Zsolt kiugrik az ágyból, Angéla pedig hirtelen kulcscsonttól lefele megbénul.

Szerintem Az álom féltestvére úgy készült, mint a legtöbb kortárstánc-előadás. Először is kellett valamilyen sztori és/vagy intellektuális alap, amelynek alapján megmutathatók különböző technikák, realizálható az aktuális színházfelfogás. Tánc esetében a technika mutogatása viszonylag egyszerű és egyértelmű történés: a táncosok tánctechnikai elemeket abszolválnak, képzettség és döntés kérdése, hogy visszafogottan vagy virtuózan teszik-e. A színjátszásnak is természetesen van technikája, de abból a laikus néző legfeljebb annyit vesz észre, hogy X. Y. színész ezúttal valahogy másmilyen, mint legutóbb egy másik társulat másik rendező rendezte előadásában volt. Nyilván a rendező csalja elő, követeli meg, tanítja be a játéktechnikát is, mindamellett, hogy az ő dolga elsősorban annak a bizonyos színházfelfogásnak az érvényre juttatása. Ez utóbbi mondatban rendező helyett nyugodtan írhatnék kortárstánc-koreográfust is.
A Titkos Társulat és a Tünet Együttes közös munkájának intellektuális alapja Ljudmila Ulickaja Vidám temetés című kisregénye és a görög mitológia Alkésztisz-története, pontosabban a kettő sajátos kevercse. Egyik történet sem játszódik le, a szereplőik sem elevenednek meg, a színpadon a színészek saját magukról elnevezett karaktereket alakítanak (Nagy Zsolt egy Zsoltot, Stefanovics Angéla egy Angélát, és így tovább). Az Ulickaja-regényből az alapötlet származik (mozdulatlanul fekvő, ismeretlen eredetű paralízisben szenvedő férfi haldoklik, lakásában megjelennek aktuális és régebbi kapcsolatai), a regény és az előadás néhány karaktere emlékeztet egymásra, és a két műalkotásban hasonlító motívumok, egyező hangulati elemek is találhatók szép számmal. Alkésztisz történetének fő eseménye zökkenőmentesen illeszkedik az Ulickaja-alapba: Angéla (aki az előadásban Zsolt élettársa, és a karaktere is hajaz a regénybéli éppeni feleségére, Nyináéra) egyszer csak meghal a férje helyett, azaz Zsolt kiugrik az ágyból, Angéla pedig hirtelen kulcscsonttól lefele megbénul. Az „átvállalt halál” motívuma aztán a darab fináléjában szabályosan felpörög: Angéla apja (Gőz István) hirtelen fuldokolva elterül, attól Angéla rögtön meggyógyul, de szinte azonnal visszacserélődnek az állapotok, viszont Csányi Dávid lövéshangra holtan rogy össze a lépcsőn, miközben Stork Natasa a játéktér egyik távoli sarkában mosógépbe veszejti magát.

