Sajnos igazak a jóslatok, amelyek Seregi halálával a magyar balettművészet gyors, biztos és teljes arculatvesztését prognosztizálják.

Bár Laci majd’ harminc évvel idősebb volt nálam, hosszú balettművészmúltam lényegét egyetlen mondatban össze tudom foglalni: Seregi kortársa voltam. Mindig is azt gondoltam, most is úgy érzem, táncos-pályafutásomnak egyetlen értelme ez volt: három évtizeden át szinte mindennap Seregi közelében lehettem, leshettem hihetetlen, „anyaméhből szerzett tudását, minden apró részletre figyelmes színházcsináló tehetségét. Lehet, tőlem ez nem nagy szám, de mindenkit biztosíthatok: a ma élő magyar balett-táncosok döntő többsége, a kezdőktől a szép korúakig, ezzel ugyanígy van, csak lehet, nem is tudja, vagy nem vallja be még magának sem. Igaz ez a mai és hajdani, országosan ismert vagy világhírű kitűnő szólistáinkra is.
Balettintézeti növendék voltam a múlt század hetvenes éveiben, amikor a Párizs lángjai felújító próbáján elképedve figyeltem, hogy az akkor fiatal mesternek számító, negyvenes Seregi hogyan instruálja Lakatos Gabriellát, a balettlegendát. „Gabi, most ugyanezt még egyszer, csak kevesebb fogsorral! – kiabálta. Lakatos újra eltáncolta a Baszk lány variációját, majd dicséretül megkapta: „Jobb valamivel, de még mindig vegyél ki a fogsorból! A Párizs lángjai nem is Seregi darabja volt, csak vezette a színpadi próbákat. De már akkor ahol csak érte, könyörtelenül irtotta a balettból a korszerűtlenné vált üres manírt. Ha életművének lényeges hozadékait egy-egy mondattal kellene meghatároznom, ezt biztosan leírnám: szerethető, megérthető, hús-vér emberekkel népesítette be a balettszínpadot, olyanokkal, akiknek sorsával mindenki azonosulni tudott.

