Folytonosan vitáznak egymással a cselekményszintek, s közben sajnos képletes beszédük össze is zavarodhat.

Söptei Andrea és Znamenák István / Horváth Judit felvétele

Díszlettervezőt nem nevez meg a színlap, mivel a Nemzeti Színház új bemutatójának helyszíne a színpad alatti műszaki és közlekedő terület, ezt pedig a technikai szakemberek elképzelései nyomán az évtizede funkcionáló színházüzem mintegy maga „tervezte”, alakította ki (bár természetesen egy hozzáértő kéz még jelenetről jelenetre hozzáadta a szükségeset, arányokat és irányokat szabott a pulzáló terepnek). Az igazgató, Alföldi Róbert az épületen belül (a nagyszínpad és a Gobbi Hilda Színpad mellé) immár a második játszóhelyet társította (az előző lokális gyarapodás a Festőüzem volt). A Nemzeti hidraulikája, sűrűn működésbe hozva, érdekes látvány. Az emelő hengerek, fogaslécek, tartógerendák, deszkázatok jól fogadják, terítik, szűrik a reflektorfényt. A lentről, szinte veremből figyelő néző a hol tömören, oszlopsorosan, hol tágasan, termesen eléje záruló-táruló közegben voltaképp maga is „mozgathatja” fantáziájával a darab dimenzióit.
E mozgatásra, fokozott nézői aktivitásra szükség is van, mert John Osborne 1965-ben keletkezett drámája mára (vagy ebben a kivitelben) lomha alkotás. Az I. világháború kitörése előtti évek folyamán az Osztrák-Magyar Monarchiának a legsúlyosabb kárt okozó áruló főtiszt, az orosz kémelhárítás ügynöke, Alfred Redl áll a középpontban. Az 1864 és 1913 között élt, ruszin származású ezredes, az egyszerű családból érkezett, tehetséges és ravasz sikerember lelepleződésbe és kikényszerített öngyilkosságba torkolló története meglehetősen ismert idehaza, hiszen Szabó István filmje (1984) mindmáig jelen van mozgókép-kultúránk vásznain, képernyőin. A Nádasdy Ádám fordításában, Vörös Róbert dramaturgi közreműködésével készült Alföldi-rendezés alig tár fel újdonságot: a história nem tartogat meglepetést.
Persze nem a viszonyítás a lényeges (sok Redllel kapcsolatos szép- és szakirodalmi mű keletkezett már), hanem az önérték. A Hazafit nekünk! a Nemzetiben meg-megrokkanó menetű, előnytelenül szaggatott, időnként összefüggéstelen (noha rekonstruálható) eseménysor. Az árulás lélektana és itt egyértelműnek tekintett motivációja, a főalak egy asszonybolondítással vakított vívódási időszak felőrlő idegizgalmai után kiélt (félig-meddig titkolt és jobbára a külvilág által nem hánytorgatott) homoszexualitása elválik egymástól (a férfiszerelmek, -kapcsolatok miatti zsarolással szervezhette be a magas rangú tiszt Redlt az orosz Ohrana). A gépezet – az osztrák, az orosz, a nemzetközi politikacsinálás, eltökélt háborús készülődés mechanizmusa, melyet a játék helyszíne részben szimbolizál – érdektelenebbnek, szólamosabbnak láttatja magát, mint a különféle önszerveződéseket kezdeményező, a katonai elitből is sokakat magába foglaló homokos rétegtársadalom. Valószínűleg ez okból lehet a premier legsikerültebb jelenete von Epp báró évente egyszer szokásos, csak álöltözetes homoszexuális férfi vendégeket fogadó extrém estélye. Füzér Anni jelmeztervező ebben a képben nyújthatta a fehér, arany, vörös, fekete színek keverésével, formálásával a legeredetibbet. Kulka János önironikus, fádan okos dirigense e szeánsznak: a férfiak legelegánsabb ünnepi öltözékét ing nélkül magára öltő, nyakéket és aranyszín körömcipőt viselő von Epp a magát felszabadító homoszexuális egyén és közösség önvédelmének filozófiáját és a kártékony berendezkedésűnek tekintett külső világ kritikáját fogalmazza meg. Aligha kétséges, hogy a kivételezettséget élvező báró maga is fogaskerék az államgép valamely áttételében.

