A szereplők Skype-hívásai közben feltűnő, groteszk arcok nevettetik meg a nézőket…

Gyakorta emlegetett közhely manapság, hogy a társas kapcsolatok nagy részét monitorok és okos telefonok segítségével közösségi oldalakon éljük meg. Profilok mögé bújunk, ha akarunk, személyiséget cserélünk, alakot változtatunk – úgy, ahogyan a Talking Head című produkció két előadója is, Stephanie Cumming és Luke Baio; akik nemcsak a virtuális térben teremtett kivetített arcaikat változtatják időről időre, hanem egy rendkívül ötletes díszlet segítségével maguk is amorf formákat öltenek a valós (jelen esetben színházi) térben.

A Talking Head olyan precízen szerkesztett produkció, mintha számítógép programozta volna a jeleneteket. A témába semmilyen túlzó didaktikusságot nem erőltetnek bele az alkotók – Chris Haring és a két előadó -, és a látványos hatásvadász szcenikai elemektől is megkímélnek bennünket. Minden téren a tiszta formákra esküsznek, talán emiatt lehet a színpadkép, a jelmez és a világítás is éppen annyira minimál, amennyire a téma bemutatása a Liquid Loft stílusában megkívánja. Igaz mindez a darabban használatos mozgásnyelvre is, ami a virtualitást mellőzve, leginkább csak kiszolgálja, alátámasztja az elhangzó axiómákat. Axiómáknak, de akár közhelyeknek vagy általános véleménynek is nevezhetjük azt a két álláspontot, amelyet a női és a férfi szereplő képvisel. Az előadás elején a nő a közösségi portálok mellett érvel, míg a férfi ennek ellenében kampányol, egy konzervatívabb, elutasítóbb véleménnyel. A Facebook, a Twitter és más hasonló közösségi oldalak használói (és főleg a rajongótábora) számos előnyét látják az effajta kapcsolattartásnak, önreklámnak és információáramlásnak, míg ellenzői a privát szféra beszűkülésére hívják fel a figyelmet.