Seregi László. Schiller Kata felvétele

A képlet persze nem ennyire egyszerű. A múlt szá zad hatvanas éveiben, amikor Seregi zseniális elődjétől, Harangozó Gyulától képletesen átvette a stafétabotot, a néptánc felől érkezett, de eredetileg képzőművészpályára készülő fiatal koreográfusnak az Operaházban számos elvárásnak kellett egyidejűleg megfelelnie. A hatvanas években a táncban (is) lógott a levegőben az országhatárokon átívelő, vasfüggönyön is átbújó progresszióigény, amely az operaházi balettkoreográfusoktól is újszerű látásmódot követelt. Pécsen már bontakozott Eck Imre esztétikai lázadása, a hetvenes években pedig valósággal tódultak az Operaházba a táncművészet nyugati értékei, amit Maurice Béjart, George Balanchine és Alvin Ailey repertoárra felvett koreográfiái fémjeleztek leginkább. Mindeközben az orosz-szovjet baletthagyományokat sem lehetett (politikai és szakmai-művészeti okokból sem) sutba vágni, a művészileg-technikailag rohamléptekben fejlődő együttes és az egyre nagyobb számban megjelenő világszínvonalú szólisták igényeit is ki kellett elégíteni. És persze a budapesti közönség döntő többsége (és a közhangulat) az operabalettől igényesen szórakoztató estéket és hangos hazai, valamint külföldi sikereket várt el. Ekkortájt indult el és vett lendületet Seregi karrierje.
Az áttörést az 1968-as Spartacus hozta meg. A háromfelvonásos nagybalett a klasszikus balettok szerkezetét követi, de e téren is számos újítást tartalmaz. Táncnyelve korszerűsített balett, de találhatók benne bőven átértelmezett néptánc- és dzsesszelemek is. Világítása, narrációja filmszerű, a hatásos szóló- és kartáncokban (és természetesen, előttük és utánuk, a drámai részekben is) emberi arcok jelennek meg premier plánban. Az 1972-es Sylvia tipikus példája a klasszikus hagyományok újraértelmezésének. A Delibes-zenére készült, ókori görög mitológiai alakok naiv szerelmét feldolgozó történet Seregi keze nyomán úgy válik „izgalmas, korszerű előadássá, hogy az újrakomponált szövegkönyvben a szerelmi háromszögek megjelennek a bukolikus balettet játszó újkori társulat kulisszák mögötti civil életében is. Színház a színházban! A cselekményes, neoklasszikus balettokban akkortájt még igen kevesen merték meghúzni ezt a lapot, magabiztos, bravúros koreográfusi „beszélőke kell az ilyesmihez. Seregi könnyedén, szellemesen pergette a párhuzamos történeteket, Sylviája a XXI. század igényeinek is megfelelő, a világ bármelyik balettszínpadán ma is „eladható, feszes, flott, príma balett, tele nagyszerű szerepekkel és táncokkal, eredeti humorral. És a szerkezete nemcsak játékos, hanem jelentéses is: ‘72-ben intellektuálisan is izgalmas volt a kvázi-realitás folytonos átcsapása irrealitásba, a régmúlt korok félisteneinek kvázi-azonossága a jelen embereivel. A jelenségnek változatlanul nyitottak a távlatai: az internet korában Seregi Sylviája virtualitás és valóság egymásba csúszásáról is mesél, miközben persze leginkább szórakoztatni, a nézővel összenevetni akar.
Seregi óvatosan újított, de a hatvanas-hetvenes évek egyik alapélménye, a széttöredezett világban szétcsúszott tér- és idősíkokat észlelő ember elbizonytalanodása, vívódó énkeresése hol finoman, hol határozottan, de mindig megjelent a balettjeiben, ez nem is lehetett másképpen, ha valóban aktuális karaktereket fogalmazott színpadra. Nem volt egyszerű ezt akkor tájt befogadni. Mesélik, hogy a Spartacus premierje után a meghívott Aram Hacsaturjan panaszkodott a második felvonás látomásképének érthetetlensége miatt. Nem tudta értelmezni ugyanis, hogy a vívódó Crassus, visszatérve a felkelés kitörésének színhelyére, a máshol tartózkodó Spartacusszal és rég holt rabszolgatársaival táncol együtt. Nem volt egyszerű megérteni akkor, hogy egy vívódó alak belső világa a balettban színre lépő táncosok mozgásában, akcióiban manifesztálódik. A XX. század második felében a magyar operaházi balettművészet óvatos, de tartalmas korszerűsödése ezzel a látomásképpel kezdődött el. Utána már a balettban sem számíthattak tartós sikerre a pusztán táncolás ürügyére készült butuska történetekre koreografált táncjátékok. A Bartók-balettek (A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin) szimbolikus terei is könnyebben értelmezhetővé váltak – például Seregi koreográfiáiban. A balettet kedvelő (értsd: a mozgásért, látványért színházba látogató) nézők is nagyobb eséllyel kapiskálhatták, hogy az erdő vagy a nagyvárosi környezet egyszerre lehet kint is és bent is (lásd Balázs Béla Kékszakállú elé írt prológusát: „Szemünk pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok?)