A publikum négy-négy széksora kétoldalt, egymástól meglehetősen messze helyezkedik el, tehát Alföldinek a szereplők hosszas ide-oda allézásával, feszített diagonálisokkal, a beszélők önmaguk tengelye körötti 360 fokos fordulásaival kell megmutatnia színészeit mindkét fertálynak. Bár sokszor érződik a térkényszer, e mozgások általában nem idegenek a szituációk tartalmaitól. Ám hiába emelkedik, süllyed a porond, hiába viszi és hozza ötletesen, változékonyan a figurákat (és olvaszt ezzel epizódot, idősávokat egymásba) a masinéria, a helyszínek nem mindegyike válik érzékletessé, és az alakok nem mindegyikének jutnak alkalmas ki- és bejárások. Folytonosan vitáznak egymással a cselekményszintek, s közben sajnos képletes beszédük össze is zavarodhat.
A színészek precíz olvasói a rendezés ezúttal nem virtuóz kottájának. Nincs fals hang. Különösebben érdekes alakítás sem. Gáspár Sándor m. v. formátumosan indítja, majd egy szürkébb periódus után a formátum tudatos tördelésével veszi vissza Oblenszkij orosz ezredest, Redl „tartótisztjét”. A két főkém potenciálisan ellenséges államok képviseletében együtt is működik, és valamelyest összebarátkozik. Osborne darabja a társadalmi-történelmi összefüggések rovására ezen a vonalon is igyekszik beindítani a személyességet. Sztereotípiákkal. Oblenszkijnek tirádáznia kell a homoszexuálisok általa vélt korlátairól, egy nagy nőfalási sirámot sem úszik meg, vodkadicséret locsolva – közben mintha mérlegelne Redllel egy futó érzéki próbát. Söptei Andrea az ugyancsak kém és többszörös áruló Sophia Deljanov[a] szerepében a képtelen fordulatokat is próbálja klasszikus drámaisággal kitölteni. (Nagyon konspiratív elme érti csak meg, hogy Redl volt szeretője a Redl minapi férfiszeretőjével kötött titkos házassága délutánján, nászéjszakája előtt – de már új férjétől teherbe ejtve – miért rohan hevesen, könyörgőn vallomásozva Redlhez, s mindez hogyan kapcsolódik egyikük és másikuk spioni gyakorlatához.) Szatory Dávid több árnyként tűnik fel (Siczynski, Jrzabek, Paul, Cárnő), s mindegyikben Redl szexuális megkísértője, alfa és ómega a férfisorban.
László Zsolt márványló alakokat szokott játszani, akiken nem külső erő: a saját gyengeségük vésője fog csupán. Az őszesen tüskehajú Redl indulatai és gondolatai csak részben kaptak összegzést a szerepben, etikai és nemi-hovatartozási következetesség és következetlenség átütőbb jelentés nélkül is egymást váltja, marja. Hogy a hazaáruló, karrierista, pazarló, szadizmusra hajló Redl még ekként is a színmű legjelentékenyebb karaktere legyen – talán ennek sugalmazása volt a cél; más jellemcél nemigen sejlik -, ahhoz rendezőileg és színészileg is egységesebbé kellene sodorni az ezredes élethullámait. Hangsúlyokat, gesztusokat keresni annak érdekében, hogy a Nemzeti egyik középnemzedékbeli férfi ikonja, hősszínésze, László Zsolt meggyőző legyen a méltatlan katona és egykor tökéletesnek remélt Monarchia-hazafi homoszexuális vágyainak és praxisainak hitelesítésében.
Gergye Krisztián egy pincért játszik az estélyjelenetben. Majdnem meztelenül, de testét elől-hátul háromnegyedig takaró vörös Loreley-parókába burkolva. A kezében pezsgőspoharak tálcáját tartó, riszálva-mosolyosan járkáló, mindössze talán csak egyetlen szót szóló jelenség nem csupán gunyoros szemlélője, hanem a legeredetibb, legbizarrabb részese is – Kulka von Eppje mellett – a rendezvénynek. Ők ketten mintha körvonalaznák alakításukkal azt az absztraktabb játékmódot, mely esetleg lendületesebben foroghatna a gépezetek közötti gyehenna-mélyben.

John Osborne: Hazafit nekünk! (A Patriot for Me)
Fodította: Nádasdy Ádám. Jelmez: Füzér Anni. Dramaturg: Vörös Róbert. Mozgás: Stohl András. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: László Zsolt, Szatory Dávid, Stohl András, Znamenák István, Szabó Kimmel Tamás, Farkas Dénes, Martinovics Dorina, László Attila, Gáspár Sándor m. v., Hollósi Frigyes, Söptei Andrea, Hevér Gábor, Kulka János, Fehér Tibor, Seres Dániel, Gergye Krisztián.

Nemzeti Színház (a nagyszínpad alatt), 2012. április 28.

Facebook Comments