Stefanovics Angéla és Gőz István / Schiller Kata felvétele

Az események logikája, primér üzenete, mondanivalója megfejthetetlen (nyilván nem is kell fejtegetni), a realitásdarabkái és nagy igazságai ellenére kifejezetten abszurd, helyenként szürreális, többdimenziós világ viszont sikeresen beszippantja magába a nézőt. Ez utóbbi révén az ember elkerülhetetlenül elgondolkodik elmúlásról és áldozatvállalásról, valamint beleéli magát a színen látott emberek sorsába. Én azonban ennyivel színházban még nem érem be.
Kifejezetten kortárstáncos kezdemény (volt) az improvizáció megadott témákra. Ez ma is divatos, egyre többen alkalmazzák szószínházban szöveggel is (Kárpáti Péterék Magyarországon e téren úttörők voltak). Legkevésbé talán azért hasonlítható Az álom féltestvérekortárstánc-előadáshoz, mert vannak benne kortárs mozdulatszekvenciák is. Ezek egyébként kifejezetten a helyükön, jól jelennek meg: segítik a látottak értelmezését, és szimbolikus pluszjelentést is kölcsönöznek a műnek.
Az, hogy az előadás szerkesztése, történetmegjelenítése, általános ábrázolási módja emlékeztet a kortárstánc-koreográfiákéra, önmagában nem erény, nem hátrány. Az sem nagy baj, hogy a darab alapötlete és intellektuális magva: csak ürügy a színházfelfogásról vallani. Kárpáti Péter Az álom féltestvérében is igyekszik teljességgel eltüntetni a nézőt és szereplőt elválasztó képzeletbeli vonalat. Most nem vagyunk beültetve a szereplők nappalijába (mint például A pitbullcselekedeteiben), de a konyhájukba majdnem: a játéktér eleje (ahol a konyha is van) nem csak hogy összeér, hanem össze is mosódik a nézőtér első sorával. Kárpáti az összemosás kedvéért azt sem bánja, hogy a hátsó sorokban ülők nem nagyon látják, mi történik az első, (párna)soron ülők lába előtt. Sőt! Odafent néha elég nehezen hallható, hogy alant a szereplők – intim közelségben egymással és a nézők egy szűk rétegével – mit pusmognak. Mert hiába beszél gyönyörűen és tisztán érthetően Tóth Ildikó, olyan halkra van véve, hogy a nézőtér nagy részének pisszenés nélkül kell figyelnie, hogy mindent meghalljon. Ez abszolút koncepció: nincs emelt hangú színészi deklamálás, hanem megrendezett, tök civil beszélgetés zajlik. Nem csak az elválasztó tér tűnik el játszó és néző között, hanem itt is, ott is ugyanolyan emberek léteznek: a néző ugyanazt látja-hallja, ugyanolyan kivitelben, mint ahogy ő is megnyilvánult múlt héten, vagy ahogy működni fog holnap délután.
Játszók és nézők közössége azáltal is összemosódik, az összetartozás érzete azáltal is hangsúlyozódik, hogy a játszók mögött hatalmas tér tátong, látszólag kihasználatlanul és értelmetlenül. De az aránytalanság átgondolt és koncepciózus: az ott egy, a mi belátható világunknál jóval nagyobb kiterjedésű másik dimenzió, amelyben felnagyulnak és jelképessé válnak a történések. Leginkább ott mozognak elvontan a táncos-színészek, meggyógyulása után oda száműzetik Zsolt, ott folytatja harcát (egyre intenzívebben kungfuzik), onnan nem tér vissza többé. Ez a színpadi helyzet tökéletesen rímel a regény egyik mondatára: Nyina (Angéla) férje halála óta csak két dologra emlékezett, arra hogy „Alik meggyógyult, meg hogy Alik nincs többé” (Alik = Zsolt).
Kárpáti Péter színháza figyelemre méltó, érdekes. Külön elismerésre érdemes benne a folyamatos és következetes kísérletezés, amellyel újszerű színházi nyelvet próbálnak meg létrehozni. De nekem Az álom féltestvére nézőjeként is hiányérzetem támad, melynek okát csak a legócskább közhellyel tudom megfogalmazni: nincs az előadásnak tétje. Elgondolkodom az elmúláson (máskor is megteszem), együtt érzek az elesettekkel (mindig megteszem). A látott-érzékelt színészi technika sem tud úgy lehengerelni, mint mondjuk a színvonalas, attraktív show-tánc. Pedig mindegyik színész kitűnően teljesít (Tóth Ildikó, Stefanovics Angéla és Nagy Zsolt a legjobb a jók között), de koncepcióval adekvát játékuk nem hathat úgy, mint egy zseniálisan megrendezett-megírt remekmű nagy alakítása.
Talán a komoly tét hiánya miatt is igen törékeny az előadás belső finomszerkezete: ha eggyel több „nagyjelenete” lenne a kitűnő, de mindig önmagára hasonlító Stefanovics Angélának, az este egyszerű röhögtető alternatív kabaréba csúszna át.

Titkos Társulat – Tünet Együttes: AZ ÁLOM FÉLTESTVÉRE
Rendező: Kárpáti Péter. Dramaturg: Sebők Bori. Látvány-konzultáns: Izsák Lili
Munkatárs: Barna Zsuzsanna. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória. Koreográfus: Szabó Réka. Orvos-konzultáns: Dr. Rásonyi Tamás, neurológus.
Szereplők: Tóth Ildikó, Nagy Zsolt, Stefanovics Angéla, Furulyás Dóra, Stork Natasa, Szabó Zola, Szász Dániel, Gőz István, Csányi Dávid.

FÜGE Produkció

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. január 19.