A tíz európai országnak a főprogramba invitált tizenhárom előadása arról a világról beszélt, amely körülvesz és fojtogat bennünket.

Valaki előrejön a sötétből. Lehet férfi vagy nő, gyakran egyedül, máskor vannak társai is. Megáll, majdnem a színpad szélén, ránk néz. Persze csak akkor, ha épp van színpad, mert olykor közöttünk, mellettünk torpan meg a belépő. Akinek nyugodt, nyílt tekintete a nézőtér homályát fürkészve arcokat, szempárokat keres. Vagy épp a felkapcsolva hagyott világításban szemtelenül és magabiztosan néz velünk farkasszemet. Aztán belekezd a történetébe, szavakkal vagy mozdulatokkal, fotókkal vagy filmrészletekkel. A történetbe, amiről villámgyorsan kiderül, hogy minden látszat, vagyis például az idegen(ül) hangzó hely- és személynevek ellenére lehetne akár a mi sztorink is. És ha jól meséli, akkor mire befejezi, eltűnik a „lehet”, és átadja a helyét annak, ami van. Még akkor is, ha ez néha nagyon fáj.
Nagyjából erről szólt az idei, huszonegyedik kiadásával történetének harmadik évtizedébe lépő Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál (a találkozó általános arculatához lásd Koltai Tamás cikkét a SZÍNHÁZ 2011. decemberi számában). A tíz európai országnak a főprogramba invitált tizenhárom előadása arról a világról beszélt, amely körülvesz és fojtogat bennünket. Tőlünk függ, hogy a milliónyi, alig vagy nagyon is kódolt jelből kiolvasunk-e valami értelmet, vagy hagyjuk magunkat sodortatni az eseményekkel, mondván: mi nem tehetünk semmiről, rólunk úgyis nélkülünk döntenek. És még ha ez utóbbi, hamisítatlan közép-európai pesszimizmusból táplálkozó megjegyzés igaz volna is, azért a gondolattal el lehet játszani: mi lenne, ha megpróbálnánk megérteni kisebb-nagyobb világainkat? Ennek előfeltétele a kíváncsiság és a kísérletező kedv, még akkor is, ha a valóságot értelmezni kívánó, okosan felépített mondataink néha rekedten vagy dadogva hangzanak el. Szükséges még az elfogultságok és előítéletek levetkezése, de legalábbis iróniával történő megközelítése, ezáltal pedig betonból öntött alapjaik megrepesztése.
Innen lesz érthető a „rendszerváltó” szlovák fesztivál idei mottója, kettős hívószava: „bűn/ártatlanság”. Kellemesen tágas és rugalmas témamegjelölés, erőlködésnek azonban nyoma sincs a szervezők részéről, sőt: a hatnapos fesztivál négy napján vagyok jelen, s az egymástól nagyon különböző előadások könnyedén, még az is lehet, hogy előzetes szándék nélkül lépnek egymással dialógusba. Kevés az üresjárat, ezek itt tényleg el akarnak számolni múlttal, jelennel, de még a jövővel is. Tetszik, hogy komolyan gondolják, de azért röhögni is lehet és kell rajtuk, mert a végén úgyis ugyanoda lyukadunk ki: magunkon röhögünk.