Stephanie Cumming és Luke Baio / Schiller Kata felvétele

Ebből az alaphelyzetből indul az előadás, amely eleinte csak sivár, kihalt környezetet mutat; a színpad két oldalán négy-négy neon fénycső szűkíti le a teret. Középen egy nagyméretű, enyhén domborodó kartonpapír fekszik. A háttérben a kartonhoz hasonló méretű vetítővászon lóg be, melyre – osztott képernyőn – különböző kameralencsék képei vetülnek (pl.: fish eye). Eleinte nem világos, később azonban egyértelmű, hogy a látott képek valójában ugyanazt a teret (a színpad terét) mutatják, csak más-más szűrőn keresztül. Később felismerjük, hogy a szereplőknek pontosan ez a céljuk: technikai trükkök segítségével másképp/másnak láttatni önmagukat. Valójában ez a kettősség adja az előadás eszenciáját is: másnak mutatni magunkat, más szemmel nézni másokat. A középen fekvő kartonról hamar kiderül, hogy ügyes háromszöges felosztások, bemetszések által különleges mozgásra képes, és sokszögű térbeli alakzatokat tudnak belőle létrehozni az eleinte láthatatlan, alatta megbújó előadók. A Trafó műsorfüzete szerint a Talking Head táncprodukció, de vitatkozhatunk a műfaji meghatározáson, mert arányaiban, azt hiszem, a verbalitás erősebben van jelen a darab egészében. Mégis meggyőzöm magam, hogy a különleges kellék mozgatása már önmagában táncos performansz, mert – bár emberi alakot nem látunk ekkor a színpadon – a mozgó karton testíveket rajzol és pózokat tart ki, különböző irányokat és síkokat használ, a mozgásdinamikáját is változtatja, tehát mozgásnyelvet teremt. Még akkor is, ha ez nem az emberi testből, csak az által születik.
Amikor már éppen megunnánk az amorf test mozgását, az alkotók ügyesen „bemásolnak” bennünket egy újabb jelenetbe. A neoncsövek előtt mindkét oldalon egy-egy laptop várja a gazdáját, a fiút és a lányt, akik ezután jó ideig szinte csak ezen keresztül kommunikálnak egymással – minden testi érintkezést kizárva. Mi kivetítve figyelhetjük őket a virtuális tér helyszínén, a kétfelé osztott „monitorunkon”. A valóságos tér a színpad közepe, a kiterült kartonpapír, amelyen egy-egy mozgássor erejéig fókuszba kerül a tánc is. A szereplők ritkán tartózkodnak közösen ezen a „táncparketten”, ha mégis megtörténne, szigorú távolságtartással viszonyulnak egymáshoz. Olyan, mintha csak a virtuális térben tudnának felszabadultan kommunikálni egymással, a valóságos találkozókon tanácstalanok, idétlenül nevetgélnek, és csupán egy csípőringató, táncimitáló mozdulatra redukálják testi jelenlétüket. Éppen ezért lesz az előadás vége felé olyan fontos pillanat, amikor végre egymáshoz érnek. Ehhez sikeresen találják meg a mozgásformát is: eleinte környezetüket és önmagukat méregetik – úgy, mint amikor valaminek a hosszát szeretnénk meghatározni – miközben egymáshoz egyre közelebb kerülve, lassanként a nő a férfit, a férfi a nőt kezdi méricskélni kezével. Zavaruk is oldódni látszik, egy összenézés után természetesnek tűnik az érintésekkel járó fizikai kapcsolatteremtés, formailag pedig színesedik a textúra némi kontakttánccal.
Haring és alkotótársai kellő humorral végigzongorázzák a technika adta lehetőségeket, a jeleneteket a különböző lencsék torzulásai hívják életre; érzékelhető a kísérletező műhelymunka a végeredmények mögött. Látványos, amikor a fiú egy tükrözött képben tűnik fel, amit szimmetriatengelyénél osztanak meg, így saját (a tükrözésben lefedett, és éppen csak képbe úszó) kezét képes gyurmaszerűen hajtogatni. A szereplők Skype-hívásai közben feltűnő, groteszk arcok nevettetik meg a nézőket, de lehet, hogy nem is rajtuk, hanem önmagunkon nevetünk. Mind a lánytól, mind a fiútól láthatunk egy-egy szólót a kartonpapíron, melynek különösebb formai vagy technikai érdekessége nincs, az előadók táncosként is inkább átlagosak. Erényük abban rejlik, hogy mindketten kiváló színészi adottságokkal bírnak – ezért hitelesek a sok szöveges jelenetben -, sőt a lányról azt is megtudjuk, hogy énekhangja is kellemes.
A testi kontaktus után azonban valami mégis megváltozik: a lány visszamenekül csigaházába, és magára rántja az újra amorf testté váló kartonpapírt, ám ekkor a fiú letépi a vetítővásznat, és magára borítja. Kiderül, hogy ugyanolyan szerkezet, mint a lány kartonja, így a színpadon már két egyforma alakváltoztató figura bolyong egészen a fények leúszásáig. Bár állást foglalni nem akar a koreográfus-rendező, ezzel a gesztussal mégis levonja a konzekvenciát: a virtuális világ beszippant mindenkit, azt is, aki kezdetben ellenzője a rendszernek, ebben a térben mindenki formátlan, alaktalan lénnyé alakul, és elveszít minden emberi tulajdonságot.
A Talking Head ennek ellenére nem akar markánsan véleményt nyilvánítani, kritikát mondani a közösségi oldalakról, inkább csak egy látleletet ad korunk Interneten megélt kapcsolati rendszeréről. Az éterben keringő kérdéseket szócsőként rezonálja, és újabbakat vet fel, miközben ránk bízza a véleményalkotást és a részvételt rendszerben. Egy biztos, ha már egyszer regisztráltunk, nem lesz könnyű kilépni…

LIQUID LOFT/CHRIS HARING: Talking Head
Hang: Andreas Berger. Színpad- és fényterv: Thomas J. Jelinek. Díszletterv: Gerald Priewasser. Produkciós asszisztens: Marlies Pucher. Szöveg: Fritz Ostermayer. Videó: Michael Loizenbauer. Koreográfia: Chris Haring.
Előadás és koreográfia: Stephanie Cumming, Luke Baio.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. január 25.