Az idő „aládolgozik” Mrożek drámájának.

Azt hihetnénk, hogy a kelet-európai abszurd emblematikus műve, az 1964-ben született Tangó megfakult az idő múlásával, jellegzetes kérdésfelvetései és dramaturgiai megoldásai is besorolódtak egy hajdani korszak eszmevilágába, egy korstílus kategóriarendszerébe. De nem, a színmű életképes és hatni tud ma is mindenütt, ahol drámai alapképlete egyfajta társadalmi szituációt modellálhat, ahol a diktátorosdi a módi. Mindehhez persze kell jókora adag színházi érzékenység, empátia és szakmai professzió, hiszen az efféle, parabolaként is értelmezhető színjátékokat a lehető legnagyobb mértéktartással célszerű színre vinni. Jól tudhatja ezt az Örkény színházi előadás rendezője, Bagossy László is, mikor (majdnem) mindennemű aktualizálástól mentesen, a dráma immanens tartalmait aprólékosan és élvezetesen kibontva, a szituációkat gondosan kielemezve viszi színre Mrożek hírneves darabját. Ami nyilván másról és másképp szól ma, mint mondjuk Paál István emlékezetes szolnoki rendezésében, 1978-ban.
Ami a produkcióból hamar kiviláglik, az a játék stílusegysége, gondolati koherenciája, s a roppant összefogott csapatmunka, megfejelve némi könnyedséggel, eleganciával, játékos szenvedéllyel. A nyitókép poétikus zűrzavarba vezeti be a nézőt. A szűk, bizonytalan körvonalú térben egymásra hányt, szétdobált tárgyak közt egzisztál a játék egymásra utalt kicsiny családi truppja. A falakon avantgárdnak tetsző festmény- és plakát-darabok, a koszlott ülőalkalmatosságok közt felborult, kibelezett babakocsi, a mennyezeten ócska lámpák, fényreklámok (az egyik egy Marx-képre applikálva), a csillogó diszkó-gömbök közt a nonkonformista avantgárd művészet elmaradhatatlan, ikonikus kellékei, vécécsészék függnek. Egyet ülőkeként is használnak, valaki időről időre rátelepszik, miközben éppen kifejti világmegváltó nézeteit vagy anti-teóriáit. (Díszlet: Khell Zsolt.) A háromnemzedéknyi család laza kommunának látszik, toprongyosan, szakadtan lépnek elő a figurák: az apa, Sztomil (Mácsai Pál) lila fantáziákba menekülő, csapzott öltözékű, őszes haját lófarokban viselő művész, aki örökös performanszaival boldogítja övéit. Az anya, Eleonóra (Für Anikó) feslett, koszlott kombinében flangál, s nincsenek különösebb erkölcsi skrupulusai, mikor benyögi, hogy a bizonytalan egzisztenciájú lakótárssal, Edekkel (Debreczeny Csaba) kefél. A nagyanya, a pongyolás Eugénia (Pogány Judit) szüntelen fontoskodik, szervezkedik (ha csak egy kártyaparti erejéig is), s mikor ráparancsolnak, engedelmesen mászik föl az oldalvást elhelyezkedő ravatalra. Feje alá magnót kap gyászindulóval, csakhogy szokja a közelgő rituálét. Testvére, Eugéniusz (Csuja Imre) kantáros, rövidnadrágos, vásott öreg kamasz, akit ugyancsak terrorizálnak, s ha ellenszegül, kap egy fejére húzható madárkalitkát. A dívány mögül férfiingre vetkezett, borzas hajú unokahúg keveredik elő, ő Ala (Szandtner Anna), a házaspár fiacskájának kényeskedő, durcás, ám roppantul józan gondolkodású csaja, aki hosszan hezitál, hogy hozzámenjen-e a fiúhoz. S a zabolátlanul viháncoló bagázsban feltűnik egy visszafogott, kimérten és ünnepélyesen viselkedő ifjú, Artúr (Máthé Zsolt), aki ideologikus okfejtésekkel győzködi családját, miközben parancsokat osztogat, s lazán terrorizálja őket. Artúrka nagyra nőtt csecsemő és toporzékoló hisztérika, aki valamiféle szabályos jövőről hablatyol, új életről és rendről, meg maga sem tudja miféle eszmékről, amelyekkel megváltják a világot.

