…ha az alkotóban megvan a szüntelen keresés igénye, és valami erősen foglalkoztatja, annak hatnia kell a nézőre is.

– Másfél éve vette át Zsámbéki Gábortól az idén harmincesztendős Katona József Színház irányítását. Melyek azok a törekvések, amelyek szorosan a teátrum hagyományához, elődje színházeszményéhez kapcsolódnak, s milyen új irányok felé indult el, illetve kíván elindulni a továbbiakban?
– Zsámbéki Gábor – az első években Székely Gáborral együtt – olyan erős hagyományt teremtett itt, amivel nem érdemes szembefordulni. Ugyanakkor folyamatosan keresni kell azokat a törekvéseket, amelyek kiegészíthetik a színház eddigi értékeit. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a Katona mozgékonyabb és nyitottabb legyen. Tudomásul kell vennünk, hogy a körülöttünk lévő világ jelentősen megváltozott, az európai kultúra alapértékei megrendültek. Ez Magyarországon sincs másképp, sőt talán még inkább érzékelhető. Erre a Katonának reagálnia kell. Ma már nem elég, hogy jó előadásokat hozunk létre, ennél sokkal több kell.
– A nyitás egyik eszköze az előcsarnok átalakítása, amit már pályázatában is kiemelt. Milyen forrásból tudták megvalósítani a beruházást?
– Erre semmilyen állami támogatást nem kaptunk. A MasterCard jelentős összeggel szállt be, és cserébe a kártyás fizetés preferenciáját kérte, ami nemcsak Magyarországon, de Európában is egyedülálló. Emellett a kávézó, valamint a „könyv és bolt” bérlője hosszú időre előre kifizette a bérleti díjat, ez is kellett a beruházáshoz. Azt akartuk, hogy egész nap nyitott közösségi tér fogadja a látogatókat, akik bármikor találkozhatnak a színház művészeivel.
– Ma a legtöbb színház azzal a problémával küzd, hogy közönsége öregszik, a fiatalok megszólítása és bevonzása pedig nem könnyű. Gondolom, ez a Katonában sincs másképp.
– Valóban, ez nekünk is probléma. A fiatalok megszólítása azért is nagy kihívás, mert számukra kézenfekvő a különböző kommunikációs eszközök használata, és a színházra kevesebb figyelmet fordítanak. Ugyanakkor az sem mindegy, hogy milyen előadást lát először egy fiatal ember, mert olyan élmény is érheti, ami egy életre elveszi kedvét a színháztól. Úgy gondolom, a Katona legtöbb produkciója korszerű ajánlatot tehet a fiataloknak, de nem biztos, hogy hozzánk jutnak el elsőként.
– Bizonyos elmozdulások jól látszanak, mióta átvette a színház vezetését. Magam elsőként az ifjúsági program beindítását jegyeztem fel. Melyek ennek legfontosabb céljai?
– A színház ifjúsági programja, melyet Végh Ildikó irányít, nagyon sokrétű. Nemcsak az a célunk, hogy a középiskolások megszólításával új nézőkre tegyünk szert, hanem az is, hogy a programba bekapcsolódó fiatalok tudatosabban és felelősebben gondolkodjanak bizonyos társadalmi kérdésekről. Vannak olyan programjaink, amelyek kifejezetten egy-egy produkcióhoz kötődnek, az abban felvetett problémákat gondolják tovább, anyagot gyűjtenek hozzá, és a tapasztalatokból akár előadás is születhet. A Katona-klub fiatal tagjai – amellett, hogy bepillanthatnak a színház működésébe – szorgos kulturális munkásként tevékenykednek nálunk. Sokat segítenek a mostani évforduló kapcsán is, riportokat készítenek a színészekkel, az alkotó folyamatban részt vevő művészekkel, de még a harminc évvel ezelőtti előadások nézőit is felkutatják.
– Mit tud a nézőszám mostani alakulásáról? Stagnál, netán némi csökkenés is lehetséges?