Múlt

Könnyű és finom, írja egy netes főzőoldal a cseheknél és szlovákoknál egyaránt fellelhető, „felhőcske” nevű krémes édességről. Amit meg is kóstolhatott a nézők közül, aki akart, a Prágából érkezett „kutatócsoport”, a Handa Gote Felhők című előadásának végén. Veronika Ëvábová ugyanis, akiről a történet szól, és aki ezt a történetet megosztja velünk, elbeszélése közben elkészíti, és a sütőbe helyezi a finomságot. Hogy ki az a Veronika Ëvábová? A megint a mikrohistóriával foglalatoskodó (két éve Budapesten, a Placcc Fesztiválon láthattuk Roman úr című különös retró performanszukat), a színház mellett zenében, képzőművészetben is utazó független cseh csapat nem titkolja: bármelyikünk élete kerülhetne terítékre ezen az estén. Persze csak akkor, ha megfelelő helyre születünk, márpedig Veronika egy olyan prágai házban nőtt fel, ahol előtte szülei, nagyszülei is laktak, és ahol át- meg túlélték a harmincas évek végén a fasizmus megizmosodását, az ötvenes években a koncepciós pereket, és így tovább. A felhőcske például nagyanyja receptje alapján készül, közben az idős hölgy kedvenc zenéje szól. A hátsó fal valójában hatalmas vetítővászon: a csapat többi tagja most technikai személyzet lesz, hiszen ők gondoskodnak arról, hogy az archív fotók, naplórészletek és más dokumentumok megfelelő tempóban váltsák egymást a kivetítőn. A képeket néha manipulálják, Veronika alakját rámontírozzák a megfakult felvételekre: gyengéden oda lehet bújni a rég halott ősökhöz, tisztelegve emlékük előtt, miközben a készülő felhőcskék kellemes illata lassan megtölti a teret. Lassú, szép, szomorú, kissé álmosító nosztalgiaszínház.
Épp ellenkezője ennek az X milliméter Y kilométerből című román produkció (Tompa Andrea elemzését lásd a SZÍNHÁZ 2012. júniusi számában): a privát történelemtől lépünk egyet a nagypolitika felé, amikor Gianina Cărbunariut követjük az általa következetesen, ám gyakran felemás eredménnyel művelt, lényeges közéleti, szociális, politikai problémákat boncolgató színházába. A választott téma megint telitalálat: a marosvásárhelyi pogromról készült 20/20, az aranybányák titkait kutató Verespatak után most a román ügynökdossziékat veszik elő az alkotók. Van miből válogatniuk: huszonhat kilométernyi (!) anyagról beszélünk, s ebből az író-újságíró Dorin Tudoran 1985-ös – nem is volt olyan rég, igaz? – dossziéja, pontosabban annak tízezer gépelt oldalából mindösszesen tíz lap kerül elő. A bő egyórás előadásban ezt a néhány papírt rágjuk át alaposan, újra meg újra: a sorshúzás után aznapi szerepét megkapó három fiatal színész és az őket filmező kameraman mondatokat, kifejezéseket, jeleneteket ismétel a kihallgatási jegyzőkönyvből. Fontos felismerés, hogy szinte eleve színházi jelenetek ezek az abszurdba hajló áldialógusok a külföldre távozni akaró Tudoran, az írószövetségi elnök Popescu és a párttitkár között: a győzködés, fenyegetés, könyörgés formulái váltakoznak gyors egymásutánban. Gyakran szó szerint: a szöveg hosszabb-rövidebb részei több változatban elhangoznak, hiszen az alkotóknak „csak” egy gépelt anyag állt rendelkezésére. De vajon az író hősiesen vagy épp rettegve beszélt? A párttitkár fölényesen, netán tárgyilagosan szónokolt? És Popescu empatikusan vagy inkább lekezelően bánt írótársával? A lehetőségek száma ha nem is végtelen, mindenesetre egynél több, az biztos. Izgalmas játék, ami a rekonstrukcióról, a történelemről és végső soron a színházról is szól.
Cărbunariu is részt vesz majd abban a programban, amely a közép-európai múltfeldolgozásnak újabb lendületet kíván adni. A Párhuzamos életek elnevezésű projekt eredményéről a 2013. évi nyitrai fesztivál látogatói győződhetnek meg, hiszen a cseh, szlovák, német, lengyel, román és magyar részvétellel megvalósuló hat új színházi előadás egyelőre az előkészítés fázisában van. A nevezett országokat egyebek mellett összeköti a gazdag titkosszolgálati múlt – kétes dicsőség, ám beszélni mindenképp szükséges róla, főleg nálunk, ahol több mint húsz évvel a rendszerváltás után sem sikerült érdemi választ kapni alapvető kérdésekre. Magyarországot a Szputnyik Hajózási Társaság képviseli majd: a projektet jegyző Bodó Viktor és Kovács D. Dániel levéltári kutatások után várhatóan hihetetlen és megrendítő egyéni történeteket dolgoz fel – kíváncsian várjuk.

