Kovács Bálint: Aki bántotta a feketerigót
Noha ő az áldozat, arcán végig látható egyfajta kacérság.
A nálunk is – méltán – népszerű Kés a tyúkban szerzője, David Harrower második legsikeresebb műve afféle ürügydráma: elsődleges célja érezhetően az, hogy felhívja a figyelmet egy fontos témára, a gyerekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények súlyára. Nincs is ezzel komoly baj: a színház és a társadalmi felelősségvállalás nagyon szép párt alkotnak, öröm őket együtt látni. Csakhogy a színes és látványos, társadalmi célú szórólap színdarabbá alakítása már gondokat okozott a szerzőnek. Na, nem technikailag: Harrower nagyon jól tudja, hogyan kell drámát írni; túl jól is. A Blackbirdben ugyanis benne van minden, aminek egy hasonló témájú darabban benne kell lennie. Épp ez a baj: az életben általában nem történik meg minden, ami az adott szituációban megtörténhet.
Már a forma is tankönyvi: Una, a húszas éveiben járó lány tizenöt év után egyszer csak megjelenik Raynél, hogy végre megbeszéljen vele valami súlyos, sötét dolgot, ami a közös múltjukban történt. Ahogyan a beszélgetés tárgya kiderül, az olyan, mint a Füles egy rejtvénye: mindkét szereplő mond néhány sejtelmes mondatot, aztán kis túlzással ezek első betűit összeolvasva, kijön a megfejtés. Mégpedig az, hogy Ray annak idején lefeküdt a tizenkét éves Unával, majd emiatt hat év börtönre ítélték.
Mindeközben megelevenedik a Drámaírás haladóknak című kötet teljes tartalomjegyzéke: a szereplők szabályos időközönként és felváltva „majdnem” kiviharzanak az ajtón (noha tudjuk, mert látjuk, hogy ez az előadás végéig úgysem fog megtörténni: csak ez az egy díszlet van és csak ez a két szereplő); eljutunk a dráma aranymetszéséig, ahol annak rendje és módja szerint egy monológban végre összeáll a teljes történet; a szereplők egymásnak esnek haragból, és egymásnak esnek vágyból; és persze megjelenik Ray mellett egy kislány is, hiszen ez kell ahhoz, hogy elgondolkodhassunk, „meggyógyul”-e valaha a férfi. Mindez akkor is túl keresett lenne, ha a lélektan vagy a logika a felépítmény összes kerekét megolajozná – de ez nincs így. Igaz, azt sem lehet letagadni, hogy Harrower többször remekül egyéniesíti a szöveget, olyan váratlan és csak látszólag oda nem illő mondatokkal, amelyek kizökkentik a nézőt, újra felkeltve érdeklődésüket.
Mucsi Zoltán és Pető Kata / Szkárossy Zsuzsa felvétele
Hogy egy ilyen egyszerű struktúrájú, cselekmény nélküli dialógusból színházi szituáció szülessen, az nem kis részben a rendezés kevésbé látványos és észrevehető fortélyain múlik; a nem-ösztönös, a tehetséggel talán nem is összefüggő, de megtanulható technikai „trükkökön”, rendezői rutinon. Mert az (általában) nem elég, ha a két szereplő csak ül egymással szemben, vagy egy szobában járkál fel s alá, leül, feláll – mint a színészként rendkívül tehetséges, dirigensként most debütáló Kováts Adél rendezésében. A mozgások, a beszéden kívüli részek esetlegesek, nem kifejezőek, a kevés látványos cselekmény pedig nem tud szervesülni az előadásba. Az Unát játszó Pető Kata egyszer például vizet locsol magára, aminek egyrészt nincs sok értelme (talán a csábítást lenne hivatott kifejezni, de ez egyrészt nem illik Unának sem a megírt, sem a Pető által felépített jellemébe, arról nem is beszélve, hogy teljesen átlátszatlan ruhában gyakorlati „haszna” sincs), másrészt az ötlet a színdarabbal sincs egyeztetve, mert hamarosan megjelenik egy kislány, aki a szöveg szerint az elé táruló szituáció minden részletére rákérdez, ám arról, hogy miért is csurom víz a nő, nem ejt szót. A „színházság” vagy „színháziasság” kialakulását Khell Zsolt díszlete – egy jellegtelen, műanyag irodaépületi társalgóhelyiség – és annak használata sem segíti: az utolsó pár percet leszámítva például egyáltalán nem használják az egybefüggő tér baloldali harmadát; a szobában egy fontos jelenet miatt szétszórt szemét pedig épp olyan művi, mint maga a dráma.
