Prospero megannyi varázsmutatványa nem más, mint rendezői produkció; színjáték, azaz maga a színház.

Mindjárt a nyitójelenetben pozicionálják a játékot: látjuk, amint a lecsupaszított színtérben vihart gerjesztenek, csapkodó függönyök röpködnek szerteszét, a darabbeli kétségbeesett hajótöröttek széles vasrúdba kapaszkodva próbálnak túlélni, a háttérből, a színpad fenekéről szélgép szolgáltatja az orkánt, a hatalmas ventilátor keltette légörvényekből mi is kapunk valamennyit, odalenn, a nézőtéren. S mikor előjön a száműzött uralkodó, Prospero, Gálffi Lászlón gyűrött nadrág, könnyű, kigombolt trikóing, le sem tagadhatná, hogy laza mai értelmiségi, hanyagul vállára vetett varázspalástja vörös-bársony színházi függöny, még a karikákat is rajta hagyták. (Jelmez: Ignjatovic Kristina.) Gyermeke, Miranda (Törőcsik Franciska e. h.) viharvert abroncsszoknyája alatt tépett farmert viselő leányzó, szolgája Ariel (Pogány Judit) lepelmonstrumként gomolyog elő, emeletes, hullámzó klepetusának redői alól éteri énekhangok zengedeznek, s mikor a légies szellem kicsusszan az ormótlan testből, a fekete pólós díszletezők kigördítik a színpadról a vasvázas építményt. De látjuk, működés közben, a teljes színi masinériát: a szélsüvítést előállító megpengetett acéllemezt, a színpadtér oldalánál üldögélő súgót (aki időnként hangosan beszúr egy szót a szövegfolyamba), a technikusokat, a szorgos díszletmunkásokat, akik ugrásra készen figyelik Prospero instrukcióit; s a forgószínpadot, amint köröz a rárakott mécsesekkel.
Bagossy László értelmezésében a vándorútjának végére érő, pálcáját törő bölcs Prospero megannyi varázsmutatványa nem más, mint rendezői produkció; színjáték, azaz maga a színház. Márpedig ha a bölcseleti színmű ekként interpretálható, akkor látszólag nincs is más dolga a színre vivőnek, mint hogy az ironikusra hangolt játékban reflektált módon mutassa meg a nézőknek a színpadi mechanizmus működését, az alakok, a szituációk fölépülését, mozgását és önmozgását.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Ennek az univerzálisnak szánt ötletnek kellene kitartani két órán át, míg egyvégtében és pőrére csupaszítva lejátsszák előttünk Shakespeare filozofikus-költői drámáját. Az ötlettel nincs is semmi baj, egészen addig, míg átláthatóvá nem válik a játék struktúrája, s rendre ismétlődni nem kezdenek ugyanazok a motívumok az előadásban. Példának okáért az Ariel varázsénekeit daloló, láthatóvá tett énekesek jelenléte eleinte bájos geg, ironikus fricska, ám sokadszori megjelenésük már egyáltalán nem tűnik hatásosnak. Ugyanígy a kitört lábú székkel (amelyre a lehuppanók óhatatlanul a földön landolnak) lejátszott komikus jelenetek egy idő után redundánssá válnak – miközben szegény Prospero mindvégig kezében szorongatja a vaskos bútoralkatrészt, varázspálca gyanánt.

Bagossy László, meglehet, ezúttal túl sokat bízott a megváltónak hitt darabértelmezésre, olyannyira, hogy mintha a színmű rétegeinek kibontására sem fordított volna elegendő figyelmet. Mert bár olajozottan funkcionál a színpadi gépezet, ütemesen pukkannak a verbális és gesztikus poénok, ám nemigen szólal meg az előadásban például a filozofikus vonulat, s alig rajzolódik elő a hatalomért folytatott öldöklő harc szövevénye. Vértelenül, nagyobb izgalmak nélkül peregnek a jelenetek, anélkül, hogy igazán tétje lenne a játéknak.
Gálffi Prosperója rezignált is, bölcs is, ironikusan és önironikusan szemléli és láttatja az eseményeket, s bennük önnön szerepét. Látszik, szabadulna a kényszerű feladatoktól, szívesebben menekülne vissza könyvei és meditációi birodalmába; kajánul és malíciával terelgeti a fiatalok botladozásait. A leányát, Mirandát játszó Törőcsik Franciska eh. mindvégig meglehetősen halovány marad; afféle lelkes ifjút formál, akinek el kéne hinnünk, hogy igazán megérinti a szerelem ereje. Szerelmesével, Ferdinanddal (Nagyhegyesi Zoltán eh.) hosszú csókokban forrnak össze, csak épp a hirtelen támadt szenvedély tüze és lobogása hiányzik kapcsolatukból. Pogány Judit Arielje egyszerre éteri és földhözragadt: odaadó szolga és magának való szellem, virgonc derűvel szövi s bogozza szét az érzelmi szálakat. Mikor Prospero elbocsátja, duzzogva szabadul meg jelmezétől, s szatyrát magához véve távozik. Caliban (Király Dániel eh.) sem nem igazán erőszakos, sem nem igazán lepusztult: kissé lökött játékos az ittasan randalírozó barátok társaságában. Csuja Imre Stephanóként profimód adja a részeges, csélcsap, kedélyes ivócimborát, Epres Attila pergő nyelvű Trinculója éles beszólásokkal és kiszólásokkal riposztozik. Debreczeny Csaba trónbitorló hercegként talányosan és rendíthetetlenül ármányt sző, Gyabronka József Alonsója a fiát veszett apa fájdalmára koncentrál. Halk szavú játékosként tűnik fel a színen a kiváló muzsikus, Darvas Ferenc.
Bagossy László a játékba illeszt egy rövid barokk operarészletet: a nap és a hold allegorikus megszemélyesítői rózsaszirmokat hullatnak az ifjú párra a festett kulisszák színházában – üdítő, ironikus ellenpont az előadásban. Nádasdy Ádám jól mondható, erőteljes fordításába elég sok szóviccet, kortársi beszólást applikáltak (különösen Trinculo megszólalásaiba) – a produkció, sajna, ettől nem lett gördülékenyebb, legfeljebb a nézők egy részének nevetőizmait csiklandozza.
A vihar előadásai ritkán sikerülnek átütő erejűre – az Örkény Színház évad végi vállalkozása is felemás (és kissé unalmas) maradt.

Shakespeare: A vihar
Fordította: Nádasdy Ádám. Dramaturg: Gáspár Ildikó. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Ignjatovic Kristina. Zenei munkatársak: Murányi Márta, Szathmáry Judit, Darvas Ferenc. Rendező: Bagossy László.
Szereplők: Gálffi László, Törőcsik Franciska eh., Király Dániel eh., Pogány Judit, Debreczeny Csaba, Gyabronka József m. v., Nagyhegyesi Zoltán eh., Ficza István eh., Darvas Ferenc, Csuja Imre, Csunderlik Péter, Murányi Márta, Szathmáry Judit, Csire Zoltán, Elm Zoltán, Kocsán Bálint, Papp Gábor.

Örkény Színház, 2012. május 12.