Jelen

A Bodó-féle nagyszínpadi őrületből komoly dózist kapott a nyitrai közönség: a Katona József Színházban a múlt évad végén bemutatott, a Szputnyikkal közös koprodukció, az Anamnesis (lásd Tompa Andrea kritikáját a SZÍNHÁZ 2012. júliusi számában) a magyar egészségügy visszásságairól beszél. Amiből aztán van bőven, bólogat mindenki, de persze Bodó és népes csapata mást és máshogyan lát meg a káoszból, mint mi, amikor végtelen sorokat állunk vagy ülünk végig különböző rendelőkben, nem mellesleg egy sor érdekes betegségre és kedves vagy kedvetlen ismerősökre szert téve várakozás közben. Olyan téma ez, amiről mindenkinek van közvetlen, húsba vágó tapasztalata – mondja komoly arccal Róbert Júlia, a szöveg társszerzője a másnapi szakmai beszélgetésen, és csak néhányan kuncognak a képes beszéden. Mert ahogy az előadás után cseh kritikusok, úgy másnap szlovák meg román kollégák kérdezték: hogyhogy Bodó ennyire behatóan ismeri a cseh/szlovák/román egészségügyi szisztémát? Ha néha nem sírnánk, biztosan nagyokat nevetnénk azon, ahogyan a köznapi valóságot apró, de határozott irányú beavatkozásoknak vetik alá a játszók. Amúgy a nyitrai az alkotók szerint különösen jókedvű előadás lett, a közönség a valódi szakemberek valódi interjúrészleteit jóval vidámabban fogadta, mint a Katonában szokta. De hát ki ne kacagna azon, amikor a fiatal patológus szinte kéjes élvezettel mondja a kamerába, hogy egy átlagmagyarnak mely belső szervei milyen mértékben sérültek? A függőség garantált, és aki a kellemes mellékhatásokat sem akarja elkerülni, annak irány a Katona.
A jó színház persze nyitott mindenre, s már címében is ezt demonstrálja az argentin koreográfus, Constanza Macras és a berlini DorkyPark közös előadása, a számos rangos külföldi színház és fesztivál mellett a Trafót is a koprodukciós partnerek között tudó, ott júniusban bemutatott Open for Everything. Bajban van a recenzens, hiszen vitán felül fontos a vállalás: toleranciahiányos gondolkodásunkra gyógyír a tucatnyi civil roma és a berlini kortárstánc-csapat összeeresztése, akik valóban elképesztő tempóban és hallatlan jókedvvel dolgoznak együtt. A közönséget azonnal az ujjuk köré csavarják, mellettem egy morcos német kritikus majd’ kiugrik a bőréből, s ha ismerné a Marek Balog dirigálta négyfős banda által húzott nóták szövegét, nyilván rágyújtana valamelyik bús vagy pörgős dalra. És senki nem nézne rá furcsálkodva a nézőtéren, hiszen valóban kellemesen telik az este. Tán túlságosan is: gyanúsan gemütlich ez az egész, hiszen a random dramaturgia alapján rendeződő anyag kedélyesen sorolja elő a romákkal kapcsolatos közhelyeket, olykor az érintettek szájából. Romák mondják el, hogyan alázzák-alázzuk meg őket, és bár dermesztő azt hallani, hogy eleve tolvajokként tekintenek rájuk a boltban, de azért az előadás első castingjára még fiúként, mostanra viszont már (majdnem) lányként érkező egyik szereplő sztorija sokkal több mélységet tartogat, mint az előbb említett. De hiába, amint tétje lenne a dolognak, azonnal továbbloholunk, egy kis zene, egy kis tánc, egy kis sztori, és már ki is pipáltuk a társadalmi felelősségvállalást. Ne legyen félreértés: nincs okom rossz szándékot vagy cinizmust feltételezni az alkotók részéről, de az egzotikumra való naiv rácsodálkozás édeskevés a mai helyzetben.
Jóval markánsabban fogalmaz a tavaly az Egy óra tizennyolc perc című előadásával Budapesten vendégszerepelt orosz Teatr.doc Ketten az otthonodban című produkciója (Herczog Noémi írását lásd a SZÍNHÁZ 2012. júniusi számában). A volt belarusz elnökjelölt, Vlagyimir Nyeklajev hányattatásait eleveníti fel a dokumentarista alapokon nyugvó előadás. A házi őrizet törvény szerinti fogalmát a két ellenszenves őr olvassa fel a nyitó jelenetben – a Nyeklajevet és nejét játszó színészek tanácstalanul hallgatják. Hátuk mögött apró lakásuk alaprajza kifeszítve, a praktikus és megalázó osztozkodás őrök és fogvatartottak között gyorsan lezajlik. Abszurd helyzetek sora következik a kötelezően nyitva hagyott vécéajtótól kezdve a tévé távirányítójáért vívott küzdelmen át egészen addig, ahogyan a marcona őrök minden érkezésükkor precízen levetik bakancsukat, majd egy szakadt reklámtáskából előhúzzák gyűrött házi papucsukat. A feleségnél hamarabb szakad el a cérna, hisztérikus rohama, tányértörős akciója tragikus és nevetséges egyszerre, ahogy a melák őrök suta reakciója is. Az ügyetlen és nem mellesleg okafogyott közeledési kísérletek rendre kudarcba fulladnak, közben pedig hitelesnek tűnő látlelet rajzolódik ki a diktatúra hétköznapjairól. Besúgók és provokátorok, spiclik és áldozatok egymást tartják el és össze. Aki nincs velünk, az ellenünk van: ilyenkor kétségbeejtő azt látni, ha senki, de tényleg senki sincs velünk.