Máté Gábor. Schiller Kata felvétele

– Tavaly szokatlan dolog történt, ugyanis az egyes előadások nézőszáma csökkent, a bevételeink mégis növekedtek. Ennek nem az az oka, hogy drágábbak lettek a jegyek, hanem az, hogy többen látogatták a Katona programjait és előadásait. A Kamra látogatottsága két éve 112 százalékon állt, tavaly is 100 százalék fölött maradt. A nagyszínpad nézőszáma annyival visszaesett, hogy ne emelkedjen 100 százalék fölé a színház összesített látogatottsága, sőt, már néhány éve ez alatt marad. Magam is kíváncsi lettem volna arra, hogy az általunk kidolgozott kommunikációs stratégia milyen eredményt hozott, de az előző két évad számai nem hasonlíthatók össze, ugyanis a gazdasági viszonyok az elmúlt években látott gyors és a döntő többség számára negatív előjelű változásai (például a devizahitelek vagy a végtörlesztés lehetőségei) nagymértékben meghatározták az emberek fizetőképességét, s a kiadások között a színház háttérbe szorult. Tudomásul kell venni, hogy jelenleg komoly harc folyik a nézőkért. A Katona is arra törekszik, hogy olyan sokféle programot és előadást kínáljon, amitől az emberek úgy gondolják, nálunk költik el a színházra szánt pénzüket. Az igazi probléma azonban a pénztelenség. Nemcsak arról van szó, hogy azok, akik ide járnak, kevesebbet tudnak színházra költeni, de azt is látnunk kell, hogy vannak olyanok, akik egyáltalán nem tudnak eljönni.
– Ezen túl más oka is lehet a nézőszám csökkenésének, hiszen a kultúra, azon belül a színház funkciója lényegesen átalakult az elmúlt években. Hogyan lavírozhat egy művészszínház ebben a helyzetben úgy, hogy nézőszámot és jegybevételt is produkáljon, de ne szakítson hagyományaival és értékeivel?
– Nagyon nehéz eltalálni, hogy mi az, ami ilyen értelemben sikeres lehet. Mégis hiszek abban, hogy ha az alkotóban megvan a szüntelen keresés igénye, és valami erősen foglalkoztatja, annak hatnia kell a nézőre is. Ezzel együtt vannak csalódásaink, olyan produkciók, melyek nem érték el a szükséges befogadói ingerküszöböt. Tehetünk ki plakátokat, reklámozhatjuk magunkat a Facebookon, de ma Magyarországon az a legjobb reklám, ha az egyik néző ajánlja a másiknak az előadást. Éppen ezért olyan előadásokat kell csinálni, amiről az emberek beszélni fognak. Nagyon egyszerű dolgunk lenne, ha zenés vígjátékot játszanánk, amelynek erős szívó hatása azokat a nézőket is eléri, akik egyébként nem járnak a Katonába.

Máté Gábor. Schiller Kata felvétele

– Ennek köszönhető, hogy az előző évadban több zenés darabot is bemutattak?
– Nem, ez csak kívülről látszódhat így. Ráadásul az egyik zenés produkciónk a Woyzeck volt, a drámairodalom egyik legnehezebb darabja. A Virágos Magyarországot – hogy rögtön a másik végletet is említsem – elsősorban szakmai kísérletnek gondoljuk. Azt próbáltuk körüljárni, hogy egy zenés műfaj, amely érvényesen és magas színvonalon szólalt meg ebben az országban több mint száz évvel ezelőtt, hogyan értelmezhető újra a mai társadalmi körülmények között.
– Ha már a sikerről beszélünk, azt gondolom, a Cigányok című előadás, melyet két éve mutattak be az ön rendezésében, mindenképpen sikeresnek mondható.
– Külön öröm számomra, hogy a Cigányokat sokan nézik, és a darab már túl van azon az előadásszámon, amely a Katonában általánosnak mondható. Megrendítő ugyanakkor, hogy A filozófus című előadásunkat, ami véleményem szerint jelentős műalkotás, le kellett venni a műsorról. Ma nem elég egy nézőnek, hogy egy produkcióra ínyencként tekinthet.
– A filozófusról talán lehetett is sejteni, hogy kockázatos lesz.
– Igen, de még az elején sejtettük ezt, amikor nem tudtuk, mi lesz belőle. Egy igazi színházi kultúrában elvárható, hogy a befogadó közeg észrevegye, hogyan reagál a társulat egy ekkora kihívásra, és hogyan közelíti meg a darabot. A közönség üzenete ilyen szempontból meglehetősen negatív és elutasító volt.