Pogány Judit, Für Anikó, Szandtner Anna és Máthé Zsolt / Schiller Kata felvétele

Az abszurdban az a legmulatságosabb, hogy a legképtelenebb cselekvések is magától értetődően mennek végbe. Bagossy kitűnően aknázza ki színészeivel a mrożeki szituációk vibráló humorát, a szöveg (és a szövegalatti) poénjait, s a bakugrásos, groteszk fordulatokból hívja életre ama dupla fenekű abszurd víziót, amely egyszerre filozofikus és bohózati, hétköznapi és metafizikus. Lépésről lépésre kísérhetjük végig, ahogy a zárt kisközösség egyik tagja pszichikai nyomással, majd nyílt erőszakkal társai fölé kerekedik. Artúrka előbb megosztja a kollektívát, majd gátlástalanul manipulál mindenkit. Többen készségesen asszisztálnak mutatványához, előbb Eugéniuszban, majd Edekben talál fegyvertársra. Az új világ építése természetesen a legósdibb, legócskább, legretrográdabb eszmék feltámasztása jegyében zajlik. Előkotorják a naftalinból az ősök ásatag, molyrágta ruháit, s beöltöznek a pitykés, flitteres maskarákba, a kopott, fekete szmokingokba. (Jelmez: Ignjatovic Kristina.) Rend lesz, és fegyelem.
A második felvonás csupasz, sivár színpadképe (keretül giccses műmárvány szolgál) már a hatalomátvétel utáni állapotokat mutatja. Nincs többé kócos, alternatív életforma. Az akolmeleg káoszt katonás rend váltja. Minden szögletes, szabályos, és hagyományt őrző. A vélemény szabad, már ha megegyezik a miénkkel. A lakájjá előlépett Edek rituálisan teríti meg az asztalt. Meg kell adni mindennek a módját, győzött a forradalom. A család fiacskája pisztollyal hadonászik, és megmutatja a felnőtteknek, hol terem az úristen. Máthé Zsolt Artúrkája az asztalfőn könyököl, s önnön fontossága biztos tudatában vizslatja, mi lehet a mindent megváltó eszme. Mert hát a fejében nincs semmi, csak a kavargó káosz, meg a mérhetetlen hatalomvágy.
E sűrű pillanatokban kezd igazán élni az előadás. Elszabadult komédiázás kezdődik. Régről ismerős kelet-európai reflexek kelnek életre. Ijesztő a mechanizmus, amit látunk, mégis, fuldokolni lehet a nevetéstől. Együtt lélegzik színpad és nézőtér. Nincs mulatságosabb az akarnok kisszerűségnél, a felfuvalkodottak gőgjénél, az ostoba törleszkedésnél, megalázkodásnál.
A társulat együttesen és külön-külön is remekel. Máthé Zsolt hatalomittas Artúrkája akkor a legjobb, mikor a toporzékoló taknyost játssza. Összegörnyedve hisztériázik, szeretetet próbál kuncsorogni azoktól, akiket épp megalázott. Csuja Imre Eugéniusz bácsija lakonikusan, szórakozottan követi a hisztérikus rohamokat. Hajlik, amerről fúj a szél. Beáll végrehajtónak, majd bambán meghasonlik, mikor látja, hogy átejtették. Debreczeny Csaba Edekje előbb megtűrt mellékszereplő, amolyan háziszolga, aki azért vigyáz az érdekeire (főként, ha nőkről van szó). Hatalmat kapva főúri komornyikká vedlik át. Peckes járás, rituális, jelentőségteljes mozdulatok. Meg kell adni, ami jár a kegyelmes főméltóságoknak, a nemzetes asszonynak. Aztán előbújik belőle a kőkemény, cinikus gengszter. Mácsai Pál Sztomilja előbb elvarázsolt clown, a végtelenül szabad művész mintaképe, majd beijedt nyárspolgár. Józanul számol a realitásokkal. Már élni akar csak és túlélni. Für Anikó Eleonórája zabolátlanul viháncoló nőci, aki ép érzékekkel próbál navigálni a macsótársadalom dzsungelében. Nem szédíti meg a hatalmi téboly. Higgadtan próbálja terelgetni fiacskáját. Szandtner Anna Alája maga a megtestesült női természetesség. Egyszerű vágyakat szegez Artúrka ábrándjaival szemben. Kendőt borít az arcára, kalapot húz a fejére, Magritte-pózba merevedve almát rágcsál, s köpködi a magokat. Pogány Judit Eugéniája célszerűen működő öntörvényű matróna, legyen szó kártyáról vagy meghalásról. Kaján malíciával szemléli a felbuzdultak tüsténkedéseit.
Az előadás alatt végig ott bujkálnak a tangó hangfoszlányai. S mire lezajlik a lakájforradalom, és Edek lesz a vezér, telten zeng, zubog a latin szólam. Nincs többé lacafaca, tánc van. Két férfi tangózik buján. Csuja/Eugéniusz átfogja Debreczeny/Edek derekát. Keményen kirakják a lépéseket. Rituálisan lépdelnek, vonaglanak, egymáshoz tapadva. Csuja odadörzsöli az arcát, az ülepével masszírozza a másikat. Cifrázzák a lábtempót. Trilláznak a testek. Mi pedig csak nézzük, ahogy ringatózva egybeolvad legyőzött a győzővel.

Slavomir Mrożek: Tangó
Fordította: Kerényi Grácia. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Ignjatovic Kristina. Koreográfus: Budai László. Dramaturg: Gáspár Ildikó. Rendező: Bagossy László.
Szereplők: Pogány Judit, Csuja Imre, Mácsai Pál, Für Anikó, Máthé Zsolt, Szandtner Anna, Debreczeny Csaba.

Örkény Színház, 2012. december 21.