Jövő

Meghökkentően minimalista produkcióval állt elő a Tim Etchells irányította brit sztárcsapat, a Forced Entertainment – és nem csak önmagához képest. A Tomorrow’s Parties két utópisztikus monológ egymás mellé illesztése, amit a vidámparki hangulatot idéző színes villanykörtefüzér alatt egy raklapokból összeállított kicsiny emelvényre felállított nő és férfi mond el. Nem véletlenül írtam monológot, hiszen bár nagyon is tudomást vesznek egymásról, hosszú szövegeik nem felelnek egymásra, sokkal inkább feleselnek egymással. És licitálnak – mintha az lenne a dolog tétje, hogy ki tud nagyobbat mondani, ki tud megfogalmazni az emberiség jövőjéről még valószínűtlenebb állításokat. Amik sok esetben nem is rugaszkodnak el annyira a valóságtól. Figyeljünk csak: „Vagy a jövőben háború lesz. És mindenkinek a föld alatt kell élnie… Vagy talán a jövőben nem egy nagy háború lesz, hanem kisebb háborúk zajlanak majd folyamatosan… Vagy a háború inkább olyan lesz, mint a szórakozás vagy egy sportesemény, amit nyaranta tartanak bizonyos országokban, amiket Sportoló Háborús Zónáknak neveznek majd. És az emberek kifejezetten emiatt fognak oda elutazni, és az események pontos menetrend szerint zajlanak, és mindent közvetít a tévé.” Egyszerre riasztó és mulatságos víziók sorjáznak egymás után, többnyire tematikus csoportokban, csak és kizárólag szavakkal és szavakban, amiket semmiféle akció nem kísér. Mögöttem többen hangosan ásítoznak, néhányan távoznak, nem hajlandóak részt venni a bizarr játékban. A hipnotikus előadás ugyanis a „mi lenne, ha…” kérdéssel játszik, egyre távolibb és idegenebb vidékekre kalauzolva minket, a gondolat láttató és a szavak teremtő erejére hagyatkozva. Az előadás végére elhalványuló fények között ott áll a nő és a férfi, két fejgép holtsápadtra világítja arcukat, ők pedig arról beszélnek utoljára, hogy az emberi élet végül csak egy órányi lesz. Talán mondanom sem kell: pontosan hatvan perccel korábban ültünk be a nézőtérre.
A nyitrai fesztivál legizgalmasabb produkciója egy belga szólótánc volt: Budapesten szeptember elején szerepelt Lisbeth Gruwez és a Voetvolk előadása, az It’s going to get worse and worse and worse, my friend. A pesszimisztikus cím idézet a most hetvenhét éves Jimmy Swaggart, hírhedt amerikai tévés prédikátor egy szövegéből. A nem akármilyen pályát maga mögött tudó Gruwez (korábban Jan Fabre, Wim Wandekeybus, Jan Lauwers táncosa is volt) és az előadásban az övével egyenértékű munkát végző zenész társa, Maarten Van Cauwenberghe ötvenperces produkciója hibátlan bravúr: az alkotók megejtő őszinteséggel fogalmaznak meg tűpontos állításokat a hatalom természetéről és működéséről. Kortól és helytől függetlenül, hiszen Swaggart azonosíthatatlan hörgésekre, ismerős hangokra, félbeharapott szótagokra, felfogható szavakra, végül értelmes mondatokra tagolt szövege „csupán” inspiráció a maga körül hihetetlen energiákat mozgósító Gruwez számára. Aki a nyitó képben szinte férfinak öltöztetve jelenik meg, és aki kecses, mégis kőkemény, szikár mozdulatokkal kezdi irányítani, manipulálni az őt körülvevő üres teret. A mozgásanyag lassan, ráérősen kezd dúsulni, gazdagodni, közben pedig nem tudom levenni a szememet a kiismerhetetlen, mosolyában is fenyegetést hordozó, nem nélküli arcról. Ami tudást, fölényt, magabiztosságot hordoz, egyértelművé téve a nézőben, hogy ő itt csupán alárendelt szerepet tölthet be, hiszen a Gruwez megidézte szuggesztív, markáns körvonalakkal rendelkező karakternek teljhatalma van fölöttünk: azt csinál velünk, amit csak akar. Hideglelős élmény végignézni a diktátor megszületését; látni azt, ahogyan a fenomén fokról fokra meggyőzi magát önnön messianisztikus küldetéséről, és szembesülni a ténnyel, hogy nekünk, „ártatlan” nézőknek legalább akkora a felelősségünk a szörny világrajövetelében, mint az ő gyémántkeménységű elszánásának. A teremtmény megérkezett: hogy elpusztítjuk, vagy behódolunk neki, csak rajtunk áll.