– Miközben egy bizonyos belső mérce szerint A filozófus lehet sikeres produkció.
– Igen, belül kifejezetten sikerként éltük meg, a színészek a nehézségek ellenére nagyon szerették játszani. Ma azonban gondolhatunk bármit egy előadásról, addig kell játszanunk, amíg van nézője. Korábban – a látogatottságtól függetlenül – levettük a műsorról azt a produkciót, amelyet a belső mérce szerint nem tartottunk jónak. Ma ezt nem tehetjük meg. Ilyen értelemben úgy működünk, mint egy magánszínház.
– Melyik volt az előző évadban az az előadás, amellyel jól eltaláltak valamit?
– A téma, az alapmű színvonala, a színpadi megvalósítás okán mindenképpen ki kell emelni A mi osztályunk című előadást, amit a Kamrában mutattunk be. Összességében nagy érdeklődésre tart számot, mindig elsőként fogynak el a jegyek. Ugyancsak nagy sikerrel megy a Kamra másik előadása, a Virágos Magyarország, bár az bonyolultabb kérdés, hogy belül hogyan tekintünk erre a produkcióra. Ami a Woyzecket illeti, a zenei megvalósítás és a színpadi megoldások terén egyaránt érzékeltem előrelépést, a közönség is kedvezően fogadta, ebben a szezonban még menni fog az előadás. A Kispolgárokat nem játszottuk annyiszor, hogy megállapíthassuk, mennyire fedi egymást a fogadtatás és a belső értékelés. Ugyanez mondható el a Szputnyik Hajózási Társasággal közös munkánkról, az Anamnesisről, amit április végén mutattunk be, de az már most látszik, hogy nagy érdeklődés övezi az előadást.
– A függetlenekkel való együttműködés korántsem új, hiszen Zsámbéki Gábor a kilencvenes években megnyitotta a Kamrát előttük, később pedig a Schilling Árpáddal és Bodó Viktorral való közös munka bizonyult rendkívül termékenynek. A mai kiszolgáltatott helyzetben különösen nem mindegy, hol kapnak lehetőséget a független együttesek.

Máté Gábor. Schiller Kata felvétele

– Valóban nem, de sajnos nem születhetett volna meg az előadás, ha a Fővárostól nem kapunk plusztámogatást a produkcióra. A Szputnyik nagyobb egzisztenciális biztonságot remélt ettől az együttműködéstől, de nem voltunk olyan helyzetben, hogy saját erőből finanszírozzuk a produkciót, anyagi szempontból csak minimális segítséget tudtunk nyújtani.
– Miben nyilvánul meg annak a jelentősége, hogy független alkotó dolgozik a társulattal? Bodó Viktor ráadásul legutóbb szputnyikos színészeket is hozott.
– Bodó Viktor olyan alakja a mai magyar színjátszásnak, akivel vágynak dolgozni a színészek, nemcsak azért, mert amit előállít, izgalmas és érdekes, hanem azért is, mert jó értelemben inspirálja őket a közös munka. A Katona színvonalát is mutatja, hogy Viktor szívesen dolgozik nálunk, miközben a saját útját járja, és nem kötődik egyetlen kőszínházhoz sem. Az, hogy ezúttal közös produkciót hoztunk létre, egyrészt az ő tevékenységéből következett, másrészt úgy gondoltuk, jót tesz a színháznak, ha egy másképpen gondolkodó közösség tehetséges tagjai fuzionálnak a mi színészeinkkel.
– Visszatérve A mi osztályunkra, valóban az előző évad egyik legfontosabb pillanata volt a bemutató. Hogyan került kapcsolatba a kortárs lengyel drámaíró, Tadeusz Słobodzianek néhány évvel ezelőtt keletkezett darabjával? Mindenképpen ön akarta megrendezni, vagy a körülmények hozták így?