A cédrus

Seregi direkt újítással is megpróbálkozott. Ennek igen jól sikerült eredménye az 1975-ös Csontváry-balett, A cédrus. A mai magyarországi kortárs tánc nem hajlandó előzményei között balettos gyökereket számon tartani, pedig reálisan szemlélve a folyamatokat, a már említett Eck Imre életműve és Béjart koreográfiáinak operaházi repertoárra kerülése, valamint Seregi A cédrusa – mindezek az alternatív gondolat megszületésének felbecsülhetetlen értékű katalizátorai voltak. Ugyanis nem a környezet (Ybl-palota) és a spicc-cipő viselése vagy levetése mutatja az alternativitás fokát, hanem a valódi másként gondolkodás mértéke és minősége, ami mindig csak valamihez képest mérhető. Seregi ‘75-ben egy festő képeinek hangulati esszenciáját táncnyelvre fordította (táncba transzportálta), bemutatta, hogy a „csontváryságot is meg lehet koreografálni. Ilyesmit kortárs táncosok „fedeztek fel a kilencvenes években, azt gondolván, valóban egyedüli úttörők e téren. Pedig az Operaház balettegyüttese már a nyolcvanas évek közepén A cédrussal vendégszerepelt Moszkvában, a Bolsoj színpadán. Emlékszem, az első (protokolláris) előadáson eléggé fagyos hangulat áradt a nézőtérről, a másodikon a karzaton a fiatalok lábbal dobogtak, majd’ szétverték a házat. Nem nagyon érthették, mit látnak (Csontváry sajnos ma sem tartozik a világszerte ismert festők közé), de tudták-érezték, hogy a balettszínpadon valami merőben új fogalmazódik meg, valami más történik.
Talán azért is hangsúlyozom erőteljesen Seregi életművében az innováció jelenlétét, mert pályafutása utolsó évtizedeiben sokan az összegző, inkább konzer vatív ízlésű alkotót látták benne. Az összegzés a Shakespeare-trilógiájára (Rómeó és Júlia, 1985; Szentivánéji álom, 1989; A makrancos Kata, 1994) minden bizonnyal igaz. A hagyományos értékeket ignorálni, ha kitűnő minőség társul hozzájuk, igencsak ellentmondásos ítélet. Pláne olyan korban, amikor a színpadon is a silány tömegtermelés van eluralkodóban. Seregi egyik kedvenc szavajárása volt, hogy „az igazi korszerűség a minőség. Shakespeare-trilógiája ezt látszik alátámasztani. E három remekműben egyénien ötvözte a XX. század második felének neoklasszikus trendjeit, olyan koreográfusok kasztjába lépett velük, mint a világhírű John Cranko és Kenneth MacMillan.

Sylvia. Mezey Béla felvétele

A hagyományos eszközök használata, a konzervatív ízlés akkor válik a fejlődés kerékkötőjévé, ha kötelező kánon lesz belőle, ha tilos szembefordulni vele. A magyar balettművészetben jelenleg elvileg semmi sem tilos, csak nem akad ember, aki képes lenne bármivel is szembefordulni. Sajnos igazak a jóslatok, amelyek Seregi halálával a magyar balettművészet gyors, biztos és teljes arculatvesztését prognosztizálják. Talán lejáróban is van a Harangozó- és Seregi-féle kitartó, nagy hatást elérő, nagy formátumú koreográfusegyéniségek kora, mert a mai, összetett igényeknek jobban megfelelni gyors változásra, megújulásra is képes alkotóközösségek tudnak. Éppen ezekből van nálunk nagy hiány.
Laci minden pillanatban egyszemélyes színházának főszereplője volt. Legendás próbáin színházcsinálást lehetett tőle tanulni, de folyamatosan röhöghetett az ember más kárán és a sajátján. Soha senki nem lehetett biztonságban, mert mindenki bármikor téveszthetett, és Seregi azt rögtön észrevette. Olyankor hideg és meleg egyaránt zúdult. Sokszor szeretettel nyilvánult meg (nagyon szerette a táncosokat, a táncot, az életet), de pokoli, metsző iróniája volt. Mindenből tudott viccet, alakítást kreálni. Sok-sok évvel ezelőtt, egyik próbáján, amikor szokás szerint nem elégedett meg félmegoldásokkal, hanem kikövetelte az elfogadhatót, még mindig száz fokon égve, felém fordult: „majd ha írod a nekrológomat, azt feltétlenül vedd bele, hogy »Seregi művészi kérdésekben kérlelhetetlen volt«. Vettem a lapot: komolykodva bólogattam.
Ez a poén, szemben ezer másik hasonló elfeledettel, máig megmaradt bennem. Laci, az életben nem sokat tudtam adni neked (nem úgy, mint te nekem), de ezt most megteszem. Látod, benne is van…