaturgiai fogásából, amellyel testi fogyatékosságokat nevettet ki: az itt megjelenő farkastorokkal megvert fiatalember már-már embernek látszik, ami szakmai bravúr. Adorjáni Bálint (Romain Tournel) megmutatja, hogy több ügyeletes szépfiúnál: változatos, nem egyszer frappáns színekkel ábrázolja a bonvivánt és visszáját.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Hogy mennyire emberek ezek az inkább mechanikus, drótokon rángatott figurák, az fejtörést okozhat a rendezőnek. Mohácsi részben vezette, részben talán hagyta, hogy a színészek legalább saját színi personájukat húzzák a vázra: a két hasonló funkciójú fiatalasszony közül Szávai Viktória Raymonde-ja butuska, Petrik Andrea Lucienne-je hisztis szépség, Kováts Adél zavarodottan akrobatikázó, higany temperamentumú Olympe-ja láttán Feydeau nagyot nézne. (De aligha tiltakozna.)
Az olyan ászok, mint Auguste (s nem August) Ferraillonként Szervét Tibor, és központi hősként, Chandebise és Poche kettős szerepében, Gazsó György kevésbé lépnek túl szokott – magas – színvonalukon; magam egyébként Feydeau nagy, de inkább kínosnak ható ötletétől, a szerepkettőzéstől sem vagyok elragadtatva, Gazsó pedig mindkét alakváltozatban hasonló eszközökkel él. A fő problémám az, hogy nem tudom átélni, mit gondol erről a dramaturgiai fogásról Mohácsi. A főszereplők közül Schneider Zoltán (Carlos, az őrült spanyol) nehézkes, a francia galanterie világában reménytelenül dezorientált figurát rajzol, talán nem eléggé mulattatóan.
És akkor már essünk túl azon is, hogy kicsit sok az előadásban a verekedés. Ami az íróilag-rendezőileg egyszerűen zseniális második felvonásban, az őrület csimborasszóján elmegy, az a harmadikban már fárasztó, és nem sok variálási lehetőséget nyújt a kicsit kényszerülten vagdalkozó Szervétnek.
Ezen túl fájdalmas a francia nevek ejtése (kivált a Kventinnek ejtett Kanteen, azaz Quentin dúlt fel). Ez ugyan a magyar színházakban elegáns lazaságként van elkönyvelve, szerintem inkább csökött provincializmus.
Azt mondják: Mohácsi 1995-ös kaposvári rendezése még jobb volt. Sajnos, nem láttam, nem tudok hozzászólni. Egészében azonban úgy gondolom: aki sivár és örömtelen valóságunkban (ezúttal soknak nem is érzett) három és háromnegyed órán át nevetni akar, netán színházban boldog szeretne lenni, az váltson jegyet Moha bűvészmutatványára.

Georges Feydeau: Bolha a fülbe
Dramaturg: Mohácsi István, Hárs Anna. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Remete Kriszta. Világítás: Baumgartner Sándor. Zene: Kovács Márton. Ügyelő: Szalai Péter. Súgó: Serfőző Andrea. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Gazsó György, Szávai Viktória, Schneider Zoltán, Petrik Andrea, Csányi Sándor, Szombathy Gyula, Adorjáni Bálint, Formán Bálint, Sárközi-Nagy Ilona, Somody Kálmán, Szervét Tibor, Kováts Adél, Klem Viktor, Andrusko Marcella, valamint Daróczi Gabriella, Kerselits Nikolett, Kecskés Mihály, Túri Attila.

Radnóti Színház, 2012. március 25.