– Még Zsámbéki Gábor volt az igazgató, amikor Pászt Patrícia, a darab fordítója, aki nagyon sokat tesz a lengyel és a magyar kultúra összekapcsolásáért, kölcsönhatásaiért, hozott egy szinopszist. Zsámbéki szokása szerint elküldte a rendezőknek az anyagot, hátha valaki érdeklődést mutat iránta. A darab mondanivalója megfogott, úgy éreztem, érvényesen szólalhatna meg a Katonában. Patrícia lefordított két jelenetet, és megbizonyosodtam arról, hogy érdemes vele foglalkozni a továbbiakban. Mivel majdnem egy napon születtünk a szerzővel, számos vonatkozásában egybeesik mindaz, amit magunkba szívtunk a múlt század történelméből.
– Milyen alapvető dilemmák és kihívások merültek fel a próbafolyamat során?

Máté Gábor. Schiller Kata felvétele

– Amikor elkezdtünk dolgozni Cziegler Balázzsal, a díszlettervezővel és Füzér Annival, a jelmeztervezővel, nagyon hamar, még az olvasópróba előtt rátaláltunk arra az útra, amelyen az előadásnak járnia kell. Minden bizonnyal könnyebb dolgom lett volna, ha kizárólag fiatal színészekre osztom a szerepeket, de – eltérően a darab korábbi interpretációitól – úgy gondoltam, sokkal kifejezőbb, ha a színészek életkora egyúttal a letöltött életidőt is jelzi. A szereplők arca és tekintete tükrözi egy élet terhét, látszódnak a történelmi traumák által okozott ráncok és megroggyant ízületek. Úgy érzem, a színészek meghálálták ezt az elképzelést. A mi osztályunk lényegében szövegszínház, ezt minimális játékrendszerrel akartam oldani, amihez az iskolai szituáció ad keretet.
– A darab nemcsak a múltra, a közép-kelet-európai történelem metszéspontjaira, hanem korunk társadalmi problémáira, jelenségeire is ráirányítja a figyelmet. Mit gondol, miért nem szólt nagyobbat ez az előadás? Miközben több értő és elismerő kritika született róla, sőt, elnyerte A Színikritikusok Díja legjobb előadásának járó elismerést, mégsem váltott ki akkora visszhangot, társadalmi diskurzust, mint a szerző hazájában vagy a korábbi bemutatók helyszínein.
– Magam is csak találgatni tudok. Ma Magyarországon az sokkal fontosabb, hogy bélyegeket süssünk egymásra, lezsidózzuk vagy leantiszemitázzuk a másikat, anélkül, hogy tisztában lennénk a szavak valódi jelentésével. Jól mutatja ezt, hogy nemrégiben Romsics Ignácot egyik tanulmánya kapcsán antiszemitának nevezték. Bár bizonyos cikkekben azóta láthatók a tisztázás szándékának jelei, mégis legtöbben ugyanazon a szinten rekednek meg. A valódi kérdés pedig éppen az, hogy szembe tudunk-e nézni mindazzal, amit különböző okokból, nagy igyekezettel a szőnyeg alá söpörtünk. Ha normális párbeszédre törekednénk, akkor tisztábban látnánk a múltat, jobban megértenénk és elfogadnánk a másikat.
– Színházi alkotóként viszont nem tehet mást, mint hogy újra és újra felhívja a figyelmet ezekre a problémákra. Nem véletlen, hogy éppen most mutattak be egy ugyancsak elgondolkodtató, provokatív darabot, a Heldenplatzot, amely szembenézésre kényszeríti a nézőt a XX. századi történelem traumáival, azokkal a hamisításokkal, elfojtásokkal, melyeket évtizedek óta magunkkal hurcolunk.
– Valóban, bár Thomas Bernhard ügyében az is közrejátszott, hogy ő az egyik szeretett szerzőm, írásművészete rendkívüli hatással van rám. Bagossy László jól ismeri az életművét, és szerettem volna, ha ismét nálunk dolgozik. Nagyszerű dolog, hogy egy provokatív szerző darabja került a színház műsorára, amely a játszókkal szemben is hatalmas követelményeket támaszt, és a nézők szempontjából is gyötrelmes. Elgondolkodtató a darab témája, mindaz, amit az Anschluss jelent az osztrákoknak és ezáltal nekünk is, hiszen történelmünk nagyon sok szállal kötődik az osztrákokéhoz. Ha kimondjuk azt a mondatot, hogy „Én sose voltam a Monarchia híve”, a néző nem tudja függetleníteni magát a történelmi sorsközösségtől. Nincs pontja a szövegnek, ahol ne éreznénk valamilyen érintettséget, ugyanakkor az előadásmód, ahogyan mindezt az író elénk tárja, olyan hatalmas problémahalmazt görget maga előtt, ami a befogadót is komoly feladat elé állítja. Az előadás rendkívül izgalmas, minden pillanatában megterhelő három órát ígér, ami után a néző nem úgy jön ki, mint ahogy bement a színházba.