Persze egy jó színész üres térben, mozdulatlanul és minden külső tényező nélkül is teremthet színházat – így van ez a Szkénében is. Pető Kata Unája rendkívül jól felépített, nagyon izgalmas személyiség, egy folyamatos feszültséget generáló belső kettősséggel. Noha ő az áldozat, arcán végig látható egyfajta kacérság: büntetés ez, a tiltott és nyilván öngyűlölethez vezető vágyat akarja előhívni a férfiból, ami, ha sikerül, tulajdonképpen a nő hatalmát bizonyítja. Végig hidegséget sugároz, amelyet védőpajzsként használ: mint aki azt gondolja, ha nem engedi meg magának, hogy kimutassa érzelmeit, akkor meg is úszhatja, hogy érezzen valamit (fájdalmat leginkább). Gyorsan beszél, mint aki túl akarna lenni már ezen az egészen, megjátssza a közönyösséget – szép, amikor ez nem sikerül, és kibukik a haraggal és szenvedéllyel kevert felzaklatottság: ahogyan Pető idegesen rángatni kezdi a lábát az asztal alatt, abban benne van valami olyannak az árnyéka, aminek sehogyan sem szabadna előtörnie.
Mucsi Zoltán Rayében az a legérdekesebb, ahogyan megpróbálja bizonyítani saját maga és a külvilág számára, hogy ő nem pedofil, hogy az ő esete egészen más, mint amit a szakirodalomban olvasni. Mucsin viszont emellett nem igazán látni, hogy mit érez Ray, hogy túl van-e már a pokoljárásán vagy még nem, hogy a beszélgetés átbillent-e benne valamit vagy sem – mintha a színész mindezt (még?) maga sem döntötte volna el.
És mintha David Harrower sem döntötte volna el, hogy tulajdonképpen mit is akar elmondani a témáról, azon kívül persze, hogy létezik és fontos róla beszélni. Nem a szájbarágás vagy az aesopusi tanulság tételes levonása hiányzik – mégis, ha érezhetően a téma a dráma egyetlen tartóoszlopa, várható valamiféle állítás megfogalmazása. Ám azzal a képpel, ami kibontakozik a drámából – hogy valójában szerelemről volt szó férfi és egy nagyon fiatal nő közt, sőt, a kislány maga csábította el a férfit, és ezt most, felnőttként is meg akarja tenni, a közösülésre pedig úgy emlékszik vissza, hogy „Fájt a lábam között, de csodásan éreztem magam. Olyan boldog voltam”, és valóban nem a szexet, hanem a férfival való szakítás módját, meg a szülei és a külvilág reakcióját teszi felelőssé élete romba dőléséért – nagyon nehéz mit kezdeni. Legfeljebb remélni, hogy Harrower valójában nem azért írta meg a drámát, hogy felmentést adjon a pedofiloknak. És csak véletlenül tűnik így mégis.
David Harrower: Blackbird
Látvány: Khell Zsolt. Jelmez: Nagy Fruzsina. Zene: Keresztes Gábor. Dramaturg: Török Tamara. Súgó: Andrási Kata. Konzultáns: Lombos Petra. Asszisztens: Ranschburg Edit. Rendező: Kováts Adél. Producer: Orlai Tibor.
Szereplők: Pető Kata, Mucsi Zoltán, Béky Zsófi/Izsó Boglárka.
Az előadás a Szkéné Színház, a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésével jött létre.
Szkéné Színház, 2012. október 4.