– Beavatna abba, hogyan áll össze egy évad, jelen esetben a jubileumi szezon műsorterve? Előbb a rendezők névsora alakul ki?
– Ez a színházvezetés egyik legnehezebb része. Nagyon sok tényező befolyásolja, hogyan áll össze egy évad, de először valóban a rendezőket kell megtalálni. Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen Zsámbéki Gábor a leköszönése után is vállalta, hogy minden évadban rendez, Ascher Tamás és Gothár Péter a társulat tagja. Említettem, hogy Bagossy Lászlót mindenképpen meg akartam hívni, annak ellenére, hogy az Örkény Színházban is rendszeresen dolgozik. A Pinokkió bemutatását már másfél évvel ezelőtt eldöntöttük, mindenképpen csinálni akartunk egy olyan családi előadást – először a színház történetében -, amelyet az ide járó szülők megmutathatnak gyermekeiknek, akik reményeink szerint néhány év múlva állandó nézőink lesznek. Úgy éreztem, hogy Mohácsi János meghívása ugyancsak régi adóssága a Katonának. Az ő jelenlétével először magunkat ajándékozzuk meg, és reméljük, hogy a közönség számára is meghatározó élmény lesz az általa rendezett Goldoni-előadás.
– Úgy tűnik, mintha a fővárosi művészszínházakban ugyanaz a néhány rendező járna körbe, sőt példának okáért Gothár és Ascher munkáival nemcsak a Nemzeti vagy az Örkény, de újabban a Vígszínház közönsége is találkozhat. Ez nem okoz fejtörést?
– Dehogynem. Ez a probléma több oldalról közelíthető meg. Igazgatóként azt szeretném, ha a budapesti színházak különböznének egymástól, önálló arculattal rendelkeznének, s ha a nézők Ascher Tamás vagy Gothár Péter előadásait keresik, csak nálunk találnák meg. Ugyanakkor nem vitatható el az a vágy, hogy más színházak is hozzájussanak az említett rendezőkhöz. Más kérdés, hogy ha Gothár háromévente rendezhetne egy filmet, igényelné-e, hogy a Katonán kívül más színházakban is dolgozzon. Szerintem nem. Itt nem csupán anyagiakról van szó, hanem szellemi igényekről is, arról, hogy egy alkotó ember szeretné megfogalmazni mindazt, amit a világról gondol, és keresi ennek lehetőségeit. Ezt nem lehet korlátozni.

Máté Gábor. Schiller Kata felvétele

– Valóban nem, így viszont konkurenciát jelentenek az említett színházak, sőt, a Radnóti bizonyos művészszínházi törekvései is.
– Ez különösen most nagy probléma, amikor harcolnunk kell azért, hogy az emberek nálunk költsék el azt a pénzt, amit színházra tudnak fordítani. Ha a mi rendezőink elmennek máshová, akkor a közönség egy részét is magukkal viszik.
– Hogyan alakult a színház működésének finanszírozása? Tudjuk, hogy a kétezres években nem egy alkalommal vált szükségessé a szigorúbb gazdálkodás, de 2009-ben az Előadó-művészeti törvény elfogadása és az Európai Bizottság társasági adóval kapcsolatos állásfoglalása megnyitott bizonyos csapokat.
– Igen, eleinte a tao valóban jelentős plusz jövedelemforrás volt, még akkor is, ha szigorúan szabályozták, hogy mire lehet költeni (bérre például nem fordíthattuk), mára azonban beépült a színház költségvetésébe. Nagyon nehéz helyzetbe kerülnénk, ha a tao nem lenne, vagy a többi színházhoz hasonlóan közvetítői jutalékot fizetnénk, mert a működési költségek drasztikusan emelkednek.
– A tao azonban nem kifejezetten a művészszínházaknak kedvez, sokkal inkább a nagy szórakoztató teátrumoknak.
– Ez így van, ugyanakkor egy szavunk sem lehet, hiszen az első pillanattól fogva bevételezzük a taót, majdnem száz százalékig, ami a költségvetésünk jelentős tétele, több mint százmillió forint a Katona esetében. Egy nagy szórakoztató színház nyilván lényegesen többet kap, de a mi helyzetünkben ennek is örülnünk kell.
– Feltűnő, hogy az előző évadban több bemutatót tartottak, mint korábban. Nem maradt más a nehéz gazdasági helyzetben, csak az előremenekülés?
– Ez úgy van, mint a piacon, ahol a zöldségesek azt szeretnék, hogy náluk vásárolják meg a tojást, a krumplit és a mandulát. De ha nincs mandula, akkor a vevő átmegy a szomszéd árushoz, és az is lehet, hogy odaszokik. Mi is azért állítottunk össze ennyire széles és sokszínű kínálatot, mert azt akartuk, hogy minden néző megtalálja a maga igényének megfelelőt. Ezt úgy értük el, hogy a produkciók jóval alacsonyabb költségvetéssel készültek, ügyesen ki kellett sakkozni, hogy melyik színész hányszor játszik, a vendégművészek fellépését pedig szinte teljesen megszüntettem. Egyébként az lenne költséghatékony, ha hat előadást tartanánk repertoáron a nagyszínpadon, ugyanennyit a Kamrában, de ez esetben jóval kevesebben látogatnának el hozzánk.
– Jelentősen átalakította a pártolói tagság rendszerét, hiszen az érdeklődők három konstrukció közül választhatnak. Ez bejött?
– Persze, hiszen eddig nem voltak mecénásaink. A tavalyi évadban az is nagy segítség volt, hogy annyi pénz bejött a támogatóknak köszönhetően, ami egy kamrás produkció díszletének és jelmezeinek költségét fedezte.
– Amikor ön a Katonába került, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette a színházat. Éppen negyedszázada van itt. Hogyan látja ezt a periódust? Milyen korszakokra bontható a Katona története?
– Elfogadom, amit Zsámbéki szokott mondani, hogy nem tudja korszakokra bontani a színház eddigi történetét. Inkább meghatározó állomások voltak, melyeket egy-egy művész jelenléte tett emlékezetessé. Különböző tudatos vagy kevésbé tudatos döntések határozták meg, hogy adott pillanatban milyen irányba indultunk tovább, és hogyan reflektáltunk a világ történéseire. Nagy dolognak tartom, hogy működésünket a jó értelemben vett állandóság határozza meg, miközben mindig történt valami ebben a színházban, amitől újabb lendületet kapott.
– Voltak azért nehéz időszakok is. Ilyen volt Székely távozása, vagy amikor a színház vezető művészei elhagyták a társulatot. Ezeket sem krízisként élték meg?
– Ez olyan kérdés, amire azért nehéz válaszolni, mert nem tudok elvonatkoztatni attól, amit személyesen átéltem. Székely távozását nehezen dolgoztam fel, mert az ő hívására jöttem ide, és játszottam először az általa rendezett Catullusban. Nagyon furcsa érzés volt, hogy ő nem sokkal később elment, én pedig itt maradtam. Ha viszont arra az időszakra gondolok, amikor több színész átment az akkor nyíló Új Színházba, nem tudom a magam szempontjából krízisként említeni, mert ekkor rendeztem a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadást, ami elég jól sikerült, és közel tíz évig játszottuk. Ezzel együtt kétségkívül nehéz volt újra felépíteni a társulatot, de miután többen tanítunk a Színművészeti Egyetemen, ki tudtunk nevelni egy olyan erős és sokoldalú gárdát, mint amilyen a mostani.
– Némi változás azért most is bekövetkezett, ugyanis új tagok érkeztek frissen diplomázott tanítványai személyében, másrészt pedig Tenki Réka – miután az Alföldi Róbert által rendezett Tragédiában eljátszotta Éva szerepét – a Nemzeti Színházhoz szerződött. Hogyan érintette ez a döntés?
– Bevallom, nagyon rosszul érintett. Tenki Réka távozása komoly veszteség. Ő az a színésznő ma az országban, akinek bármelyik színházban minden évadban nagyon jó szerepei lehetnek. Az, hogy mi játszódik le egy színészben, és milyen döntéseket hoz, egy ideig befolyásolható, egy bizonyos határon túl azonban már nem.
– Mit gondol, nehezebb ma színházigazgatónak lenni, mint korábban?
– Nem tudom, korábban nem voltam igazgató.
– De Zsámbéki mellett sokat tapasztalt.
– Nézze, Zsámbéki közel negyven évig volt színházi vezető, és nyilván nem véletlen, hogy elege lett belőle. A színházigazgatás önmagában is nehéz, de vannak, akik tesznek arról, hogy még nehezebb legyen.
– A politika mennyire befolyásolja a Katona mindennapi életét? Azért is kérdezem ezt, mert a közgyűlés annak idején egyhangúan választotta meg igazgatónak Bálint Andrást és önt, később, az Új Színház ügye kapcsán hivatkozott is erre a városvezetés.
– Fontos visszajelzésnek tartottam a közgyűlés döntését, éppen ezért meglepett, hogy amolyan díszpintyek lennénk. Az itteni tevékenységem igazolja, hogy nem érdemtelenül vagyok a helyemen. A pályázatot alapos megfontolásokkal közel fél évig írtam, és bárki láthatja, hogy annak megfelelően dolgozom, amit abban megfogalmaztam. Ezért nem hiszem, hogy érdemes lenne a politikát belekeverni. Belekeverődik magától is. Főleg azért, mert ma így osztanak lapokat, miként előtte is így osztottak.
– Korábban is úgy volt, hogy szakmai érvek helyett politikai alapon dőltek el bizonyos vezetői posztok, miként az elmúlt években vidéken, majd a fővárosban is tapasztalhattuk?
– Abszolút. Nagyon jól emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején a színházi szakma tiltakozott az ellen, hogy nem Kapás Dezsőt tették meg a veszprémi színház élére, hanem Vándorfi Lászlót. Aztán arra is emlékszem, hogy amikor Kolti Helga lett az igazgató, a szakma Vándorfi mellett állt ki. Máskor meg azért tiltakozott a szakma, mert Sopronban – a szakmai bizottság véleménye ellenére – nem fogadták el Valló Péter pályázatát, szemben Szilágyi Tiboréval. És sorolhatnám tovább a példákat. Talán ma azért tűnik mindez élesebbnek, mert egyértelműen látszanak a politikai oldalak, a szakmai kompetencia viszont kevésbé. Ha egy színházi társaság deklarálja, hogy melyik politikai oldalhoz tartozik, onnantól kezdve lennie kell egy másik oldalnak is. Nem véletlen, hogy a Katona nem tagja egyik társaságnak sem, és ahogy a dolgok állnak, nem is lesz.
– Ön viszont vezetőségi tagja volt a Budapesti Színházigazgatók Egyesületének, ami nemrégiben megszűnt. Előtte még Dörner György igazgatói kinevezése ellen fogalmaztak meg tiltakozó levelet. A petíciókon túl nem volt más eszköz a kezükben?
– Nem, éppen ezért oszlattuk fel az egyesületet, többek között az én kezdeményezésemre. Ráadásul képtelenek voltunk egy olyan evidens kérdésben konszenzusra jutni, mint az Új Színház ügye, a tiltakozó levelet ugyanis csak néhányan írtuk alá.
– A Katona József Színház igazgatójaként egy teljes évadot tudhat maga mögött, vagyis egy folyamat elején van. Mivel lenne elégedett a mostani, jubileumi évad végére érve?
– A legfontosabb, hogy a bemutatóink jól sikerüljenek. Ehhez ellenállhatatlan előadásokra, erős színészi alakításokra, meglepő színházi eszközökre van szükség, és persze olyan nézőkre, akik mindezekre értő módon reagálnak, és otthon érzik magukat a Katona József Színházban.AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  MÉNESI GÁBOR